Ezek itt csak falak, minden lakás másik történet

Kritika Tóth Krisztina Fehér Farkas című novelláskötetéről

Tóth Krisztina Fehér farkas c. kötete sok tekintetben hasonló a szerző előző köteteihez, ám ez korántsem negatívum: ugyanolyan jó, de közben mégis valahogy máshogy. Talán pont miattunk.

Ezek itt csak falak, minden lakás másik történet

˗ hangzik el már viszonylag a kötet elején (23.) a novellacsokor egyik alapgondolata. Csokor, mert ezeknek a közös tőről eredő, mégis sajátos hangulatú és mondandójú novelláknak inkább a vizuális és gondolati magva közös, mintsem lineárisan kapcsolódnának egymáshoz. A kötet sodrása egyenletes, nincs egyértelműen meghatározható csúcs- vagy középpont. Bár nem mindegyik történet konkrét falak között játszódik (Borjú, Marokkói táska, Hírhozó), ezek a csak falak nem csupán fizikai tárgyként, hanem burokként vannak jelen, ahogy a szereplők falakat építenek maguk köré titkaikkal, elnyomott traumáikkal és testi-lelki sérüléseikkel. A helyszínek a kötet központi elemei, minden helyiség és helyszín csapda, ketrec, börtön (A nő, aki nem törölte le az apját, Öltözz feketébe!, Fehér farkas) – az emlékek, a fájdalom és a magány börtöne.

Bár a novellák világa az alaphangulat és az egyes történetek miatt alapvetően nyomasztó és kényelmetlen, az elbeszélésmód egyszerű és gördülékeny: a narrátor mindig röviden, mégis nagyon sokat mond el, játszi könnyedséggel. A novellák átlagosan nem többek 5-10 oldalnál, a leghosszabb novella (Hírhozó) is alig 13 oldal (azonban akár egy regény kibontatlan szinopszisa is lehetne). Tömör, mégis hatásos művek, melyek rendkívül könnyen olvashatók ˗ hiszen mindig izgalmas mások életét olvasni, belelátni abba, még akkor is, ha közben a szemünk sarkában vagy a szívünk mélyén ott motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy ezek bizony mi vagyunk. Kárörvendésre késztetnek vagy vigaszt nyújtanak a novellák? Realisztikus voltuk, valódiságuk miatt az olvasó inkább az utóbbi felszabadító belátására kényszerül.

Tóth Krisztina Fehér farkas c. kötete egy kollektív idegenvezetés közöttünk, emberek között. Leleplezi, milyenek is vagyunk valójában, mennyire hasonlítunk egymásra, mennyi közös van bennünk az idegenekkel, akiktől úgy viszolygunk és akik felé annyi előítéletet táplálunk.

Az elbeszélésmódot a gördülékenységen kívül a sokszínűség jellemzi: egyes szám első és harmadik személyű, női és férfi elbeszélésmódok, modern és klasszikus (A tükör) idősíkok, komoly és flegma (A bal oldali szék) narrátori stílusok váltakoznak egymással. A kötet valóját, kohézióját azonban épp ez, a szélsőséges korokkal, stílusokkal, életutakkal teli, mégis egységes alapszituáció adja, ahogyan mi magunk is sokfélék vagyunk, mégis mind emberek. Tizenhat novella, bennük megannyi élettörténettel.

Felvetődik a kérdés, hogy a szerző miért pont az állatkertben játszódó Fehér farkas c. novellát választotta címadóul, hiszen a novella nem simul egységesen a kötetbe, egyike a kötetnek csupán töredékét képező állatos novelláknak (Fehér farkas, Borjú), még csak nem is lakásban, hanem ketrecek (az állatok „lakása”) között játszódik. Ugyanakkor az állatkert a város része, ez is egy falakkal körbevett buborék, hasonlóan a többi novella világához. A címadás talán azzal indokolható, hogy a magányos, kóborló farkas az eredetét, a világban a helyét kereső ember metaforája.

A kötetet olvasva mi is egyedül, farkasként vándorlunk végig a lakásokon és az életeken, keresve, helyenként rá is találva önmagunkra.

A családi élet és a szerelem a Fehér farkas novelláiban sosem idilli: a novellák szereplői más-más családi állapotúak, ki elvált, ki szingli, ki házas (de milyen házasság az?). A kötetben a nők megcsalásból (Öltözz feketébe!, Hírhozó, Hinta, A tükör), kihasználásból (Öltözz feketébe!, Fehér farkas) és nemi erőszakból (Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját, Borjú) eredő, kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az apa-, férj- és szeretőszerepben megjelenő férfiakat pedig hazug, agresszív viselkedés jellemzi, és látszólag meg is úsznak mindent, a végén mindig a nők szenvednek. A sorok között olvasva ugyanakkor világossá válik, hogy valójában az agresszorok is súlyos problémákkal küzdenek, hiszen az egyik mentális beteg (Öltözz feketébe!), a másik bujkáló homoszexuális (Hinta), a harmadik gyáva férj (Hírhozó, A tükör), és így tovább. Tetteikért, bűnös vágyaikért jócskán megfizetnek: pillanatnyi örömükért egy életen át bűnhődnek, ha nem is annyira fájdalmasan, mint amekkorát másoknak okoztak.

A novellák sok esetben inkább állapot- vagy hangulatleírások, mint lezárt történetek. A titkok, a múlt többnyire megfejtetlenül marad (Lift, Túlpart, Marokkói táska, A nő, aki nem törölte le az apját), ettől olyan életszerű mindegyik történet, hiszen a való életben sem záródik le minden, nincs mindenre kézzel fogható válasz vagy magyarázat.

Ezért olyan keserű és feszélyező a novellák világa: olyan, mint az élet maga. Nem mindig az történik, amire vágyunk, vagy ahogy akarjuk, hogy történjen. Véget ér, amit nem akarunk és nem záródik le (könnyen) az, amit nagyon szeretnénk, hogy lezáródjon.

Lezárás helyett Tóth Krisztina több alkalommal is csattanóval fordít egyet a novellákon: általában valamilyen durva, letaglózó fordulattal (pl. zsarolás, nemi erőszak, halott csecsemő), ami után nemhogy nem elégül ki a befejezettség-igényünk, de ettől a realista pofontól még kellemetlenebbül érezzük magunkat, mint előtte.

A novellákban meghatározó szerepet kap a testbeszéd, a szereplők, a tárgyak, a helyiségek igen részletes leírása és a rendkívül gazdag jelzőhasználat. A percíz és szabatos leírás nemcsak miattunk, olvasók miatt fontos, hanem az emlékezetbe vésés, az emlékeztetés, a visszaemlékezés eszköze is (Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját, Marokkói táska, Visszajönnek a gólyák). A felidézés gesztusának elengedhetetlen kelléke, mint például a Tizenhét lakás konyhaleírása (27.) vagy Anna leírása (110., 113.) a Hírhozó-ban. A novellák nyelvezete pontos és ügyes, mégis ismerős és hétköznapi, akárcsak azoké, akikről szólnak: rólunk. Egyszerű, már-már banális helyzetek ábrázolása nehéz, sötét, sokrétegű háttérrel és jelentéssel. A kötetet olvasva visszatérő motívumokkal is találkozhatunk: ilyen például a szék (A bal oldali szék, Hinta) és a tükör (Lift, Tizenhét lakás, Öltözz feketébe!, A tükör). Utóbbi keretes szerkezetként öleli körbe a kötetet, hiszen többek között az első (Lift) és utolsó (A tükör) fejezetben is megjelenik, kezdő- és zárómotívumként szimbolizálva a kötet által képviselt reflexiót önmagunkra. Akár A tükör is lehetne a címadó novella.

Emlékezetességét tekintve nem mindegyik novella ugyanolyan erős, nem hagy mind ugyanolyan mély, maradandó nyomot (Vevők, Nyári gumi). Ezek a szövegek sem gyengék, sőt, inkább csak vannak náluk csattanójukban vagy üzenetükben dominánsabb novellák a kötetben. Mindez azonban nem von le a kötet minőségéből, hiszen egy novellagyűjteménynél elkerülhetetlen, hogy egyik-másik mű kiemelkedjen vagy épp perifériára szoruljon társaihoz képest.

Pixel (2011) c. kötetében Tóth Krisztina hasonló utazásra viszi az olvasót, de míg ott az emberi test a térkép, amit követünk, a Fehér farkas-ban a lakások, a városok, az ország egyes pontjai a testrészek, amiket összerakva kapjuk meg az én-t, hasonlóan a Párducpompá-hoz (2018), ahol a szerző troliutazás-szerűen kalauzol minket végig a városon. Minden történetben van egy kicsi belőlünk, mindegyikben benne vagyunk egy kicsit, itt-ott ráismerünk önmagunkra, életünkre, családunkra vagy ismerőseinkre.

Ezek a novellák mindenkiről szólnak, a szereplők az utca emberének leképeződései, perspektívák találkozásai. Soha nem tudhatjuk, hány ilyen történet zajlik körülöttünk nap mint nap.

Tóth Krisztina Fehér farkas c. kötete tehát sok tekintetben hasonló a szerző előző köteteihez, ám ez korántsem negatívum: ugyanolyan jó, de közben mégis valahogy máshogy, talán pont miattunk.

Kincses Edit

*

Tóth Krisztina kortárs magyar szerzőt nemcsak széleskörű irodalmi ismertség, hanem műfaji sokoldalúság is jellemzi, hiszen repertoárjában vers, próza, műfordítások, színpadi művek és gyerekkönyvek egyaránt szerepelnek.
1967-ben született, egy ötvös és egy grafikus gyermekeként. Kezdetben szobrászatot, majd irodalmat tanult, az egyetem alatt két évet töltött Párizsban, jelenleg Budapesten él. Számos verses- és prózakötete jelent meg, gyerekkönyveket fia születése után kezdett írni. Számos irodalmi díjat tudhat magáénak, többek között: József Attila-díj (2000), Az év könyve (2003), Szépíró-díj (2005), Magyar Köztársaság Babérkoszorúja Díja (2009), Artisjus Irodalmi Díj (2010).
Legutóbbi novelláskötete, a Fehér farkas 2019-ben, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!