Szőke István a vörös cékla miatt maradt le az olimpiai aranyról

Szőke István a grundfociról, olimpiáról és a mai magyar labdarúgásról.

Az FTC legendás labdarúgója 73. születésnapján fogadta a Vasárnap újságíróit kultikussá vált kocsmájában. A grundfoci jelentőségéről, a magyar tehetségek eltűnéséről, az idegenlégiósok dömpingjéről és arról beszélgettünk, hogy a vörös cékla miatt hogyan került ki az olimpiai csapatból.

– Gyermekkorában még létezett az a legendás grundfoci, amely számos világklasszis labdarúgót kinevelt. Hogyan került le a Haller utcai grundra?

– Mindig örömmel mentem le a térre, ahol korán megéreztem, hogy belőlem semmi más nem lehet, csakis labdarúgó. Nem akartam egyetemi tanár lenni, csak a labda érdekelt. Nagy álmom volt, hogy a Ferencvárosban játszhassak, hiszen nálamnál „igazibb” fradista talán nem is létezik, hiszen én valóban a ferencvárosi otthonunkban születtem. A IX. kerületben nevelkedtem, ott haverkodtam a grundon, ami szerintem sokaknak hiányzik. Úgy vélem, hogy talán a mai gyerekekbe is kellene az a csibészség, az a vagányság, amit ott meg lehetett tanulni. Ha az ember ott nem alkalmazkodott, ha nem tett szert rafináltságra, akkor egyszerűen elnyomták. A téren beleverték a kölykökbe azt a „grundnevelést”, aminek a későbbi sportpályafutásom során sok hasznát vettem.

– Miben nyilvánult meg a grundmentalitás?

– Egyfajta föllépés, határozottság, melyet csak ott lehetett elsajátítani a kortársaktól és az idősebb srácoktól. Önbizalmat kaptam a grundon,  amikor odaálltam a labda mögé, akkor természetesnek vettem, hogy úgy is be fogom rúgni a hálóba. A Caligari-tornát kétszer meg is nyertük a Ferencvárossal, egyszer tizenegyesrúgásokkal. Akkor még ezeken a tornákon volt lehetőség arra, hogy egy ember rúgja az összes büntetőt. A Ferencvárosból én lőttem az összeset. Mondtam az edzőnknek, Csanádi Ferencnek, hogy ne idegeskedjen, úgyis belövöm az összeset! Úgy is lett! Később – utánanéztünk – miattam vezették be azt, hogy nem rúghatja egy ember az összes tizenegyest a tornán.

Szőke István, a Ferencváros legendás jobb szélsője (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Hogyan került a grundról a Ferencvárosi Torna Clubba?

– A Ferencváros egyik játékosa, Borsos Miklós az ’50-es évek végétől ugyanazon a lakótelepen élt, mint én, látott engem játszani a téren. Megállított és megkérdezte, nem akarok-e lemenni a Fradiba. Mondtam neki, hogy „Hogyne akarnék?!?”.

Akkor a Ferencvárosnál fél évente volt játékostoborzó, ami akkor négyszáz-ötszáz gyerekből állt! A következőre elmentem, és jelentkeztem Agárdi Ferencnél, a kölyökcsapat edzőjénél. Kijelölte a fiatalokból, hogy ki mit játszik. Mondtam neki, hogy én jobbszélső szeretnék lenni. Erre azt mondta, hogy az nem lehet, mert már van egy jobb szélső… Beküldött jobb bekknek, de nem nyugodtam bele! Mindig előre szaladgáltam, a szegény srácot pedig mindig hátra zavartam. A grundon az ember megtanulta, hogy merni és irányítani kell. A meccs után mondták, hogy másnapra hozzak hat forintot és két fényképet magamról. Gyorsan leigazoltak, és a hétvégén már játszottam is. Lőttem két-három gólt is… Jól indult a bemutatkozásom. Ehhez viszont kellett a tehetség, kellett a grund és természetesen a szorgalom és a folytonos törekvés, hogy olyat tudjak, amit más nem tud: szabadrúgásban, cselezésben, lövőerőben. Ezek alapján tudtam megvalósítani az elképzeléseimet és

így tudtam valóra váltani a legfőbb vágyamat: hogy a Ferencváros mezét ölthessem magamra.

Igazán nagy csapat volt akkor a Ferencvárosnál, ott volt már egy Varga Zoltán, egy Albert Flórián… Nehéz volt bejutni, de a grundnevelés sokat segített, hiszen már 18 évesen a felnőtt csapatban kaptam helyet. Alig vártam, hogy minden hétvégén pályára léphessek, hogy bizonyíthassak. A hazai pályánk akkor a Népstadion volt, minden meccs előtt a stadion mögötti szobrok között melegítettünk be. Megható volt látni, hogy több ezer ember kijött, és megnézte még a bemelegítést is! Megveregették a hátunkat, biztattak minket, ez egy óriási dolog volt, melyért nagyon hálás vagyok. A mai napig meg-megismernek az utcán, és kapok pár kedves mondatot, ami ennyi év után is nagyon jól esik.

Albert Flórián, Szűcs Lajos, Novák Dezső, Varga Zoltán az FTC klubházban, 1968.  (Forrás: Fortepan)

– Úgy tudom, kifejezetten rettegett Öntől az Újpest kapusa. Valóban így volt?

– Igen, 19 éves voltam, amikor volt egy Újpest-Fradi meccs, melyet 6:3-ra megnyertünk. Négy gólt lőttem Szentmihályi Antalnak, az Újpest kapusának: kettőt akcióból, kettőt pedig pontrúgásból. Onnantól kezdődött a Szőke-Szentmihályi páros legendája. Bárhogy gyakoroltak ellenem, a meccsen valahogy mindig betaláltam ellene. Szentmihályinak így én lettem a mumusa, és ameddig a pályára léptem, ez így is maradt. Manapság, ha találkozunk, Szentmihályi Anti csak összedörzsöli a kezét és viccesen hozzáteszi: „Áh, még mindig fáj a kezem a lövéseidtől…”.

1986-ban hogyan került ki az olimpiai csapat keretéből?

– Fájó erről beszélnem. Akkoriban egy személyben volt Lakat doktor a Fradi és az olimpiai csapat edzője is. Karcsi bácsi eléggé szabad szájú volt, mondott mindenfélét ’68-ban is. Egy vacsorán, melyen több vezető is részt vett, kihozták a savanyúságot, többek között a céklát is, mire ő hangosan megjegyezte, hogy:

„Még a savanyúságban is utálom a pirosat!”.

Ebből nagy balhé lett, megtudta az MLSZ elnöke is, behívatta. Akkor a Fradiból hatan voltunk válogatott kerettagok, büntetésből egy játékossal kevesebbet delegálhatott az olimpiai keretbe. Azt mondták: Szőke Pista a legfiatalabb, majd megy még az olimpiára…”. Így kimaradtam a csapatból, pedig benne voltam a keretben, ugyanúgy edzettem, megvolt a formaruhám, de pár nappal az indulás előtt azt mondták, hogy nem mehetek… Akkor sikerült a csapatnak az olimpiai aranyat megnyernie. Máig nagy szívfájdalmam ez, benézek a vitrinbe, ott sorakoznak az érmeim, de az az olimpiai arany nagyon hiányzik közülük…  Később a talpam miatt, mindösszesen huszonhét évesen abba kellett hagynom a labdarúgást, sajnos bennem maradt legalább hat-hét év.

Mexikóváros, a XIX. nyári olimpiai játékok megnyitóünnepségére várakozó magyar csapattal. (Forrás: Fortepan)

Ma már nincsenek grundok. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebben játszanak?

– Minden bizonnyal. A grundok beépültek, de eltűntek a nagy sportpályák, a betonketrecek… Nagy baj, hogy ma már nincs grund, ott sokat lehetett tanulni és fejlődni, ráadásul egy igazi közösségi hely volt, ahova bárki, bármikor lemehetett játszani és haverkodni.

Egy alkalommal megtörtént, hogy színházba készültünk. A feleségem megkért, hogy előtte vigyem le a szemetet. Láttam, hogy a gyerekek lent fociztak. Kiabáltak, hogy Pista, gyere! Én lökött, úgy, ahogy voltam, nyakkendőben, öltönyben elkezdtem játszani. Amikor a feleségem lejött és meglátott kimelegedve, csurom vizesen csak ennyit mondott: „Így menjünk színházba?”. Ha megláttam a labdát, végem volt. Mai napig imádom a focit, bármikor tudnék játszani is.

– A fiatalok már nem ennyire lelkesek?

– Az az érzésem, hogy a számítógép, a telefon sokat rontott a fiatalok motivációján, inkább otthon ülnek, és még arra sem képesek, hogy átsétáljanak egymáshoz, nemhogy a pályán izzadva sportsikereket akarjanak elérni.

Aki pedig mégis igazolt játékos, az meg gyakorta el van kényeztetve. Sokszor láttam magam is, hogy Mercédesszel viszi ki az apukák a pici fiaikat az edzésekre…

A mi időnkben ez nem így ment. ’59-ben, amikor lementem a Fradiba focizni, ott lyukas zoknit kaptam! A cipő stoplijait is ütögetni kellett, mert össze-vissza álltak. Nem panaszkodtunk, játszottunk. A hétvégi meccs után pedig hazakocogtam, és olykor még az otthoni grundon folytattam a focit.

– Elkerülhetetlen, hogy beszéljünk a jelen labdarúgásáról. Hogyan látja a magyar foci jövőjét?

– Az emberben mindig van egyfajta csodavárás, hogy na, most lesz valami nagy változás… A változás azonban elmarad, ami pedig változik, az sem mindig pozitív. Engem – és azt hiszem, ezzel vagyunk így egy páran a generációmból – zavar, hogy kevés a magyar játékos a csapatokban.

Nem örülök annak, hogy hét külföldi játszik és négy magyar. Annak örülnék, ha négy külföldi és hét magyar lépne a pályára. Az az érzésem, hogy ez a tendencia egyhamar nem fog megváltozni, pedig kellenének a hazai labdarúgók, a magyar példaképek a fiataloknak.

Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a mai magyar fiataloknak már nagyon nagyok az igényeik. A tehetséges fiatalokat pedig megfogja apuka, és elviszi a csapatból, hogy játszanak inkább Ausztriában, Németországban… Úgy gondolják, hogy jobb lesz ott nekik, így azonban nem lehet csapatot építeni. A labdarúgás sikere pedig azon alapul, hogy a játékosok hogyan tudnak a pályán összetartani, ehhez viszont összeszokottság és évek kellenek.

Természetesen ma már egy nyitott világban élünk az Európai Unión belül, mindenki oda megy játszani, ahova akar. Félreértés ne essék, nem sírom vissza azokat az időket, amikor én is 100 dollárt rejtegetve tudtam nyugatra menni… Szörnyű volt, de azért zavar, hogy a magyar fiatalok nem maradnak Magyarországon. Ráadásul, annak ellenére, hogy külföldiek játszanak egy csapatban, attól nem lett feltétlenül jobb a foci. Ettől függetlenül mi azért megyünk, és szurkolunk a Fradinak ma is, csak valahogy ez már nem az igazi.

 

Tóth Gábor