Idén ünnepli alapításának 25. évfordulóját a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat. Ebből az alkalomból február elején Vágvölgyi Gergellyel, a Vasárnap.hu főszerkesztőjével a 30 ezres kárpátaljai városba látogattunk, ahol Babják Zoltán polgármestert, Makuk Jánost, a Szeretetszolgálat vezetőjét és Dr. Orosz Ildikót, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorát kérdeztük a kinti magyarság helyzetéről. A következő napokban ezeket az interjúkat olvashatják oldalunkon.
Kevés olyan magyarlakta település van, amelyet úgy megrángatott a politika, mint a kárpátaljai Beregszászt. A torzsalkodó hatalmak osztozkodtak rajta, hol hosszabb, hol rövidebb időre. Beregszász jelenleg a kilencedik, ukrán „állampolgárságát” éli.
A város tartozott a Magyar Királysághoz (1055-1867), az Osztrák-Magyar Monarchiához (1867-1918), a Magyar Népköztársasághoz és Magyar Tanácsköztársasághoz (1918-1919), a két Csehszlovák Köztársasághoz (1919-1939), Kárpáti Ukrajnához (1939.03.14.-15.), a Magyar Királysághoz (1939-1944), Kárpátontúli Ukrajnához (1944-1946), a Szovjetunióhoz (1946-1991) és 1991 óta Ukrajnához.
Ott sosem volt könnyű élni. Most sem az.
Főszerkesztőnkkel elhagyjuk Barabást, közeledünk a magyar-ukrán határhoz. Ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom. A túloldalon születtem magyarnak, meg szovjet állampolgárnak. Amikor Ukrajna önálló országgá vált, már nem éltem ott, 1990-ben települtem át Budapestre. Erre három jó okom is volt. Amikor Kárpátaljára érkeztek a szovjetek, nagyapámat kulákká nyilvánították, elkobozták mindenét. Azért, mert volt pár hold földje, néhány tehene és lova, munkát adott embereknek. Mivel ezt nem hagyta szó nélkül, börtönbüntetésre ítélték. Néhány évig irtotta az erdőt Arhangelszk környékén, ahol a mínusz 40 fok nem szenzáció.
Apám, hogy eltartsa a két húgát meg az édesanyját, elment a donyecki szénbányákba 18 évesen. Két évig dolgozott a 19 kilós fúrókalapáccsal 360 méter mélyen.
hirdetésOtthon mindig borzongva hallgattuk ezeket a családi történeteket, aztán 1986-ban, a csernobili katasztrófa után egy héttel, 26 évesen hirtelen behívtak katonának. Nyugodtan mentem a hadkiegre, mert egy korábbi betegség miatt örökre alkalmatlanná nyilvánítottak. Az őrnagy, aki fogadott, a kezembe nyomott egy zöld cetlit, amin az állt, hogy másnap reggel 6 órakor hol jelentkezzek sorkatonai szolgálatra. 24 óra múlva már kopaszra nyírva vonatoztam a többi társammal Moszkva felé. Csak a szerencsén múlt, hogy nem Afganisztánba, hanem egy fővárosi építőezredhez kerültem. Jóval később, évek múlva tudtam meg, hogy az állásomra volt szüksége egy „kedves” elvtársnak (akkor az Ungvári Televízió és Rádió magyar nyelvű szerkesztőségében dolgoztam), és csak így tudtak neki helyet csinálni. Amikor két év múlva megszületett a fiam, megfogadtam, hogy az én családomban nem vesz el még egy generációtól bármit is ez a „drága” rendszer.
Az ottmaradottak mondhatnák, hogy megfutamodtam. Lehet! A Szovjetuniót sosem éreztem hazámnak, azt szerettem volna, ha olyan országban élek, olyan országban nőnek fel a gyerekeim, ahol az anyanyelvem az államnyelv.
Beregszászon a Kossuth Lajos Középiskolába jártam. Magyarul tanultunk. Nem is sejtettük, ez mekkora dolog. Amikor 1977-ben érettségiztem, csak ebben az egy (a legnagyobb) beregszászi magyar iskolában 11 harmincfős osztály végzett. Igaz, a nagy többség csak a 9-10. évfolyamra csatlakozott az iskolához, leginkább a környező falvakból. Akkor 10 osztályos volt a középiskolai képzés. Még sok volt a magyar. Elő lehetett fizetni magyarországi sajtótermékekre, lehetett magyarországi könyveket kapni. Akkor könnyebb volt megőrizni a kint élőknek a magyarságukat.
Emlékszem, amikor 17 évesen végigsétáltam este a barátaimmal a beregszászi korzón, annyi volt a fiatal, mint egy felvonuláson, és a magyaron kívül nem nagyon lehetett más szót hallani. Pedig már a ’70-es évek közepén is sokan elvándoroltak. Volt, hogy csak Beregszászból 300 család ment el egy év alatt. A helyükre oroszok, ukránok települtek. Ma már a lakosság alig fele magyar.
A kárpátaljaiak nincsenek könnyű helyzetben. Az ország gazdasága siralmas, a fiúkat elvihetik a háborús övezetbe is szolgálni. Nincsenek munkahelyek, mindenki abból él meg, amiből tud.
Aki eddig a magyarsága miatt maradt, attól most az utolsó kapaszkodót, az anyanyelven tanulás jogát is elveszik. Március 13-án Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ugyanis aláírta a középfokú oktatásról szóló, Budapest és a kárpátaljai magyar kisebbségi szervezetek által is kifogásolt törvényt.
Az ukrán állam nem ismeri el őshonos népnek a 150 ezres kárpátaljai magyarságot, pedig régebb óta élünk ott, mint maga az állam… Beregszász idén 956 éves. Esze Tamás, a beregszászi katolikus templom alatt bontotta ki 1703. május 22-én az első Libertas zászlót, onnan indult Rákóczi Ferenc elé, a Vereckei-szoros felé.
Esze Tamás szobra Beregszászban
Attól tartok, ha így folytatódik, akkor a magyarságról az utókor már csak a temetőben lévő sírokról szerezhet tudomást. Bár lassan már az sem marad meg, mert a betelepült nem magyarokat rátemetik a gondozás nélkül maradt sírokra.
Prófusz József
Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu
