Sajdik: Előfordul, hogy firkálgatásból születik az ötlet

Gombóc Artúr, Radírpók, Festéktüsszentő Hapci Benő, Főkukac, csak egy pár azokból a mesekarakterekből, mely a keze nyomán keltek életre. Sajdik Ferenc karikatúrái ma is keresettek és meghatározóak. A Kossuth-díjas grafikussal beszélgettünk.

– Évtizedek óta dolgozik grafikusként, karikaturistaként, egy ország ismeri munkáit. A rajzkészsége már fiatalként is megmutatkozott?

– Gyerekként különösen nagy érdeklődést még nem mutattam a rajz iránt, nem is rajzolt senki sem a családban. Édesapám zsoké, édesanyám balerina volt. Apám nagyon sikeres és közkedvelt volt, ezért több országba is hívták zsokéskodni, így születtem én is Németországban, de négy évet Görögországban is töltöttem. Mindig szerettem olvasni, emlékszem, mindenhová vittünk magunkkal magyar könyveket, az egyik különösen megmaradt: Tersánszky Józsi Jenő egyik kötete van, melyet Toncz Tibor illusztrált. Rajzai nagy élményt nyújtottak nekem. Úgy tizennégy-tizenöt éves koromban kezdtem másolgatni lexikonokból, akkor a nagynéném vette észre, hogy szeretek rajzolni, így kerültem egy rajziskolába, ahol nyomdásznak készültem. Ott ismerkedtem meg Pintér Jenő karikatúra-sorozatával, mely nagy hatással volt rám.

Az ’56-os forradalom után nagy lelkesedéssel megjelent pár új újság, melyek a Rákosi-korszakban elképzelhetetlen lett volna. A Magyar Ifjúságnál – a KISZ lapjánál – jelent meg a Vaillant nevű újság, amely a francia kommunista párt lapja volt, abban az időben csak abban lehetett képregényt látni.

Később kiderült, hogy gyerekként Jankovics Marcell is abból rajzolt le egy-egy figurát. Nagyon hasznos volt ezeknek a karaktereknek a megrajzolása, mert meghozta az ember kedvét ahhoz, hogy de jó is lenne ilyen karikatúrákat, képregényeket készíteni. Közben bele lehetett jönni a rajzolásba, megtanulta a kéz is, hogy engedelmeskedjen az akaratnak.

– Volt a karikatúra műfajában példaképe?

– Gáspár Antal munkássága – akinek a pályája csúcsa a ’30-as években volt – nagyon tetszett, mert mindent olyan bravúrosan tudott megjeleníteni. Igen látványos rajzai voltak. Továbbá volt egy Vasi [Kálmán Viktor – szerk.] nevű rajzoló, aki a Szabad Szájnál dolgozott. Ez az újság a Kisgazdapárt lapja volt, amit később betiltottak, Vasi is disszidálni kényszerült. Első rajzaim még nekem is ott jelentek meg. Akkor ez úgy működött, hogy az ember fogta a rajzait és elvitte, a szerkesztők meg válogattak belőle. Ott hoztak össze Várnai Györggyel, az ottani a főrajzolóval. Tőle kaptam egy-két igazán hasznos tanácsot a humorral kapcsolatosan, mely időtállónak bizonyult. Elmondta, hogy nem attól lesz humoros valami, mert „ekkora” térdkalácsot rajzolok neki, vagy attól, hogy a füléből szőr növesztek, hanem attól, ha eltalálom a figurának személyiségéből fakadó belső humorát. Megfogadtam a tanácsát, és úgy gondolom, hogy sokat tanulhattam tőle. Megtisztelő volt, hogy később a Ludas Matyinál 29 évig egy szobában dolgozhattam vele.

– Hol kapott állást az iskola elvégzése után?

1955-től a Rádió Újságnál voltam tíz évig tördelőszerkesztő és rajzoló. Közben rajzolgattam más újságoknak is, többek között a Ludas Matyinak is, amely 1965-től a főállásom is lett. Akkor már a konszolidációs időszaka volt, politikai megrendeléseket nem kellett már rajzolnom. Amíg csak bedolgoztam a Ludas Matyinak, addig az volt a nehéz, hogy a Rádió Újságnál hétfő éjjel volt a lapzárta. Miután onnan hazamentem Dunakeszire, akkor kezdtem csak megrajzolni a képeimet a Ludas Matyi részére, mert ott meg másnap reggel volt a leadás.

A határidő mindig jó múzsa volt az életemben.

Természetesen hét közben írtam magamnak egy-egy ötletet, de amikor a torkom szorongatták, akkor tudtam jól dolgozni. Nehéz volt azért hétről hétre új karikatúrákat kitalálni. Öt-hat darabot illett beadni, melyből a szerkesztők természetesen még válogattak. Ha a rajzok fele megjelent az újságban, akkor annak már nagyon örült az ember.

Sajdik Ferenc  munka közben (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Humort rajzban, képben a legnehezebb megtalálni. Milyen visszajelzéseket kapott a pályája elején, amikor még ez is kevésbé volt „a kezében”?

– A visszajelzések, amik visszajutottak hozzám, udvariasak és kedvesek voltak, amivel nem mentem semmire. Ami negatív volt, azt nem tudtam meg, néhány kivétellel: Volt egy nehéz természetű rajzoló, aki azért mondott olyan dolgokat, amikből tanulhattam. Egyszer elmondta, hogy „Soha nem tudom, hogy ki a főszereplő a rajzaidon!” Rosszul esett, nem is tudtam rá mit mondani, később azonban rájöttem, hogy igaza van. Egy másik alkalommal pedig azzal fogadott, hogy „Miért rajzolsz ilyen nagy pultot a fő helyre? Ha mégis így döntöttél, akkor azt meg kell komponálni, hogy érdekes legyen, hogy ne egy ilyen nagy ürességet lásson a néző!”

A szakmai részéhez hozzátartozik a kritika is, melyből lehet tanulni, még akkor is, ha ez olykor rosszul esik.

– Mitől jó egy karikatúra?

– Karikatúrában sokan nem tudnak kitalálni újat, humorosat. Akinek nincs ötlete, az nem igazi karikaturista, hiába rajzol humorosakat. Az ötlet 70-80 százalékban felel a sikerért, anélkül nincs jó karikatúra. Az ötlet, az elképzelés nagy többségben megelőzi a rajzot. Olykor előfordul, hogy a firkálgatásból születik az ötlet. Van, amikor én is húzogatom a vonalakat, nem szerkesztem meg előre, hogy mit fogok rajzolni, aztán majd lesz belőle valami. A lényeg azonban az, hogy a karikatúrának a maga nyelvén röviden, tömören ki kell fejeznie valamilyen igazságot, igazságtalanságot, közölnie kell egy gondolatot. Mindezt azonban úgy kell, hogy elérje, hogy ha valaki ránéz a rajzra, akkor rögtön rájöjjön, hogy mi volt az üzenet. Ha nem értik a mondanivalót, akkor baj van a karikatúrával.

– Sajdik-karikatúrákat és rajzokat nézve, mindig éreztem valamiféle derűt. Mennyire jellemzi ez önt?

– Magam is a derűs emberek közé tartozom, de nem a viccesek közé. Szüleim jó kedélyű emberek voltak, tőlük örököltem ezt, ugyanakkor semmilyen viccet nem tudok elmesélni, mert már a felénél belesülök. A karikaturisták a humorukat inkább papírra vetve tudják jól kifejezni, nem az elmondott szavak szintjén. A Ludas Matyi szerkesztőségében – habár egy vicclap volt – mégsem volt nagy viccelődés, de azért mindig jó hangulat volt.

– A számomra legfantáziadúsabb és legkomikusabb mesehősei a Pom Pom-ban jelentek meg. Hogyan születtek meg ezek a figurák?

– Volt egy sorozatom a Ludas Matyiban, a Jövő század meséi címmel, ott jelent elsőként Gombóc Artúr és Pom Pom alakja. A Pom Pom eredetileg nem is gyermekeknek készült. Akkor még nem volt hozzá mese, csak néhány karakter. Miután a Corvina Kiadó munkatársai látták a rajzaimat az újságban, felkértek, hogy csináljak ezekkel a figurákkal egy mesét. Nagyon megtisztelőnek éreztem a feladatot, de mondtam, hogy köszönöm a felkérést, azonban én sajnos nem tudok írni – csak rajzolni, így jutott eszünkbe Csukás István. Ő írt hozzá mesét, és kitalálta a javát, a többi szereplőt. Az első Pom Pom könyvet nagyon hamar el kellett készítenem, mert ki akarták vinni egy nemzetközi könyvbemutatóra. Így két rajz kivételével egy hét alatt készült el az egész könyv teljes illusztrációja.

– 1957-ben alakult meg a Pannónia Filmstúdió, és a későbbi évtizedekben a magyar animáció kibontotta szárnyait. Nem gondolt-e arra, hogy átigazol az animáció világába?

– Hívtak a Pannónia Filmstúdióba dolgozni, de a Ludas Matyit nem akartam ott hagyni, mert nagyon jó munkahely volt. Soha senkivel össze nem vesztem. Soha nem voltunk egymásnak konkurenciái, nem voltunk versenytársak, és ez fontos volt. A filmgyár nem volt nekem való, ami a Pom Pomnál egyértelműen ki is derült. 1978-ban, amikor megkezdődött a Pom Pom rajzfilm készítése, akkor 120-130 darab rajzot kellett elkészítenem egyetlen egy epizód forgatókönyvéhez. Nem ment. Nem tudtam tartani a figurát. Ami azt jelenti, hogy szemből, oldalról és hátulról nem tudom jól lerajzolni ugyanazt a figurát, úgy, hogy az az animáció világában megfelelő legyen. Minden karakterem megmozdítva már egy másik lett. Ezért ma is inkább lerajzolok száz különböző embert, mint kétszer ugyanazt, többek között ez volt az egyik oka, hogy miért nem tudtam képregényt sem rajzolni. Amikor ezt a Pom Pomnál látta Dargay Attila, akkor mondta, hogy hagyjam a csudába a figuraterveket.

Lerajzoltam Gombóc Artúrt és a többi figurát egyszer, aztán a többi mozgástervet a rajzfilmesek készítették el hozzájuk.

Sajdik Ferenc népszerű figurái rajzolása közben (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Volt olyan, amivel elégedetlen volt, amit ön másképpen alkotott volna meg?

– Picurt én kicsit másképpen rajzoltam meg, nem ilyen hosszú lábú kamaszként, mint ami végül a rajzfilmben lett, ezt Dargay Attila kissé átrajzolta, de ennyi joga igazán volt egy rendezőnek.

– A másik nagy klasszikussá vált, megrajzfilmesített meséje A nagy ho-ho-horgász volt. Hogyan született meg ez a sorozat?

– A nagy ho-ho-horgászt a Csukás István írta, megkaptuk tőle a forgatókönyvet. Egyik felét a Dargay Attila csinálta, aztán a Füzesi Zsuzsi. Ahogy átolvastuk a mesét, amiben Csukás csak annyit írt, hogy leül a horgász a tó partjára, föltűzi a horogra a kukacot… Mondom, hogy ezt hogy rajzoljam meg a gyerekeknek? Csöpögjön a vér? És fröccsköljön fel a fákra?

Akkor találtam ki a hevederben lévő kukacot, akiből akkor lett egy mindenbe belebeszélő mellékszereplő. Csukás pedig boldogan beleírta a Főkukacot a mesébe.

– Hogyan készületek ezek a mesék és fantáziadús karakterek, leültek egy üveg bor mellé és ötleteltek?

– Már magam is olvastam olyat, hogy Csukással mi ketten egy asztalnál dolgozva találtuk ki a meséket, de ilyen valójában soha sem történt. A közös munka úgy szokott lenni, hogy egyszer csak kiveszek egy levelet a postaládámból, és amikor látom, hogy Csukás István a feladó, akkor tudom már, hogy ebből munka lesz… Ilyenkor leírja, hogy itt van a mese, jó lenne két hét múlva leadni, ehhez kéne illusztrációkat készítenem.

– Volt, amiben nem értettek egyet?

– Nem volt ilyen, minden működött. Az imént említett Főkukac ügyében mondtam azt, hogy akkor legyen ő a rajzoló, ha vérfürdőt akar. Ez az egy eset volt, amikor ellenálltam, a többit mindig meg lehetett oldani. A magam részéről beletettem azt a humort, amit mint karikaturista jónak láttam, szó nélkül el is fogadta.

– Amikor elkezdett dolgozni, akkor egy rajznak, egy karikatúrának nagyon jelentős volt a társadalmi szerepe. Mi a helyzet ma? Van-e értéke a kézi munkának, a képi humornak?

– Az elmúlt évtizedekben nagyon felfutott a fotó. Korábban előnyben volt a rajz a fotóval szemben, ugyanis általában rotációs technológiával, rossz minőségű papíron jelentek meg az újságok. Akkor még a fotóval nem tudtak úgy operálni, mint mostanában. A mai nyomdatechnikával nem lehet összehasonlítani a régit. Ma már rajzolók nincsenek státuszban az újságoknál, csak külsősök lehetnek, vagy pár ezer forintért megveszik a rajzaikat, illusztrációjukat.

– Vannak még ma magyar karikaturista fiatalok, vagy mindenki nyugati európai nagyvárosok utcáin rajzol portrékat?

– Rengeteg fiatal ment el Bécsbe utcai rajzolónak. Sajnos nincs annyi karikaturista, mint amennyi kellene. A Ludas, amikor rendszeresen megjelent, inspirálta a fiatalokat, hogy rajzoljanak, ma nincs már ilyen. Nincs játéktere a karikatúrának. Vannak karikaturista kiállítások, de újságokban nem nagyon jelennek már meg.

– Mit tudna mondani a fiataloknak, akik grafika, karikatúra útjára kívánnak állni?

– Nehéz út áll előttük. Nagy szorgalom és konokság kell ahhoz, hogy az ember akkor is rajzoljon, ha nincs hozzá kedve vagy éppen nincs ötlete. Csak azt tudom mondani, hogy szeressék igazából azt, amit csinálnak.

 

Csukás Istvánnal készült karácsonyi interjúnkat itt olvashatja.

Címlapfotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu