Honfoglaló eleink művészetéről, a tarsolylemezektől a Szent László-legendáig
– A honfoglalás kori ábrázolásokat manapság gyakorta láthatjuk újraértelmezve megjelenni különböző használati vagy dísztárgyakon. Mit tudunk az eredeti tárgyakról, beszélhetünk-e egyáltalán honfoglalás előtti „ikonográfiáról”? – Szívesen gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még a magyarok megnyerték csatáikat, amikor úgy játszhattunk Európa színpadán, hogy a „miénk nem volt a legkisebb szerep”. A jelen és a dicső múlt állandó összehasonlítása tulajdonképpen nem más, mint amit historizmusnak nevezünk. A historizmus pedig egy olyan magatartás, amikor egy-egy ember például régi ruházatban, öltözetben jelenik meg a saját korában. Ez a szemlélet Magyarországon is jellemző bizonyos körökben.
A régészeti leletanyag alapján a legfőbb kérdés az, hogy volt-e egyáltalán ikonográfiája a honfoglaló magyaroknak. Az ikonográfia ugyanis azt jelenti, hogy képszerűen értelmezhető ábrázolás.
Az eddigi források alapján úgy tűnik, hogy a honfoglalás korából és az azt követő évszázadból nem ikonikus, hanem ornamentális művészi alakzatok maradtak ránk, melyek nem ábrázolnak semmit! A palmetta nem lehet az életfa ábrázolása – ahogy azt sokan feltételezték –, mert olyan területen alkalmazták, ahol felületet tagoló, ritmizáló funkciót töltött be, az ottani megjelenésével nem hordozott szimbólumot.
A 19. században úgy gondolták, hogy az ember legősibb tevékenysége az ornamentikaalakítás, a geometrikus művészet, ahogy az ókori görög művészet is ezt mutatja. Ide, a „primitív” ábrázolások közé sorolták be a népvándorlás kora ábrázolásának anyagát is. A 19. század legvégén azonban Alois Riegl volt az, aki bemutatta, hogy a művészet fejlődésének ez az elképzelése nem állja meg a helyét, mert a legrégebbi neolit kori ábrázolások mind naturalisták! Jó példa erre az altamirai bölény barlangi festménye vagy éppen a willendorfi Vénusz szobrocskája, ahol az ábrázolás lényege a természet megkettőzése és utánzása. 
Ezen túl létezett egy olyan művészet, amelynek legkorábban a geometrikus absztrakció felelt meg, s ami a művészetre irányuló akaratnak – ezt nevezte Riegl Kunstwollennek – a megnyilvánulása. A geometrikus díszek tehát nem a primitív művészet példái, hanem éppen ellenkezőleg: egy fejlettebb kulturális fok megfelelői, így a honfoglaló eleink díszítőművészetére is így tekinthetünk.
A honfoglaló magyarok kultúrája egy „sámánjellegű” kultúrába illeszkedhetett bele, de a 19. században még úgy gondolták, hogy egyfajta bálványimádás létezett eleinknél. Ismeretesek a sztyeppe vidékein, a mai Ukrajna területén előkerülő, úgynevezett kamennaja babák, amelyek nagyméretű nőalakokat ábrázolnak, feltételezhetően valamilyen mitikus ősanyák lehettek. Ezeket a szobrokat korábban gyakran tekintettek „magyar”, illetve „palóc” emlékeknek. Ma azonban ezt már másképpen látja a szakma, hiszen ezeknek a szobroknak az előfordulása a Kárpát-medencében nem ismeretes, és semmi alapja nincs annak, hogy magyar eredetűnek tekintsük őket.
– A régi kutatások megcáfolása mellett vannak újabb elképzelések?
– Természetesen. A régi források újraértelmezésével új következtetésekre is lehet jutni. Bollók Ádám régész vetette fel, hogy a magyarságról nem feltételezhetjük, mintha mindenféle kapcsolat nélkül csak úgy bolyongott az Etelköz és Nyugat-Európa között. Elképzelése szerint számos kapcsolatot hozhatott létre, többek között az egykorú Karoling-kultúrával is. Nyugati források beszámolnak a magyarok 9-10. századi rablásairól,
de vajon csak megolvasztható nemesfémet zsákmányoltak-e? Vagy voltak-e olyan formák, motívumok, amelyeket valóban átvettek és magukévá tettek?
Ezt a kérdést nagyon nehéz megválaszolni, mindenesetre Bollók Ádám a keresztény ikonográfia jelentést hordozó ábrázolásnyomait véli felfedezni a tiszabezdédi tarsolylemezen! Itt egy palmettás fonatdíszben keresztet látunk, s annak két oldalán mitikus állatokat. Az egyiket egyszarvúnak, a másikat a mezopotámiai művészetből ismert mitikus szenmurvnak – azaz pávasárkánynak – azonosította. Feltételezte, hogy az ábrázolásra vonatkoztatható a XXII. zsoltárban szereplő könyörgés, miszerint:
„Tarts meg az éh oroszlán torkától, és az egyszarvú fenevadaktól.”
