„Ha kormosan, koszosan is, de ők megmaradtak”

Egy éve történt az a tragédia, mely diákok, tanárok életét borította füstbe és egy négygyerekes családapa halálát okozta. A Károli Gáspár Református Egyetem Ráday utcai kollégiuma 2019. január 23-án este kapott lángra suhancok felelőtlen gyújtogatása miatt. Az évfordulón az egyetem spirituálisa, Bölcsföldi András segítségével idéztük fel az eseményeket, aki a tűz határát jelző ajtóig is elvezetett bennünket. Egy év távlatából elmondható, hogy a tűz hamvaiból már látni a reménység virágának szárba szökkenését: az egyetem tevékenysége áthelyeződött a Csopaki utcai korábbi tanügyi intézménybe, ahol a közösségi élet 2019 ősze óta új erőre kapott. Thoma László gazdagréti lelkipásztort is megszólaltattuk, aki a tűzeset napján az egyetem könyvtárában dolgozott, és egy diáknak köszönheti, hogy megmenekült. A nehéz órákat, a trauma feldolgozását egy könyvben foglalta össze, melynek bemutatójára ma, csütörtökön este kerül sor.

– Spirituálisként számos diák fájdalmában osztozott. Tudva, hogy az egyéni sokkon túl a közösség traumája is súlyos volt, mi segített, mi segíthet a kollektív fájdalom feldolgozásában? 

Mindenképpen egy szörnyű élmény átélni, hogy látszólag odavész minden, mert belepi a füst, a hamu. Az épület azon részére ugyancsak rátelepedett a korom, ami nem égett ki, így a spirituális irodámra is. Nem lehetett úgy egy papírhoz, egy könyvhöz nyúlni, hogy ne lenne rajta a feketeség. Ez nagyon rossz érzés.

Ha minden elégett volna, az egy más történet lenne, így viszont nem, mindent belepett a korom, de nem vesztek oda a tűzben a tárgyi és szellemi értékeink. A diákok is így élték át, hogy szörnyűség, egy nagy nyomás, ami rájuk szakadt, de mérhetetlen hála van bennük Isten felé, hogy nem halt meg közülük, a teológusok közül senki. Egy vendég meghalt, és ez egy nagyon tragikus része a történetnek, de

a diákok egy megmenekülés-történetnek élték meg, hogy sok minden odaveszhet, de ők megmaradtak. 

Amikor visszamentek, látták a tárgyaikat és ahogy azok megmaradtak. Az a tudat, hogy ők élnek, az első pár napban különösen mély értelmet nyert: amikor meglátott valaki egy másik teológust, nagyon megörült neki, hogy él, hogy egyáltalán létezik, örömmel üdvözölték egymást, a szó szoros értelmében a lét örömével… Még ha kormosan, koszosan is, de ők megmaradtak. 

Bölcsföldi András, a Károli Gáspár Református Egyetem spirituálisa; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

– Az összefogás ereje, a hit az emberek csodálatos segítőkészségéről tanúskodott. Bár tragédiáról beszélünk, de a remény újraéleszt lassan minden korommal belepett tervet. Amikor a füst, a hamu ellepi az álmokat, mi ad erőt a felállásra és az újjáépítésre? 

– Istennek a megtartó szeretetével találkozhattak és gyarapodtak a teológusok. Amikor a két felajánlott új kollégiumba kerültek a diákok, az első, amit kiírtak filccel a falra: „…ég, de nem emésztetik meg”. Ez egy igevers Mózes elhívásának a csodájából (Kiv 3,2), amikor ég a csipkebokor, de nem emészti fel a tűz. Úgy élte meg a közösség, hogy Istennek ez egy csodája: égett a kollégium, de nem emésztődött fel teljesen, és ők sem vesztek oda. Ennek az élménye egy fontos pont. Bár statikai okok miatt, mivel megroggyant a tűz miatt az épület, le kell a kollégiumi részt bontani, és újat építeni a helyébe, illetve a főépület szárnyát is ki kell javítani. Ezzel egy korszak lezárul, és új veszi kezdetét. 

Egy lelkész azt mondta, hogy ez

a tűzeset egy határt jelent ezeknek a fiataloknak, hogy ki az, aki a tűz előtt még itt volt, és ki az, aki már a tűz után jött. A teológus számára egy reménységet ad, hogy a halálból, a negatívból egy pozitívum lesz, a feltámadás.

Ez a hithez alapként hozzátartozik és ezt egy éve nagyon erősen átélték a diákjaink. 

Bölcsföldi András; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

– Az érintett diákok, ott lakó oktatók, a teljes közösség hogyan tudta meggyászolni a történteket? Hiszen sokaknak életük otthona veszett oda. Mik voltak a mérföldkövek ezen az úton?

– Ez egy kíséréstörténet is. Miután a tűz szerda este történt, másnap délután a rendőrök és a Magyar Református Szeretetszolgálat önkénteseinek segítségével mindenki bemehetett az épületbe, a szobákba néhány percre, hogy ami értékes tárgy (útlevél, személyi igazolvány, pénz, Biblia) azt kihozhassák. Ebben én is segítettem, és nagyon nehéz volt végigélni, ahogy mindenki bemegy a szobájába, és szembesül azzal, hogy mi az, ami a tűz martaléka lett, és mi az, ami megmaradt. Mivel nagyjából minden tönkrement, mindenki örült annak, ami megmaradt és használható volt. 

A másik fontos pont, hogy amikor elkezdődött az új félév, akkor nagyon sok kisebb-nagyobb találkozót szerveztek a diákok és én is. Van egy úgynevezett imareggeli, ami a hét egy bizonyos napján szokott lenni, és azt mondták, hogy ezt tartsuk meg ebben a nehéz időszakban is. Voltak, akik felajánlották, hogy a saját lakásukon tartsuk meg.

Az élet jele volt ez, mert már igényelték, hogy legyen közös alkalom.

Nagyon sokat tettek az évfolyamvezető tanárok is, ők is beszélgetéseket szerveztek a diákokkal. Voltak lelkigondozói beszélgetések személyesen és csoportos alkalmakon is. Utána a csendes napunk témája a tűz feldolgozása volt, már nagyjából három héttel a tragédiát követően. Addigra már nagyon sok minden lezajlott. Úgy éreztük, hogy elég, túl terhes, hogy erről tovább beszéljünk. Így a csendes nap a nagyobb lezárása volt az eseményeknek, ezt az ajtó is szimbolizálja, amelyet a folyosó végén helyeztünk el. A félév során, vagy az új tanévben is, ha beszélgetésekben feljött a tűz, azt mondták a diákok, hogy rossz érzés volt, inkább hagyták a témát. 

Így, az évforduló kapcsán többen mondták, hogy előjöttek az emlékek, képek, és újra szorongó érzés fogta el őket. Ezért tartunk egy szűkkörű megemlékezést, hogy ezzel még inkább sikerüljön belsőleg is lezárni az egy éve történteket. Főként, hogy most kezdik el lebontani az épületet, úgyhogy ennek van egy ilyen szimbolikája is.

A Ráday 28. épületének felújítása; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

– Értetlenül állt az ember a történtek előtt: kamaszok felelőtlen játékának lett súlyos következménye a tűz, melyben egy négygyermekes családapa is életét vesztette. Érthető a düh, harag. Ezekkel az érzésekkel hogyan tud megküzdeni az ember, továbbmegyek: a keresztény közösség? Hogyan lehet a harag fullánkját kihúzni a szívekből?

– A beszélgetések során nem éreztem haragot a teológusokban. A tűz oka az elején nem derült ki, hanem csak jó pár nap múlva. Addig tulajdonképpen mindenki azt hitte, ahogy az első hírforrások is ezt mondták, hogy elektronikus tűzről van szó. Nyilván megváltoztatta a gondolatokat, amikor megtudták az igazi kiváltó okot. Akik ebben a kártéteményben benne voltak, eleve szerencsétlen sorsú gyerekek, és ennek mentén sokakban inkább a részvét tört elő, hogy nekik elég lesz az életük során feldolgozni, hogy egy ilyen épület tönkrement, az édesapa halálát pedig végképp lelkükben hordják majd.

Egy tűzeset, ami a kollégiumi részt tette tönkre, az egész intézmény rendszerét megváltoztatta. Hiszen el kellett költöznie a levéltárnak, a szeminárium könyvtárának, a muzeális könyvtárnak is ki kellett költöznie az épületből, az egész kiszolgáló résznek, irodáknak leállást és újratervezést jelentett. Számos mozgást, költözést indukált ez a kis cselekedet. Megdöbbentő végiggondolni, hogy valakik valamit felelőtlenül csinálnak, és mennyi millió részkövetkezménye lesz; jelen esetben a kollégiumot is újra kell építeni. Mindemellett a legnagyobb árnyéka ennek a történetnek, hogy meghalt egy ember, amit nem egyszerű feldolgozni senki számára, hogy mi lehetett a hiba, hogy a többiekkel együtt nem tudott kijutni, hiszen ő is elindult kifele, csak nem sikerült kiérnie. Ezt nehéz a fiataloknak is feldolgozni. 

– Csütörtökön este mutatják be a Füst című könyvet, mely a tűzeset tragédiáján alapul. Segíthet ez a könyv akár ennek a traumának, akár más traumáknak a feldolgozásában?

– Egy ilyen tapasztalat leírása sokat segít. Közvetlenül a tűzeset után születtek írások a karon belül: a püspök úr írt nekünk bátorító sorokat, a tanárok írtak az évfolyamnak leveleket, lelkészek írtak megerősítő SMS-eket, a diákok kiírták magukból a fájdalmaikat, az itt töltött évek emlékét. Ezek az írások nagyon jó szempontokat ragadtak meg, és sokaknak segítséget nyújtottak. A diákok ezekből a biztatásokból készítettek a Protestáns TÉKA nevű diákújságnak egy külön kiadást, ahol összegyűjtötték egy kötetbe az elmúlt évben született különböző emlékezések. Amiket a lezárt rész válaszfalánál láttunk, a tűzben megégett ajtón, azok az írások is mind bekerültek ebbe a kiadványba.

Az ikonikus folyosó és ajtó a diákok visszaemlékezéseivel; Fotó: Vasárnap/Tóth Gábor

Az is jó, hogy egy könyv született erről, hogy egy olyan ember írta meg a saját szempontjából a történteket, aki maga is átment a tűzön, a füstön. Ez segíthet a trauma-feldolgozásban annak is, aki ebben az esetben érintett, de annak is, aki bármilyen más veszteséget megélt az élete során.

– Önben mint spirituálisban milyen nyomot hagy a tűzeset, a diákok kísérése?

– Én máshogy közelítettem meg a dolgokat és nem a traumával. Az elmúlt év elején több, számomra fontos épület is megsemmisült. Ilyen például gyermekkorom egyik helyszíne, de vegyük akár a Notre Dame-ot vagy a Károli épületét. Hat-hét ilyen veszteség jellemezte a tavalyi évem első szakaszát. Ezzel számomra az is megszűnt, ahol én annak idején tanultam, de ahol dolgoztam is.

Ez egy kettős dolog: eltűnik az épület és eltűnik az életem egy része is. Nekem ez dupla jelentőségű – ezt nehéz feldolgozni.

Egész első félévben sokat foglalkoztam ezzel. Aztán a második félévben jött inkább az új kezdet azzal, hogy intézményileg kikerültünk Budára a Csopaki utcába és ott újra be kellett rendezni a teret (ez a folyamat most is tart). De ugyanakkor kicsit felszabadító is volt a nehéz időszakot követően, hogy az ideiglenes új helyszínen elkezdődik valami új, és majd itt is idővel valami kialakul.

Amikor idekerültem, az volt a szerepem, hogy a közösségi tereket élettel töltsem meg, ezt segítsem. Most is ez a szerepem van a Csopaki utcában, és ez így jó – ez adott egy pozitív löketet.

A Ráday utca 28. kiégett épülete a bontás előtt; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

Mindig az adventi időben gyújtottunk gyertyákat, bár volt, amikor ez elmaradt, mert nem jött senki. Most adventben azt mondtam, hogy ezt kitartóan minden délben megcsináljuk, és örömmel fogadtam, hogy kiemelkedő elemi igény mutatkozott arra, hogy öt-hat perces áhitatot tartsunk.

Fontos, hogy van tovább és az a kivetettség, hogy innen, a Ráday utcából eltűntünk, nem szétszórja a közösséget, hanem összekovácsolja.

Mindig mondják itt a főépületben dolgozók, hogy hiányzunk. Korábban meg azt mondták, hogy hangosak a teológusok. Most csend van, túl nagy csend. Viszont, úgy gondolom, hogy megszoktuk ezt az épületet is, és jó közösséget tudunk ott is ápolni.

Mint lelkészjelölteknek nagyon érdekes, hogy az életben találkozhatnak ilyen esettel, hogy valakinek valamilyen módon derékba törik az élete, vagy megváltoztat egy váratlan esemény valamit. Ennek a traumának az átélése, a tapasztalata mindenképpen már egy olyan értelemben vett pozitív dolog lesz, hogy tudnak empátiával reagálni az ilyen megkeresésekkor.

Mi nem akarunk ebből egy kultuszt csinálni, hogy megemlékezést tartunk az eset évfordulóján, de most, a bontás előtt azt gondolom, hogy fontos a megemlékezés, ahol énekelünk, imádkozunk. Legyen egy méltóságteljes összejövetel, utána meg lépjünk tovább, és ahogy eddig is, menjenek gyakorlatra, vizsgázni, csendes napra a diákok, ahogy a körforgás kívánja. Tegyük le együtt teljes mértékben ennek a terhét!

Az élet magába foglalja, hogy egy ilyen traumából is fel kell állni és továbbmenni. Van egy megszabadításélmény, amit magával hoztak az események, amiért hála van a közösségben. 

Egy diák írása a tűzesetről; Fotó: Vasárnap.hu/Tóth Gábor

 

Thoma László, az említett kötet szerzője is a kollégiumban tartózkodott, amikor elborították a lángok az épületet. Arról kérdeztük a szerzőt: mi játszódott le benne azon az estén?

– Az egészben a legmeglepőbb, hogy teljesen átlagos este volt, minden váratlanul történt. Számomra a legnehezebb azt volt feldolgozni, hogy ilyen megtörténhet… bárkivel és velem is… Az a szituáció, hogy menekülni kell, mert veszélyben vagyunk. Megrendítő, ahogy a mindennapjainkba ágyazva történik meg egy ilyen tragédia.

Thoma László Füst című könyve; Fotó: Harmat Kiadó sajtószolgálata

– Azzal, hogy tulajdonképpen kiírta önmagából a fájdalmat, másoknak is segítséget nyújthat. Kiknek szól ez a könyv? 

– Mindazok számára, akik bármilyen traumát vagy veszteséget éltek vagy élnek meg, társ lehet a könyv. A mottója is az a kötetnek, hogy akikkel megtörténik, aminek nem szabadna megtörténnie. Ha bármilyen olyan meghatározó életeseményt úgy élt meg valaki, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, akkor azzal ő már kapcsolódik is a könyvhöz. Mindegy, hogy ki mit mond az adott dologról, és esetleg rávágják, hogy az teljesen normális, megesik, hogy az illető mégis veszteséget él meg – akkor már megvan a kapcsolódási pont. Az egész bejárt utamat beleírtam a könyvbe, a gyógyulás mérföldköveivel, ami segítség lehet a veszteséggel küzdő olvasó számára.

***

A szerző egy éve, néhány nappal a tűzeset után  Facebook-oldalán az alábbi bejegyzést osztotta meg. A mondatok mély hálával átitatottak, saját bevallása szerint örök életre meghatározóvá váltak:

Thoma László Facebook bejegyzése öt nappal a tűzt követően Fotó: Vasárnap.hu

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Vasárnap.hu/Tóth Gábor. Legfölső képünkön a kollégium égő épülete 2019. január 23-án, fotó: MTI/Mihádák Zoltán