Dékás szívvel, jobbikos ésszel

Jól tudom, hogy végtelenül amatőr dolog 2020-ban bármin is meglepődni, ami a Jobbik háza táján történik, de bevallom, velem a minap mégis megesett.

Jakab Péter felszámolóbiztos ugyanis a totális eldékásodás következő ikonikus mérföldköveként, a nemzeti összetartozás évének tiszteletére megpendítette: akár el is lehetne venni a külhoni magyaroktól a választójogot.

Merthogy aki nem ide adózik, az tulajdonképpen mit szól bele, hogy kik készítsék a költségvetést.

Persze tény, hogy a szocializmus ragyogó örökségeként a magyar társadalomban igen széles bázisa van a proli irigységnek és az erdélyi magyarok lerománozásának, de azért a DK már szert tett néhány év előnyre a „szégyen, hogy Székelyföldön épülnek bölcsődék a magyar adófizetők pénzén” jellegű bicskanyitogató uszítások terén, úgyhogy Péternek jócskán bele kell húznia, ha ezen a pályán is fel akar zárkózni a nagytesóhoz.

Mindenesetre az érv, miszerint aki nem adózik Magyarországon, az ne szavazzon, hallatlanul érdekes. Egy kárpátaljai magyar értelmiségi ugyanis, aki a 35 ezer forintnak megfelelő hrivnyával javadalmazott munkája mellett közösséget szervez, karitászt vezet és tartja a lelket a kilátástalan helyzetű honfitársaiban, valójában egyetlen fillérrel sem fizet kevesebb adót a költségvetésbe, mint az a londoni magyar, aki elvégezte itthon az állami finanszírozású képzést, majd azzal a lendülettel dobbantott egy zsíros angliai állásba, és máig is ott él és szidja külföldi barátainak a Zorbánt, hangsúlyozva, hogy itthon tisztességesen nem lehet megélni, amit ő pontosan tud, hisz meg se próbálta.

Természetesen utóbbi magyar állampolgár magatartása is teljesen legitim, eszünkbe nem jutna választójog-megvonással büntetni őt. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a Londonban dolgozó polgártárs nem csupán pártlistára szavazhat az országgyűlési választásokon, hanem akár egyéni képviselőre is – tehát egyrészt duplaannyira szólhat bele az anyaország sorsába, mint a Kárpátalján keccsölő, szülőföldjén maradó állampolgár, másrészt második szavazata még értékesebb is, hisz egy egyéni választókerületben messze többet érhet az egy szem voks, mint az országos listán.

Ezért félő, hogy Jakab Péter (a dékás pajtikkal egybecsengően) némileg szelektíven alkalmazza ezt az „aki nem adózik itt, ne is pofázzék” elvet – különösen, mivel a külföldre költözők mellett azok a Magyarországon élő, papíron munkanélküli uzsorások is elkerülik a figyelmét, akik esetleg soha egy kanyi adót nem fizettek. Tehát ha itt a Jobbik ténylegesen mérlegelné az adócenzus bevezetését, akkor most szólok, hogy bizony néhány magyarországi kisebbségibe is csúnyán bele kellene rúgnia, nem csak a külhoni magyarokba. Ugye, hogy azt egyikünk se akarja, Péter.

Persze világos, hogy a baj a határon túliak pártpreferenciájából adódik, amelynek révén a Fidesz alapesetben 1, azaz egy képviselői hellyel többet szerezhet a parlamentben (legutóbb nulla mandátumhoz jutott így, tehát fullra semennyihez, jegyzem meg). Az a Jobbik tehát, amely szűk két évvel ezelőtt még a „magyar szívvel, józan ésszel” jelszóval kampányolt, most, Trianon centenáriumán a megszerezhető parlamenti mandátumok 0–0,5%-a miatt tartja helyénvalónak frankón belegyalogolni a határokon kívülre került, de 100 éve rendületlenül helytálló magyarokba.

Amit persze teljesen meg lehetne érteni, ha a képződményt időközben átnevezték volna Prolibb Magyarországért, vagy esetleg Románabb Erdélyért Mozgalomnak. De „Jobbik Magyarországért” néven B kategóriás ingyenélőnek tekinteni a horgosi bácsit, csak mert 3,9 kilométerrel délebbre született a kelleténél, közben pedig lelkesen összeborulni Daniel Bergékkel és Dobrev Klárával, az azért pikáns.

Kívánok mindannyiunknak, határon innen és túl, egy magyarabb ellenzékkel megáldott szebb jövőt!

Francesca Rivafinoli