Ha ez valóban így van, akkor ebben az esetben egy a magyarok számára dolgozó ötvös olyan ikonográfiai formát követ, melynek előképei a stuttgarti Psalteriumban, – zsoltároskönyvben – is megtalálható… Ez eléggé meglepő elgondolás, amely azt mutatja, hogy új szempontokkal egészen más eredményekig is el lehet jutni, mint a régiekkel. Arról azonban nem igen mernék nyilatkozni, hogy Bollók elképzelését a kutatók mennyire fogadják el.
– Ön is szkeptikus e tekintetben?
Egyáltalán nem, én nagyon sokra becsülöm ezeket a kutatásokat. Az új szempontok fontosak, hiszen bemutatják, hogy egy-egy régi, bevett elképzelés félredobásával nagyon sok újat lehet megtudni. A lezárt témákat olykor fel kell nyitni, és újra meg kell vizsgálni. Nagyon drukkolok, hogy sok hasonló kutatás születhessen! 
– László Gyula vetette fel elsőként, hogy a Szent László-legenda falképciklusa esetlegesen egy mitikus hős történetét mutathatja be keresztény köntösben. Ezt elképzelhetőnek tartja?
– Úgy gondolom, hogy lehet erről beszélni, mert ennél vadabb dolgok is előfordulnak az egyházi környezetben. Elképzelhető, hogy valóban egy ázsiai történet előképe is hathatott a Szent László-históriára. Ugyanakkor a 9. és a 14. század közötti időbeli távolságot igen tekintélyesnek tartanom. Mindenesetre ez a történet nagyon fontos lehetett eleinknek.
Higgyünk a szemünknek, hiszen ma már több helyen találtak középkori Szent László freskót, mint bármi más témát.
Úgy látszik, hogy ez az egész országban elterjedt lehetett. Igaz, nem mindenütt maradt meg annyi fal, hogy falképek is legyenek rajta… Nem csupán Erdélyben volt jelen a Szent László-legenda, hanem az ország belső vidékein is találunk szép számmal ilyen freskókat: így például Türjén, Ócsán, Tereskén.
Szent László viaskodása a kun vitézzel valamiért nagyon nagy népszerűségnek örvendett, melynek lehetnek kereszténység előtti előképei. Nem téveszthető azonban szem elől, hogy a párharcban László a nyugati és a keresztény, a pogány keleti harcos legyőzője.
Nem mehetünk el azonban szótlanul amellett, hogy a kerlési ütközet megjelenítésének van egy másik, nyugat-európai értelmezése is, melyet főleg Vízkeleti András dolgozott ki. Szerinte a freskókon a minnesänger-költészet motívumai fedezhetők fel. A Szent László-legendáknak a templomi környezetben is felsejlő erotikus jeleneteit – leányrablás, végül a megpihenés, „fejbenézés” – ugyancsak megtalálhatjuk a lovagi epikában. Vízkeleti sokat foglalkozik azzal a motívummal, amikor Szent László kivonul a várból a kunok ellen. A bögözi falképen is látható, ahogy a váradi püspök áldást ad Lászlóra, s amikor kirobog a várból, többen nézik, a vágtázó hőst.
Vízkeleti kimutatta, hogy ez az úgynevezett alba-motívum képi változata, mely nem más, mint amikor a szerelmes lovag a leány ágyában ébred, és a hajnali trombitaszóra kivonul a harcba… Ezt a Manesse-kéziratban, a 14. századi daloskönyvben ugyancsak megtaláljuk: ott is egy a keleti öltözetű harcos és az őt üldöző nyugati lovag viadala tárul elénk, máshol pedig a lovag a lány ölébe hajtja fejét. A lovagi tornában a hölgyek szolgálatában elfáradt és megsérült hős ápolásában hölgye segédkezik fürdőjénél.
Valószínű, hogy ez a fajta lovagi eszme tükröződik a Szent László-freskókon is.
A Szent László-legenda eredetének legnagyobb problémája az, hogy noha Lászlót III. Béla uralkodása alatt, 1192-ben avatták szentté, ábrázolását ebből a korból nem ismerjük. A legkorábbi freskók csak a 13. század végéről valók. Nem ábrázolták volna előbb Szent László legendáját? Vagy éppen csak nem maradtak ránk? Az igazán gazdag falképanyag a 14-15. században keletkezett. Korábban a művészettörténészek többsége úgy gondolta, mivel az Anjouk itáliai származásúak, így a Szent László ábrázolás mögött olasz eredet sejthető. Mára azonban tudjuk, hogy az országban sokfelé elterjedt, helyi mesterek munkáiról lehet szó. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy nagyrészt kisebb, falusi emlékek őrzik ezeket a falképeket, az egyházi központok, székesegyházak díszítéseit pedig kevésbé ismerjük.
A honfoglalás nem úgy történhetett, ahogy azt eddig tanultuk – vezető régész a Vasárnapnak
Képesek vagyunk tudományos dogmákat felszámolni! – vezető archeogenetikus a Vasárnapnak
