Nem, ez nem a mamahotel-papabank

„Közel negyvenen fagytak halálra az idei télben. Mit érdemel az a miniszterelnök, aki ezt teszi egy országgal?” – kelti a hangulatot az egyik törpepárt társelnöke. „Milyen megbecsülés az, amikor a minimális nyugdíj 28 ezer forint?” – hergeli hívőseregét az ellenzék spiritus rectora. „Tízezrek halnak meg hazánkban azért, mert borzalmas állapotban van a magyar egészségügy” – rémüldözik az egyébként büszkén abortuszpárti EP-képviselő. 

Az ellenzéki megnyilatkozások sztenderd típusával állunk itt szemben. Bámulatos szillogizmusok ezek mind, melyek felépítése a következő: ha magyar emberek meghalnak/megbetegednek/problémával szembesülnek, és Magyarország miniszterelnökét aktuálisan Orbán Viktornak hívják, akkor

a magyar emberek haláláért/betegségéért/problémáiért automatice Orbán Viktor a hibás. 

Ez egy rendkívül kényelmes és ezért roppant szexi elgondolás, a T. Választópolgárnak ugyanis így nincs más dolga, mint élni bele a világba, majd probléma esetén felháborodottan szidni és kommentekben átkozni a kormányfőt. Egyetlen aprócska gond van csak: ezzel a felfogással a magyar társadalom az életben nem fog sehová felzárkózni, szárnyaljon bármennyire is a GDP. 

Hiába kel és fekszik ugyanis a komplett baloldal Orbán Viktor nevével, a miniszterelnök sajnos nem képes nélkülünk és helyettünk megoldani az életünket. Nem tud a falubeli cimbora helyett felrázni minket, ha önhibánkból tajtrészegen elaludtunk a téli árokparton, nem tud gondoskodni arról, hogy legyen legalább egy ismerősünk, aki öregségünkben néha ránk néz, és nem áll módjában ugyanakkora nyugdíjjal jutalmazni az ügyeskedőt, mint azt, aki az egész életét végigadózta. 

Kapaszkodjunk meg: a kihűléses halál, számtalan betegség relatív kockázata, az időskori nyomor és egy sor más dráma ellen nem állambácsi, Klára néni vagy valamely lila ködben fürdőző ifjúkomcsi tud a leghatékonyabban és legesélyesebben fellépni, hanem az adott felnőtt polgár önnönmaga. 

Lehet például felháborodottan követelni, hogy Orbán Viktor „szálljon ki a méhemből” (értsd: véletlenül se kínáljon fel számomra kényelmetlenül elgondolkodtató lehetőségeket), Kásler Miklós pedig ne jöjjön nekem a kockázatcsökkentő funkciókat betöltő Tízparancsolattal, csak ne lepődjünk majd meg, ha véletlenül minket talál meg a szifilisz és a magány, nem pedig a negyven éve házas négygyerekes szomszédasszonyt. 

Harminc évvel a rendszerváltás után lassan amúgy is

ideje lenne össztársadalmilag kinőni a mamahotel-papabank mentalitást és ráérezni az egyéni felelősségvállalás ízére – abból baja még senkinek nem lett. 

Ezért aztán, ha én volnék ízig-vérig européer ellenzéki politikus, nem feltétlenül hitegetnék kiszolgáltatott embereket és gyanútlan fiatalokat azzal, hogy egészségük és boldog időskoruk azon múlik, lesz-e európai minimálnyugdíj és jut-e CT minden utcasarokra. „Közel negyvenen fagytak halálra az idei télben. Figyeljen oda a környezetében élő magányos vagy szenvedélybeteg emberekre!” „Tízezrek halnak meg hazánkban idő előtt dohányzás miatt. Szokj le a Momentum menő appjával!” – inkább ilyesmi üzenetekkel operálnék.

Jó, a célközönségem mindennapi szaftos óegygézés iránti igényét nem elégíteném ki velük. De hátha az önhergelő kormányfőgyalázáson túl is van élet. Sőt, hátha az igazi élet épp az önhergelő kormányfőgyalázáson túl kezdődik. 

 

Francesca Rivafinoli