Iskolavezetés Mária oltalmával – Példaképünk: Tamás Levente

Beszélgetés a családapával, aki egy iskolának is szerető, gondoskodó atyja.

Tamás Levente nem csak mint pedagógus és kiváló igazgató ismert a csíki fiatalság és szülők körében. Lelkiismeretes munkája, alázatos vezetése példaértékű minden diák, tanár, szülő és családos ember számára. Négy gyermek édesapjaként, szerető férjként és Székelyföld legerősebb egyházi iskolájának vezetőjeként a mindennapok során megéli Isten szeretetének örömét és Mária tiszteletének ajándékait. Beszélgetés a pedagógusok felelősségteljes munkásságáról, világunk kihívásaival való szembenézésről és a család, a hit megtartó erejéről.

— Hogyan talált Önre a pedagógusi hivatás? Ha nem tanár lenne, mivel foglalkozna ma Tamás Levente?

Ilyen formában még nem tettem fel magamnak a kérdést. Annak ellenére, hogy családomban nem voltak tanárok, úgy gondolom, igazán jó pedagógus-lelkületű családtagjaim, felmenőim voltak. Nem állt tőlük távol sohasem az empátia, az együttműködés, a szolgálat, a következetesség. Középiskolás koromban érlelődött meg bennem, hogy tanár szeretnék lenni. Döntésemben nagyban meghatároztak azok a pedagógusok, akik a Gondviselésnek köszönhetően tanítottak. Máig hálával gondolok rájuk.

A személyiség formálásában elengedhetetlenül fontosak a jó példaképek.

Kezdetben testnevelő tanárnak készültem, és két év kemény anatómiatanulás és gyakorlati előkészület után a vizsga előtt nem sokkal derült ki, hogy egészségügyi problémám miatt veszélyek rejlenek számomra a választásban. Pillanatok alatt kellett megválnom ettől a célkitűzésemtől. Nagyon nehéz hónapjaim voltak, de a Jóisten más utat szánt nekem. Amilyen hirtelen omlott le bennem minden, amiben addig hittem és dolgoztam, úgy lepett meg Isten egy új lehetőséggel. Mindig hálával tekintek életem eme fordulópontjára, amely megtanított, hogy hogyan tekintsek azokra az élethelyzetekre, amik nem az én elképzeléseim szerint történnek. 

Isten mindenből képes sokkal jobbat kihozni. 

Földrajztanár lettem, majd immáron 14. éve a Segítő Mária Gimnázium igazgatója.

Díjátadó a Segítő Mária Gimnáziumban; Fotó: Tamás Levente

— Milyen felelőssége van az egyre liberálisabb 21. században Erdély legjelentősebb katolikus iskolájának? A tanárokra, vezetőségre hatalmas kihívás vár nap mint nap az erkölcsi értékek őrzésében és átadásában. Hogyan lehet ezt jól csinálni?

— A rangsorokat sohasem szerettem. Azt gondolom, hogy minden ember, minden szervezet — így a katolikus iskola is  —, a legjelentősebb hatással bír a maga helyén és idejében. Amit és ahogy meg tudunk tenni, az nem lehet könnyelműség tárgya. Ennek nyilván sokkal nagyobb fajsúlya van egy vallásos iskolában, ahol olyan finomhangolásokra is figyelnünk kell, amelyekre máshol talán kevésbé van lehetőség.

Pár évvel ezelőtt, ballagó diákjaink búcsúztatásakor az az érzés foglalkoztatott, miként lehetséges, hogy soha nem volt ennyire nehéz és kifürkészhetetlen a fiatal generáció továbbindulása, mint manapság.

Olyan körzőhöz hasonlítanám világunkat, amelynek két szára nincs összekötve, s ráadásul a végén hiányzik a tű és a hegy egyaránt. Az egyik ága a tudásé, másik a hité és erkölcsé.

Egyik túlságosan öncélúvá vált, a másik egyre jobban relativizálódik. Ahhoz, hogy ne összevissza nyomot hagyjunk, elengedhetetlen a hitbe, az idő próbáját kiálló közösségi értékekbe belegyökereznünk. A tudás hit nélkül vajmi keveset ér, legalábbis nem használ. Fordítva is igaz, hogy a jámbor vallásosság tudatlanságban könnyen befolyásolható és kiforgatható. Nekünk, pedagógusoknak nem kevesebb a feladatunk, mint hogy mindkettőt fontosnak tartsuk, azokra alapozzunk. Csak az épülhet be gyerekeink értékrendjébe, amit élhető példaként rajtunk keresztül megtapasztaltak. 

Sokkal meghatározóbb volt bennem az, hogy tanáraim hogyan tanítottak, mint azok a tartalmak, amiket igyekeztek átadni.

A katolikus iskola nem szorítkozhat pusztán a tudásszerzésre. A lelkében kifinomult, környezetére, társaira érzékeny embereket igyekszünk formálni. Mennyivel értékesebb a jó ember az okos embernél!

— Mária oltalmának égisze alatt működik az iskola, mind a csíksomlyói kegyhely fizikai közelségéből adódóan, mind a nevében is fémjelezve. Milyen felelősséget von ez maga után?

— Gimnáziumunk nevét nem mi választottuk. Azt elődeink tették, amikor a legfőbb közbenjárójukat, a Szűzanyát választották névadónak.

Mai pedagógusként úgy érzem, hogy a Szűzanya talált meg bennünket, és tényleg naponta kísér.

Iskolavezetőként az elmúlt 14 év alatt számtalan esetben éreztem, hogy elém hozza a megoldásokat, ötleteket. Nagy horderejű ügyek oldódtak meg akkor, amikor sikerült átengedni neki a feladatot. Gyakran pedig egészen apró dolgokba avatkozik bele a Gondviselés, amelyeken keresztül azt is tapasztalom, hogy Isten mennyire derűs, milyen kiváló humorérzéke van.

Ha már a Szűzanyához való tartozás felelősségéről kérdezett, azt mondhatom, hogy szeretném, ha az ő Istenre való ráhagyatkozásából, szolgálatkészségéből tudnék valamit visszatükrözni. Nagyon kedves számomra a nemrég megújult gimnázium épületben egy Szűzanya-ábrázolás. A 2012-ben újraszülető szentségi kápolna színes üvegablaka az angyali üdvözletet ábrázolja, amelyen Mária minden tagjával képes igent mondani Isten tervére.  Ehhez szeretnék minél inkább felnőni. 

Nagykorúsító ünnepségen az iskolában; Fotó: Tamás Levente

— A tanár-diák viszonyban mi lehet a kulcs abban, hogy jó és bizalmi kapcsolat alakulhasson ki a kellő tisztelet mellett?

— A válasz egyszerű és egyben bonyolult is. A diákjaim mindenben mellém szegődnek, amibe beleadom magam, amiben hiszek, amiért lelkesedem azt ők is komolyan veszik. Egy tanítási óra, egy lelkigyakorlat vagy biciklitúra mind-mind csak apropói az igazi találkozás-élményeknek. Amellett, hogy az órákon komoly munka folyik, az iskolán kívül is nagyon sok élethelyzetet teremtünk, amelyekben együtt lehetünk diákjainkkal.

Egy jól sikerült természetföldrajz-óra végén szinte természetes a hálaadó ima. Különös bizalmi pillanatok azok, amikor egymás jelenlétében egymásért imádkozni tudunk. 

Ezt nem csak diákjainkkal, hanem tanártársak, munkatársak között is így van. Hiszem, hogy ebben nagy erőforrásunk rejlik.

— A csíksomlyói búcsú alkalmával minden évben az Önök iskolájából kerül ki az a végzős diák, aki a labarumot a papi asszisztencia előtt a nyeregbe viszi. Ez megtiszteltetés mind az iskola, mind az adott diák számára. Hogyan zajlik az erre érdemes ifjú kiválasztási folyamata, és milyen felelősséggel jár ez?

— Személyesen is kötődöm ehhez a jelképhez, hiszen 1992-ben akkori diákként alkalmam volt vinni a labarumot. A hagyomány szerint a gimnázium végzős évfolyamán tanító pedagógusok körében születik meg a döntés. Ennek egyszerre vannak tanulmányi, hitéleti és fizikai adottságbeli szempontjai. A döntést, úgy érzem, sohasem kellett magyarázni a diákok körében, hiszen közöttük mindig nyilvánvaló volt, hogy szellemi és erkölcsi tartásban, az egymás között négy év alatt vállalt közösségi munkában ki az, aki erre érdemesült.

Nagyon érdekes pillanatnak éli meg minden kiválasztott, mert talán ekkor találkozik először azzal a tapasztalattal, hogy a nyilvánosság előtt milyen egy közösség élére állni.

A felnőttkori kiválóság talán első elismerése.  Így bizonyára minden labarumvivő emlékszik erre az ünnepre.

Pünkösdi búcsúkor; Fotó: Tamás Levente

— Mit jelent Mária tisztelete Tamás Leventének, és mit a Szűzanyáról elnevezett iskola igazgatójának?

— Egyik nagyszülői ágam csíksomlyói lévén, már kisgyerek koromban természetesen nőttem bele a Szűzanya-tisztelet légkörébe. Ebben az egyszerű, bensőséges családi környezetben szép megvalósulását láttam az ő lelkületének. Mária oltalmát kérni, őt megénekelni, magunkat örömben próbatételek idején kísértésben bemutatni számomra igencsak megerősítő.

Életem feledhetetlen élményei közé tartoznak azok az alkalmak, amikor rendre születő pár napos gyerekeinket a Szűzanya előtt Istennek bemutattuk.

Azóta az is megadatott, hogy családunkkal a kegytemplom közelében lakhatunk. Különös ajándék minden olyan szentmise, amikor kisebbik fiamat a kegytemplom oltára mellett ministrálni látom.

Kompozás; Fotó: Tamás Levente

— Élete a bizonyíték rá: mindene a gyermek, a nevelés. Otthon a gyermeknevelésben milyen értékeket, elveket tart kiemelten fontosnak?

— Egy kifejező kép jut eszembe, amikor letelepedtem a földre az ott ülő gyermekem mellé. Sosem felejtem el, milyen öröm volt benne. Ekkor eszméltem rá, hogy ez milyen fontos találkozás, amelyben nem az óriás férfiembert, annak a lábszárát látta, hanem egymás szemébe nézhettünk. Ahogy az idő telik, úgy érzem egyre értékesebbnek az együtt töltött alkalmakat. Nem egyszerű az egyetemista és a napközis korú gyermekemnek is programokat kitalálni, mégis szép számmal akadnak ilyenek.

Azt is fontosnak tartom, hogy külön-külön is rendelkezésükre álljak. Erre kitűnő lehetőségeket kínál a mindennapjainkban jelenlévő sportolás. Tőlük kapott szép ajándékként hordozom, hogy velem tanultak meg korcsolyázni, biciklizni, kosárlabdázni, síelni, úszni vagy éppen pingpongozni. Ha tehetjük, sokat kirándulunk, állandó mozgásban vagyunk. Szívemhez szólt minap az egyik prédikáció, amelyben az atya az állandó mozgásban, úton lévő Jézus képét emelte ki: midőn elindult, vagy valahonnan megérkezett, vagy átkelt a tó túlsó partjára, valahol áthaladt, vagy éppen kiment a hegyre.

Továbbá szeretem a családi kaláka alkalmait. Az együtt végzett fizikai munka nagy élmény a gyerekek számára is. A tűzifa beszerzése, felvágása, elrakása olyan feladat, amiben a legkisebb gyerek is rendre örömmel részt vesz. Aznap a vacsorának is más íze van.

Amit otthon gyakorlatként látnak — így a jó is — fertőző tud lenni. Az olvasó nagytestvérek mellé letelepedő, az olvasást mímelő három és fél éves Boróka kislányunk jól példázza, hogy egész jelenlétünkkel, gesztusainkkal, szavainkkal formáljuk őket. Azt is látom, hogy csak olyan dolog fogan meg bennük, amit szülőként mi magunk is élünk. Ha fontos az együtt étkezés, az esti ima, az olvasás, a mozgás nekünk, szülőknek, ők is társaink lesznek benne. Természetesen

az egészséges szülő-gyermek kapcsolatban elengedhetetlen a humor, a derű. Az mindig vitaminként hat.

A szülőnek feladata, hogy bízzon a gyermekeiben, miért is ne bíznánk bennük? Ha jól belegondolunk, sokkal nyitottabbak, tájékozottabbak, bevállalósabbak, mint mi voltunk. A serdülő nem egyszer elbizonytalaníthat ebben, de az ezen túllépő fiatal családhoz való visszatérésénél aligha van szebb szülői tapasztalat.

Családi kör karácsonykor; Fotó: Tamás Levente

— Bár Ön a pedagógus, de saját gyermekeit tekintve miket tanul tőlük?

— Annak ellenére — vagy éppen azért —, mert pedagógus vagyok, sok tekintetben „alulról tekintek” gyermekeimre, csodálattal nézem egyik-másik készségüket.

Hogy mit tanulhatok négy gyerekemtől leginkább? Hogy hogyan szeressem az édesanyjukat, és hogy általában hogyan szeressek.

— A házasságban mi az az esszencia, ami a nehéz időkben az újbóli igen kimondását segíti?

— A házasságban számos megpróbáltatás, de még több gyönyörűség rejlik. Van olyan időszak vagy esemény, ami a megélt örömök felhajtóerejét elhomályosítja, de valahogy az igazi szabadság számomra — a közös vállalás és a hit talaján — csak otthon tapasztalható meg.

Szülői áldás; Fotó: Tamás Levente

— Mi az a motiváció, ami a mai utazásra nyitott, lehetőségekkel teli világban otthon, Székelyföldön tartja az embert?

— Amennyiben egy közösség — így egy család is — hangosabban siratja önmaga jövőjét, mint amennyire részt vállal annak alakításában, az itthonmaradás, az itthontartás szinte esélytelen. Felnőttként nem ildomos és nem is áll jól mindenben a körülményekre hivatkozni, ez részint felelősséghárítás.

A saját helyünkön mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy kialakítsuk azokat a kis mikrokörnyezeteket, amelyekben örömünket leljük, ahol töltekezni tudunk.

Ha ezek a kis világok összekapcsolódnak, abban erő is lesz. A remény és az öröm ragályos tud lenni. Gyermekeink is jó eséllyel boldogulhatnak itthon, mert meggyőződésem, hogy az otthoni szeretet mellé könnyebb lenne odatenni a megbecsülést, mint a máshol kiérdemelt megbecsülés mellé az otthoni szeretetet.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Tamás Levente