Egy Istenarc van eltemetve bennem

Talán kezdetben üres semmittevésnek tűnik, amikor a dicsőítésben vagy a szemlélődésben Isten arcát akarjuk meglátni. Érdekes átalakuláson megy keresztül, aki a kezdeti fásultság ellenére mégis kitart ebben. Fokról fokra felfedezhetjük Isten arcát, amely azután vissza is tükröződik az életünkben. A katolikusok minden bizonnyal valami ilyesmit élnek át az Eucharisztia előtti szentségimádás közben.

„Egy istenarc van eltemetve bennem, / Tán lét-előtti létem emlék-képe! / Fölibe ezer réteg tornyosul, / De érzem ezer rétegen alul, / Csak nem tudom, mikép került a mélybe” – öntötte szavakba és rímekbe Reményik Sándor Istenarc című versében.

Sorai a bibliai valóságra is rímelnek. Pál apostol a korintusiaknak ezt írja:

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18).

Amit a pogányok apostola megfogalmaz, olyan egyszerűnek tűnik. Ezzel szemben az erdélyi költő kőkemény munkáról beszél: az istenarcot ásóval, csákánnyal, kapával tartja előbányászhatónak a számtalan rárakódott réteg alól.

Valószínűleg a Saulból Pállá lett tanítvány sem arra gondolt, hogy olyan egyszerű folyamat lenne ez az ember részéről. Ám Isten részéről bizonyosan ennyire könnyű ez az egész. Vagyis nekünk önmagunkkal kell „megküzdenünk”. Leginkább a saját vágyainkkal és elképzeléseinkkel. Sokszor olyan nehezen adjuk föl azokat, cserébe Isten mindennél tökéletesebb szeretet-tervéért.

Mégis ez az elvégzendő feladat a cél elérése érdekében: hogy megláthassuk Isten arcát. Feltehetnénk a flegma kérdést, hogy „minek nekünk ez a fölösleges nyűg”. Odavághatnánk: Isten, ha akarja, mutassa meg magát! De a vagdalkozások helyett inkább gondoljunk bele, milyen volt a párunk szerelmes szemeibe nézni, vagy hogyan erősíti a szülő és gyerek közötti köteléket az intenzív „retinakontakt”!

A szeretet egy különleges csatornája épül ki a tekinteteink találkozása által. Istennel is kialakulhat ez a kapcsolódás szellemi szinten.

„Ha formálódunk azáltal, hogy embereket ismerünk meg, mennyivel inkább kell formálódnunk akkor, amikor Istennel ismerkedünk? – teszi fel a kérdést Graham Kendrick dicsőítésről írt könyvében, aki William Temple tollából vett idézettel válaszol:

„Istent imádni azt jelenti: Isten szépsége felébreszti a lelkiismeretünket, Isten igazsága táplálja értelmünket, Isten szépsége megtisztítja gondolatainkat, szívünk megnyílik Isten szeretete előtt, s végül akaratunkat odaszánjuk Isten céljainak!”.

A szerző továbbmegy, amikor arra hívja fel ezek után a figyelmet, hogy Pál apostol többes számot alkalmaz, miközben Isten arcának szemlélésére buzdít („mi… mindnyájan fedetlen arccal”). A közösségi dicsőítésben felfedezhetünk Isten csodálatos nagyságából egy-egy részletet attól függően, hogy ki-ki hogyan tükrözi azt vissza a személyes életében.

Amikor a katolikusok letérdelnek az Oltáriszentség előtt – mert hiszik, hogy a pap által megismételt jézusi szavak által a kenyérből az ő teste, a borból az ő vére lesz –, éppen egy ilyen szemtől szembe kontaktus jön létre, ahol elég csak engedni, hogy Jézus szeretete vegyen körbe, érintsen meg és alakítson át. Így jelenik meg az imádás és a dicsőítés egymásba fonódó dinamizmusa.

Kunszabó Zoltán diakónus lapunknak adott interjújában ugyanezt így fogalmazta meg:

„Az Eucharisztia azt a személyt, aki hittel veszi magához, fokozatosan átalakítja Jézus képmására. Ezen a ponton, immár »Jézussá válva« tudunk evangelizálni. Így jelenik meg a misszió mint belső hajtóerő”.

 

Gável András

Forrás: Graham Kendrick: A dicsőítés – mint életforma, Kérügma Kiadó, Budapest, 2003.

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.

 

További ajánlott írásaink a témában:

Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról