Takaró Mihály: Soha nem kaptak a tanárok nagyobb szabadságot, mint most
Két részre osztotta a társadalmat a megújult Nemzeti alaptanterv – az egyik oldal teljes mértékben elveti, míg a másik üdvözli. Mindkét oldal petíciót indított, az aláírók száma mindkét oldalon hasonló. Takaró Mihály irodalomtörténész a HírTv Credo című műsorában beszélt arról, hogy miben áll a Nemzeti alaptanterv újítása, mik azok a főbb szempontok, melyeket az elkészítés során figyelembe kellett venni, illetve reagált az új NAT-ot ellenzők vádjaira, valamint a tájékozódás hiányában elhangzó kritikákra is.
Takaró Mihály a beszélgetés elején elmondta: először is azt kell tisztázni, hogy mi egy Nemzeti alaptanterv lényege – és csak ekkor derül ki, hogy létezik-e (mint némelyek mondják) „túl nemzeti” alaptanterv.
A Nemzeti alaptanterv lényege, hogy meghatározza mindazon tanulási tartalmakat és pedagógiai módszereket, amelyek alapján egy iskolában kialakíthatjuk azt az állapotot, amely szerint nevelni szeretnénk a gyerekeinket. Ez döntő fontosságú, hiszen a Nemzeti alaptanterv preambulumában benne van, hogy akiknek ez leginkább szól, azok az iskolák és a tanárok.
– Tisztázni kell – hívta fel a figyelmet Takaró Mihály –, hogy a Nemzeti alaptanterv nem önmagában áll, ráépül a kerettanterv, amelyből az iskolák gyakorlatilag dolgoznak, ebben van benne minden részlet, hiszen az alaptanterv csak az alapokat fekteti le.
Önmagában az alaptantervről bírálatot mondani úgy, hogy nem ismerjük a kerettantervet, nem feltétlenül bölcs dolog.
A Nemzeti alaptanterv csak legfőbb vonásaiban tartalmazza azt, amely irányban egy nemzet szeretné az újabb generációkat nevelni. Egy érzelmileg, szellemileg kiegyensúlyozott személyiséget akarunk nevelni. Olyan személyiségeket, akik nem pusztán sikerorientáltak, hanem sikert és kudarcot elviselni egyaránt képesek. Ezért nem véletlen, hogy minden nemzet és minden állam megcsinálja a maga Nemzeti alaptantervét.
A Nemzeti alaptanterv újításai
Takaró Mihály, aki érintett a magyar nyelv és irodalom alap-és kerettantervi kidolgozásában, szintén elmondta: az első és legfontosabb újítás, hogy hetven-száz év után újból létrejött az a fajta kulturális kód, amely azt jelenti, hogy létezik újra műveltségsztenderd, egy állandó, minimális közös tudás és műveltség, amely lehetővé teszi, hogy Brassótól Pozsonyig, ha valaki magyar iskolába jár, akkor ugyanazon a magyar kultúrán nevelkedjen föl – ez döntő kérdés volt.
Az alaptanterv megalkotóinak álláspontja, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence, így nem tettek különbséget lakhelye szerint magyar író és magyar író között, hiszen az ország mérete a történelem során többször is megváltozott – ami azonban itt keletkezett magyar nyelven, magyar írótól, az a magyar kultúra része. Éppen ezért
Trianon után egyetemes magyar kultúrát kell közvetíteni: ami a Kárpát-medencében keletkezett magyar irodalmi érték, annak az irodalmi kánonban van a helye.
Takaró Mihály emlékeztetett: a Révai-korszakban nem értékelvi, hanem világnézeti alapon került ki vagy be valaki a magyar irodalmi kánonba, ugyanakkor, akármilyen furcsa is, abban a korszakban alakult ki az a váza a magyar irodalmi kánonnak, amely 1990 után sem változott döntően. A magyar irodalom 1920 után kényszerből hárompólusúvá vált. A magyar lírát döntően megújító, polgári liberális értékeket közvetítő Nyugat és a hozzá kötődő írók és költők mellett ott volt egy mennyiségében nagyobb polgári, konzervatív irodalom is. Éppen ezért Herczeg Ferenc a maga korában világhírű volt, míg Ady Endre műveit például nem sokan ismerték 1920 után Európában. A harmadik pólus a kényszerből önállóvá vált erdélyi irodalom.
– Ekkor alakult ki a transzilvánista irodalmi áramlat, melynek írói, költői egészen újat hoztak az egyetemes magyar irodalom számára, a történelmi regény az összmagyar irodalomban éppen az erdélyi irodalomban, a legnagyobb erdélyi írók által újul meg – említ egy példát Takaró Mihály.
Kialakult egy torz és egyoldalú, még a szocializmusból örökölt kánon, amely ezt a korszakot egyoldalúan, elfogultan és csonkán mutatja be,
és ezzel szakít az új irodalmi kánon.
Kiiktatott szerzők, az életmű és életút kapcsolata
Takaró Mihály a kiiktatott szerzőkkel kapcsolatban Márait idézte: a századforduló nagy írótriásza Jókai, Mikszáth és Herczeg. Jókait tanítjuk, Mikszáthot tanítjuk, Herczeget azonban nem. S miközben sokan fasisztának kiáltják ki, életútjával aligha vannak tisztában: Herczeg olyannyira németellenes volt, hogy az 1944-es német megszállás után megfigyelés alá helyezték. A legsötétebb hónapokban pedig, a nyilas korszakban egy felügyelőt, komisszárt helyeztek fölé, és a letartóztatástól való állandó félelemben kellett élnie. És ne felejtsük el, hogy Herczeg Ferenc volt a legelső irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar író.
Takaró Mihály szerint „életveszélyes” citátumháború kezdődött, azaz
jobb- és baloldali íróktól, költőktől idézgetnek, igazolva mindazt, amit egy íróra címkeként ragasztanak.
Ennek az elvnek a mentén azonban Villontól Csáth Gézáig szinte alig taníthatnánk valakit, ha az életutat és az életművet nem választanánk szét. Francois Villonról tudjuk, hogy rablógyilkos volt, az orleani herceg mentette meg az akasztófától. Ettől azonban még Francois Villon a világ egyik legjelentősebb költője. Csáth Géza élete tele volt olyan vonásokkal, amik ma már vállalhatatlanok, hiszen többek közt drogos volt – ma így mondanánk. Élete végén megölte a feleségét, mert közösen készültek öngyilkosok lenni, s néhány héttel később magával is végzett. Ez ma már elfogadhatatlan, és akkor ideológiai dolgokról még nem is beszéltünk, hiszen Kosztolányitól, Babitstól és Móricztól is lehetne olyan mondatokat idézni, hogy zavarba jönnének azok, akik idézetekkel kívánnak operálni – világított rá az irodalomtörténész.
Takaró Mihály hangsúlyozta,
az életút és az életmű művészek esetében elválasztandó.
Csak irodalmilag kevéssé művelt ember dobálózik ezekkel, mert ezek nem érvek.
Soha nem semlegesen, de mindvégig elfogulatlanul
Ha nem várjuk el egy orosztól, aki orosz kultúrában nevelkedett fel, hogy ne orosz szemmel nézze a világot, ha elfogadjuk, hogy egy amerikai a saját kultúrájában felnevelkedve sajátosan látja a világot,
akkor azt is engednünk kellene, hogy magyarként magyar szemmel nézhessük ezt a világot.
– Mert van olyan, hogy magyar szemmel, a kérdés inkább az, hogy kiket zavar ez nagyon? – veti fel Takaró Mihály. Az irodalomtörténész a magyar oktatás nehézségeit illetően elmondta: nem szabad lebecsülnünk azokat a nehézségeket, melyeket pedagógusként ő maga is lát és megért. Nagyon nehéz helyzetben vannak a tanárok, és hihetetlenül megnőtt az adminisztratív terhelésük.
A gyermekanyag tekintetében az „otthonról hozottra” sokkal kevésbé támaszkodhat egy mai tanár.
A harmadik szempont pedig az anyagi megbecsülés, hiszen egy olyan társadalomban, amely az anyagiakra néz, eleve szocializációs hátrány, amikor a diákok látják olyan ruhákban, olyan autóval érkezni tanáraikat, ahogy a pedagóguspénztárcából arra telik.
Amivel azonban Takaró Mihály nem tud egyetérteni, hogy a tanár közalkalmazott, vagyis nem kötelező tanárnak lenni. Ez az a pálya, amelyet az irodalomtörténész szerint a legtöbben a fent felsorolt okokból hagynak el, néha jogosan, néha nem.
De a mai magyar tanárság döntő többsége még mindig abszolút elkötelezett. Vagyis ezek a tanárok minden nehéz körülmény ellenére bemennek az iskolába, és megpróbálnak jól tanítani.
Ezért dupla bűn ebben a nehéz helyzetben politikai kérdéssé tenni a Nemzeti alaptantervet, mivel a Nemzeti alaptanterv szakmai kérdés.
Fontos a tájékozottság
Takaró Mihály szerint a NAT-hoz hozzászólók döntő többsége nem olvasta el a Nemzeti alaptantervet, hiszen akkor nem állítanának olyan csacsiságokat, mint hogy nincs benne Móricz vagy Madách, vagy éppen Katona József és Illyés Gyula.
Hatalmas felelőssége van annak a tanárnak, aki bemegy egy órára, és ott a mi gyerekeinket tanítja.
A tanár felelőssége nem csak abban áll, hogy mit tanít, hanem a példamutatásban is.
Takaró Mihály úgy érzi, a magyar tanártársadalom döntő többsége ebben is kiválót nyújt. Azon kell elgondolkodni, hogy szabad-e kivinni gyerekeket az utcára. Hogy szabad-e az élükre állni olyan dolgokban, amik nem a tanárokra és az iskolákra tartoznak. Nem véletlenül mondja a magyar törvény, hogy politikát az iskolába nem lehet bevinni.
Amiben a mostani, a 2012-es alapján megújított alaptanterv hatalmas újítást hoz, az a módszertan. Az Európai Unió által javasolt nyolc alapkompetenciát, a kompetenciaalapú oktatást – bár nem volna kötelező – mi mégis átvettük. A digitális kompetenciák tekintetében soha magyar tanterv nem volt még olyan radikálisan progresszív, mint a mostani.
Bár azt olvashattuk több helyen, hogy mélységesen tanárellenes a NAT, aki elolvasta, az tudja, hogy soha még ekkora tanári szabadság nem volt.
Minden tanévben a tanórák húsz százalékának anyagát teljesen szabadon választja meg a tanár.
A kerettantervben mindig van törzsanyag és választható anyag. Most nem választható anyag van, hanem ajánlott. Vagyis ez a húsz százalék óriási mozgásszabadságot ad a tanároknak.
Módszerek szempontjából a frontális oktatás egyre inkább háttérbe szorul, de nem szorulhat teljesen háttérbe, hiszen vannak olyan tananyagrészek, amelyeket sehogyan másként nem lehet megtanítani, csak frontálisan. Amik előtérbe kerülnek: a páros munka, a kiscsoportos munka és a kooperatív tanítási módszerek. Mindezt deklarálja a megújított Nemzeti alaptanterv. Aki tehát csak odáig jut el, hogy megnézi: ki van benne, kit hagytak ki, akit én szerettem volna, és ki van benne, akit én nem szerettem volna, az az alaptantervnek csak nagyon kis részét látja.
– Ha a tanárok elolvassák a tanulási eredményeket, vagyis hogy mit szeretnénk elérni egy bizonyos oktatási szakasz végére, ott lehet látni, hogy mennyire új, mennyire 21. századi a Nemzeti alaptanterv – zárta le a beszélgetést Takaró Mihály.
Ha Ön is szeretné aláírni a Nemzeti alaptanterv mellett kiálló petíciót, a linkre kattintva megteheti. Támogasd a NAT 2020 szellemiségét! – biztatják a petíció eljövendő aláíróit a szervezők.
A Credo Takaró Mihállyal készült adása itt megtekinthető:
Kiemelt kép forrása: Youtube.
Kapcsolódó írásunk:
