Avatárok és a szembesülés – beszélgetés Török Csabával

– Egy tanár ismerősöm nemrég azt kérte az osztályába járó gyerekektől, hogy számolják meg az otthonukban „forgalomban lévő” képernyőket. A győztes végül tizenhármat talált – de a többiek sem voltak vészesen lemaradva tőle. Mit jelent a „ma embere” számára a képernyő? Hogyan válhatott ennyire népszerűvé, fontossá?

– Úgy hiszem, ezen kérdés kapcsán a „ma embere” fogalom nem elég pontos, hiszen egy idős ember is a „ma embere”, akárcsak egy tízéves: a jelen mindkettejüké. A kérdésre adandó válasz azonban nagyon eltérő az esetükben. A mai idősek már akkor felnőttek voltak, amikor a magyar állami televízió megkezdte az adást: számukra a képernyő még szó szerint „kép-ernyő”, olyan technológia, amely képek közvetítésére, megjelenítésére szolgál (az azokhoz kapcsolódó üzenetekkel, információkkal stb. egyetemben). Ezzel szemben egy két-három éves gyerek számára, aki talán még beszélni sem tud, de már tökéletesen ért az érintőképernyő „bűvöléséhez”, itt már egészen más dologról van szó: egy digitális bennszülött számára a képernyő valamiképpen határfogalommá válik.

Az érintés gesztusa, a test és a technológia sajátos viszonya okán egyáltalán nem egyértelmű, hol ér véget az én, és hol kezdődik meg a nem-én világa.

Emellett mára a képernyő kétirányúvá vált, már nem csak érkezteti a képeket, melynek során az én passzív, hanem ad is: gondoljunk a számítógép monitorja fölött elhelyezett, beépített kamerára vagy az okostelefonokra, amiknek segítségével videotelefonálhatunk, „kép-beszélgethetünk”. A képernyőn keresztül már nem csak a külvilág lép be az intimitásunkba, hanem a belvilágunk is kilép a világhálóra. A screen szó jelentése ily módon radikálisan megváltozik: ez eredendően védőfalat, szűrőt, rostát jelölt, igeként elrejteni, leplezni, elrejteni jelentéssel bírt. Ma épp az ellenkezője történik: saját magunk bontjuk le a védő-eltávolító, különválasztó szerepét, s nem hogy elrejt minket, de egyenesen feltár.

Bertolt Brecht a rádió kapcsán 1932-ben azt írta, hogy az „egy oldalú ott, ahol kétoldalúnak kellene lennie”, vagyis legnagyobb gyöngéje, hogy „ad”; az ember az otthonában tényleg csak hallgató, befogadó, fogyasztó (consumer), akinek azt kell „vennie” (a szó mind pénzügyi, mind rádiótechnológiai értelmében), amit a tartalomelőállító (producer) eléje ad. Az „okos” készülékek (telefon, televízió, fejlett számítógépes technológiák) korában megvalósult a brechti jóslat: a képernyő kétoldalúvá vált, ami azt is jelenti, hogy ma minden képernyőbirtokló prosumer, olyan fogyasztó, aki egyszersmind tartalomelőállító is. Vagyis az embernek – a német író által is megszólaltatott – mély önközlési, cselekvési, teremtési vágya a képernyő birodalmában is realizálódott: átléptünk a befogadói passzivitásból az interaktivitásba, az egyvégű és egyirányú technológia birodalmából az interkonnektivitásba. Úgy hiszem, ez az a többlet, lehetőség és távlat, ami nagyban hozzájárul a mai kor „képernyőinek” a népszerűségéhez.

– Spadaro atya Cyberteológia című könyvében azt írja, hogy az online-létet többé nem szabad egy eszközhöz kötött, „ki- és bekapcsolható” valóságként felfognunk. A világháló – mondja – immár közegszerűen van jelen, „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Átszerkeszti fogalmainkat, köztük azokat is, amelyeken keresztül pedig, ha kérdezik, „számot kell(ene) adnunk a bennünk élő reménység alapjáról” (1Pét 3,15).

– Az előző kérdésből adódik, hogy megváltozott az „eszköz” fogalma. Amennyiben az én és a nem-én határa átjárhatóvá és észrevehetetlenné válik, ha képes vagyok önmagamon kívül is tovább élni az önmagam életét (egyfajta virtuális ek-sztázisban), akkor világos, hogy többé már a valóság sem jelenti azt, amit eddig. A régi, metafizikai alapú filozófia úgy vélte, egy dolgot annyiban nevezhetek egyedinek, amennyiben materialitással és számszerűséggel bír, ez utóbbi alatt azt értve, hogy olyasvalamiről van szó, ami egy, abban az értelemben, hogy önmagában osztatlan, és minden mástól elkülönül.

Amikor azonban az életem egy része a fizikai térben és időben játszódik le, egy másik része pedig esetleg nem is létezik a virtualitáson kívül; ha egyéniségem és egyediségem megélésének kiemelt terepe nem a fizikai kozmosz, hanem a világháló; és hogyha már nem a valós szemköztiségben, a másikkal való „szembesülésben”, hanem avatáromon és virtuális kapcsolataimon keresztül alkotom meg önképemet, személyességemet, akkor új világ köszönt be.

Ilyenkor a „lekapcsolás”, nem feltétlenül az áramtalanítás, de már az internetkapcsolat elvesztése is életterem korlátozása, személyességem megélésének gátja, zavar és teher, kényelmetlen érzés. Megfigyelhetjük, hogy emberek, aki vélhetőleg egy ideig nem voltak online, a wifi-kapcsolatot biztosító zónába érve azonnal elkezdik ellenőrizni az okostelefonjaikon, kaptak-e üzenetet, történt-e bármi virtuális életközegükben. Mintha visszanyernének egy életet, amitől addig el voltak zárva.

Ez persze kihat a hit megfogalmazására és a hitátadásra is. A keresztény hit ugyanis mindig és szükségszerűen reflektált, racionálisan megragadott hitaktus, ez különíti el a hiszékenységtől, a babonaságtól, a mágiától, az érzelmi vagy lelki állapotoktól – ahogyan erre Szent Ágoston felhívja a figyelmünket. Ez pedig azt is jelenti, hogy a keresztény hit fogalmilag megragadott hit. Azt is mondhatnánk, hogy a Logoszba (Isten Igéjébe) vetett hit szükségszerűen logikus (logosz-szerű, értelmes) természetű, ahogyan Szent Pál írja a Római levélben, a logiké latreia, értelmes, a Logoszból és az emberi logoszokból, Isten Igéjéből és az emberi hitreflexió szavaiból építkező imádás, hódolat az Úr előtt.

Épp ezért minden változás, amely az ember reflexív képességeit, fogalmi gondolkodását, racionalitás-megélését érinti, visszahat a keresztény hitre is.

Így volt ez például az ókor végén, a hellenista filozófiával való találkozás, majd szintézis korában, de az újkorban is, a nagy európai felvilágosodás idején. Most újra egy ilyen átmeneti vagy határkorszakot élünk. Ha például a to save, a megmenteni szó Istennél azt jelentette, hogy ő megbocsátja és eltörli a bűneinket, addig ma, a számítógép korában már azt jelenti, amit a szövegszerkesztő használatakor is: e parancs kiadásakor minden addigi változtatást elmentünk. Nem hogy elszakadnék tehát attól, ami a múltbeli tettem, épp ellenkezőleg, az rögzítésre kerül. Akkor most jó, vagy rossz, ha Isten megment, elment bennünket?

Nem arra érzünk inkább vágyat, hogy néha töröljön (to delete), vagy esetleg egy nagy életválság után formattáljon (to format) és újrakonfiguráljon (to reconfigure) minket?

A megváltozó világ megváltozó szavai új feladatok elé állítják hát a hitéről elgondolkodó embert, a teológiát és a hit hirdetését is.

– Miként hat az emberre az „internet szabadsága”? Hogyan, mely pontokon építi, esetleg sodorhatja veszélybe?

Elsődlegesen azt kell leszögeznünk, hogy a szabadság jó dolog. Krisztus azért jött el, hogy megszabadítson minket: ezt bibliai szakszóval megváltásnak nevezzük. Szent Pál ezért figyelmeztet a Római levélben, hogy a szabadság Lelkét kaptuk. Ugyanakkor a hívő megközelítésben egyértelmű, hogy igaza van a 49. zsoltárnak, amelyet Jézus maga is idézett: „Önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha”. Az önmegváltás inkább kísértet és kísérlet, semmint valós lehetőség, olyan, mint az önmagát hajánál fogva a mocsárból kiemelő Münchausen báró esete.

A szabadságunk mindig „megszabadított szabadság”, ami azt is jelenti egyben, hogy nem kötődésmentesség, hanem épp ellenkezőleg: elköteleződés. Amennyiben a mai kor vagy a virtuális világ a kötelékektől mentességet, a korlátlan önállítást, a bármit megtehetőséget érti a szabadság alatt, akkor nem arra gondol, mint mi, keresztények.

Ezen felül azzal is számolnunk kell, hogy a fizikai valóság kemény dolog, ahogyan a rómaiak mondták: a tények ellen nincsenek érvek. Vannak dolgok, amik úgy vannak, ahogyan, létezik a „kell” fogalma. Ha tehát a feltétlen önállításként és öntörvényűségként értem a szabadságot, akkor a valóság előbb-utóbb teherré válik. Nem bírom elviselni, hogy a valós lét determináljon: születésem, genetikai adottságaim, nemem, lehetőségeim, mozgásterem, életidőm szempontjából. Kitörési pontot keresek a korlátozó és szabadsággátló valóságból, s ezt sokféle módon megtalálhatom – a szélsőséges önrendelkezés jogában vagy éppenséggel a virtuális világban, ahol minden kényszertől mentesen alkotom meg magam olyannak, amilyennek kedvem van.

Miben mutatkozik meg ez a gyakorlatban? Az internet demokratikusságának példájaként emlegetik a közösségi tudás szimbólumává vált Wikipédiát. Itt nincs meg az akadémiai tudományosságban bejáratott, „szabadságellenes” tudás- és véleményhierarchia, nem állnak fenn azok a korlátok, amelyek a való életben a tudás megítélésekor, mérlegre tételekor, átadásakor működnek. Itt az internet „népe” ítéli meg, nem „tudományhierarchikus” kritériumok mentén, hogy melyik szócikk elfogadható vagy vitatható, mely adat jelentethető meg vagy sem. Mi jelenti itt a veszélyt?

A „szabad” wikipédiás tudás elszabadulást is jelenthet – a szerkesztők ezért érezhetik fontosnak, hogy legyenek megjelölve a szócikkek forrásai. Ám aki járt egyetemre, tudja, hogy a szaktudományos forrásoknak hierarchiája van, attól, hogy egy könyv leírt valamit, egy internetes honlap közölt egy információt, az még nem kezelhető tényként, de még tudományosan elfogadható véleményként sem.

Ráadásul a vélemények és állásfoglalások között nem demokratikus elvek, hanem tények döntenek: a véleményalkotó megfelelően jelölte meg a kutatása tárgyát, helyes módszer szerint járt-e el, következtetéseiben eleget tett-e az elvárható követelményeknek, hipotézisei ellenőrizhetők, igazolhatók vagy cáfolhatók-e, és így tovább. Olykor előfordulhat, hogy egy magányos véleménynek van igaza sok ellentmondó elgondolással szemben. A tudomány, a szakmai tudás nem demokratikus, nincs szabad belátásra bízva. Így van ez a hit esetében is.

– Mennyiben nevezhető a „social network” valóságos közösségnek?

– Ez attól függ, mit értek közösség alatt. A görög koinónia, a latin communio szó eredetileg megosztást jelent: valami, ami eddig csak az egyiké volt, most mindkettőé lesz. Lehet itt szó fizikai javakról, de akár jogokról vagy éppen tudásról, lelki-szellemi valóságokról, életről is (pl. a házasság esetében). A közösségi hálók természetszerűleg lehetnek a megosztás helyei, s mint ilyenek, üdvözlendők is: erősíthetik az összetartozás tudatát, segíthetnek a kommunikációs akadályok leküzdésében, kiválthatják az együttérzés, a szolidaritás, akár még a másikért cselekvés reakcióit is. Ebben az értelemben van a közösségi hálókban valódi közösségi potenciál.

Az azonban már kérdés, hogy ez a potenciál a közösség megteremtésére vagy inkább a fenntartására alkalmas-e? Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató vizsgálatokat végeztek már évekkel ezelőtt.

Bebizonyosodott, hogy minél több online ismerőse van valakinek, annál kevesebb a reális életben még működő emberi kapcsolata.

Aki több ezer „követővel” rendelkezik (hacsak nem olyan sztárról van szó, akinek egy egész stáb kezeli a social networkön való jelenlétét), annak nagy valószínűség szerint nincsenek valódi barátai. Ez természetes is, mert a megosztáshoz időre van szükség: minél több időt vesz el tőlem a virtualitás létközegében történő megosztás (posztolás, kommentelés, események kitétele, mások posztjainak, kommentjeinek elolvasása, képeiknek megnézése, a lájkolás, a kapcsolatok ápolása stb.), annál kevesebb jut egy sétára, baráti közös programra.

Ezért úgy vélem, hogy a közösségi hálók tényleg arra a leginkább alkalmasak, amire eredetileg a saját egyetemi közegükben létrejöttek: olyan emberek kapcsolattartásának a megkönnyítésére, akik a valódi életben is ismerik egymást. Itt a közösségiség előmozdítóivá is válhatnak. Ám ha a social network szerepet téveszt, és nem kisegítő, hanem helyettesítő funkciót ölt, akkor előbb-utóbb elembertelenít, hiszen elveszi tőlem a reális kapcsolatokat, amelyek nélkül nem vagyok képes valóban személyes életet élni.

