Ötszázéves ház, ötszázéves fa (rövid beszélgetés egy hajléktalannal)

Csak néhány szót akarok váltani vele, keresztény kötelességből, azt hiszem. Esténként a templom mellett ücsörög már kb. egy hete. Amikor megkérdezem, miért, azt válaszolja, hogy nosztalgiázik. Érdeklődni kezdek. A keze leírhatatlan állapotban van; mintha nem is az övé lenne – mintha csak valaki véletlenül ottfelejtette volna a csuklóján. A ruhája viszont nem túlságosan koszos – „csak érzéssel...” Ő fogalmaz így. Aztán kiderül, hogy annak idején majdnem szerzetes lett. De hol? Egy kicsit még maradok.

– Már fél órája beszélgetünk, de csak most kapcsolom be a diktafont. Elismételnéd, amit a Szentlélekről mondtál? Otthont, közösséget, munkát ad… vagy hogy is mondtad?

– Valahogy így. Sok minden kell ahhoz, hogy egy hajléktalan igazán talpra tudjon állni. Néha úgy tűnik, hogy túl sok. A legfontosabb, az alap egészen biztosan az otthon lenne, ahonnan minden nap el lehet indulni, és ahova vissza lehet térni.

És persze a munka. Ezektől az embernek már a tartása is megváltozik, egyenesebb gerinccel jár az utcán. Érted, önbizalma lesz…

– Gondolom, ezt egy szálló kicsit sem adja meg.

– Nem. Sőt, az embernek a szállóktól hányingere van. Már bocsánat.

– Hány éve vagy az utcán? Tíz?

– Tizenöt. Nem mintha meg lehetne szokni. Most vagyok negyvenkettő.

– Létezik olyasmi, hogy „a hajléktalanok közössége”?

– Semmi ilyen nincsen. Itt mindenki folyamatosan a saját problémáival van elfoglalva. Vannak helyek számunkra, de ezeken nem együtt vagyunk, hanem egyszerűen csak összezsúfolódunk. Mennyire más az, amikor néhányan – mondjuk a szentmise után – úgy döntenek, hogy összejönnek egy kicsit. Mi csak kényszerhelyzetben vagyunk.

– Nincs „közös nyelv” sem ezekben a körökben? A „hajléktalanság” nem ilyen?

– Van valami olyasmi, hogy „hajléktalanság”, de ezt én nem érzem közös nyelvnek. Annyi történik, hogy esetleg megkérdezzük: „Hol alszol?”, vagy: „Hol eszel?”. És kész. Barátságok sincsenek. Persze, olyan van, akiért aggódom, akire odafigyelek. Mert a megtérésem óta azért valamennyire mindent másképp látok. Mondom ezt úgy, hogy többnyire pontosan ugyanazokat a hibákat követem el, mint bárki közülünk. És mégis…

– Család?

– Anyu-apu már régen meghalt. Van két húgom és egy öcsém. Úgy húsz éve nem láttam őket – ez nagyon hosszú idő. Így alakult. Saját családot alapítani? Jó lenne. Ugyanakkor ha a családra, közösségre gondolok, bevallom, nekem inkább a Cenacolo jut eszembe.

– Két évet voltál ott, igaz? (Ha az olvasó esetleg nem tudná: a Cenacolo egy kifejezetten szenvedélybetegek számára, az ő „hitben való gyógyulásukra” létrehozott, nagy eredményeket maga mögött tudó katolikus közösség.)

– Sokan néhány hét alatt kihullottak. Én „csak” két év után. Egyébként tényleg igaz, hogy benne van ez valahogy a cigány vérben, ez a „mehetnék”. Ma is látom, soha nem felejtem el, ahogy odajön hozzám Georg, az ausztriai házat vezető szerzetes – korábban alkoholista –, és megkérdezi: „Hogyan döntöttél?” Erre én: „Megyek.” Pedig, ha végül nem is lettem volna szerzetes, azért a közösségben ott maradhattam volna. Már ez jó lenne.

– Tehát visszamennél?

– Azt hiszem, ha komoly lehetőség lenne rá, igen. De hát nem tudom, mert minden nap esek-kelek. Sőt, néha csak esek… Ennek ellenére, legbelül ott van még valahol az a „magocska”.

Emlékszem, a közösség egyik házáról kiderült: ötszáz éves. Mellette állt egy hatalmas fa – szintén ötszáz éves. Ötszáz éves ház, mellette ötszáz éves fa. Reggelenként mindenkinek volt három szelet kenyere – ebből kettőt lehetett megkenni. Béke volt, nyugalom, imádság, kemény feladatok, odafigyelés. Minden dolognak, eseménynek megvolt a helye. És minden embernek is.

S.S.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!