Az eszköznek eszköznek kell maradnia, nem válhat céllá; a médium legyen csatorna, de ne életközeg, léttér.

– Ha igaz, amit Spadaro atya a hálólét állandósult, közegszerű jelenlétéről mond, akkor a gyakran emlegetett internetfüggőség gyógyítása (enyhén szólva) problémássá válik: „a beteget” mintha magáról az életről próbálnánk „leszoktatni”. Mi az akadálya annak, hogy hitéletünk a maga egészében – liturgiával, szentségek vételével együtt – átköltözzön az internetre?

– Úgy vélem, minden szenvedélybeteg azt érzi, hogy az „élettől” vágják el, amikor elválasztják szenvedélye tárgyától. Az internetfüggőséggel az a baj, hogy nem „csak” az életet, de a realitást, a fizikai valóságot is elveheti tőlem. Márpedig ez alapvető fontosságú a keresztény hit számára, mégpedig a megtestesülés misztériuma okán. Miről van szó? Arról az alapvető meggyőződésről, hogy

az Isten nem lelket, hanem embert, test és lélek egységét teremtette meg. Ezért a megváltás, az üdvösség sem lelki, hanem összemberi, testi-lelki valóság.

Ennek beteljesítésére ezért nem tisztán szellemi, hanem megtestesült, istenemberi út vezet el: Jézus Krisztus az Isten Fia, aki emberré lett, s aki saját szavai szerint a mi utunk.

Ez a megtestesülési logika folytatódik az egyház közösségében, amely soha nem alakul át láthatatlan, lelki-szellemi közösséggé. Az egyház lényege szerint látható, testi valóság, amely magában hordozza a lelkit is – itt nincs alternatíva, a testi közösség nélkül nem leszek semmilyen lelki közösség része. Ez a szentségekben a leginkább látható és nyilvánvaló: a fizikai jel és történés elengedhetetlen az isteni kegyelem működése, közlődése és a lelki gyümölcs megtermése szempontjából.

Nem lehet szóval, imával, döntéssel, belső elköteleződéssel megkeresztelkedni: ahhoz fizikai valóság kell, pap és víz.

Ugyanez áll az összes szentségünkre, a liturgiánkra, teljes egyházi valóságunkra: a megtestesülés az alapelv. Nincs olyan alternatíva, amely a krisztusi hitet „testetlenné”, tisztán lelkivé, szellemivé tehetné – ez maga lenne a bibliai értelemben vett Antikrisztus egyháza, amely majdnem tökéletesen ugyanolyan, mint az igazi, a hiteles egyház, csak éppen a lényeget felejti el: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott”. Enélkül a krisztustestűség-testiség nélkül nincs megváltás, nincs egyház, nincs hit, csak mindennek az „elspiritualizált”, megtévesztő másolata.

Az internet korában reális veszély, hogy azt hisszük: mivel a hit lelki, szellemi dolog, ezért megélésére az internet tökéletesen alkalmas közeget teremt, hisz ott az érzések, gondolatok, a „átszellemített” személyesség korlátlanul áradhatnak. Csakhogy ez súlyos és nagyon veszélyes tévedés. Így könnyen megjelenhetne a cselekedetek nélküli, pusztán elméleti hit, ami azonban – Jakab apostol szavai szerint – halott dolog. Felüthetné a fejét a csupán gondolatok, elvont szavak szintjén megvalósuló imádság, amikor a testnek már nem kell leborulnia, kapcsolatba lépnie a másik testével – csakhogy amikor Jézus azt mondja, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”, akkor fizikai helyre és fizikai összejövetelre gondol.

Az egyház hármas küldetése: a hit hirdetése, a rászorulók szolgálata és a liturgia, csakis a megtestesülés alapelve szerint valósulhat meg.

Ha nem így történik, ha megpróbálunk mindent „ellelkizni”, redukálni a tisztán szellemire-lelkire, akkor a lényeget veszítjük el. Ilyen értelemben ma a kereszténységnek hiteles kontrasztként, működőképes és vonzó alternatívaként kell megjelennie a világban, olyan közösségként, amely a testi, fizikai valóság nyelvét akarja beszélni, hisz a Megváltó is személyesen, testben, fizikai valóságban jött el közénk, szenvedett és halt meg, majd támadt fel – nem pedig egy e-mail vagy blogbejegyzés által üzente meg, hogy mostantól szabadok vagyunk…

 

Kemenes Tamás

Kiemelt képünk forrása az Unsplash.com