Reménysugár a hontalanságban

A Király utca nyüzsgéséből egy teljesen más világba csöppentem, amikor a Csak Egyet Szolgálat nappali melegedőjébe látogattam. Célom az volt, hogy megismerkedjem azokkal az önkéntesekkel, akik szabadidejüket arra fordítják, hogy kissé elviselhetőbbé tegyék a nappalokat azok számára, akiknek nincs fedél a fejük fölött, akiket nem óv az otthon melege. A Csak Egyet Szolgálat munkatársai és önkéntesei reményt kívánnak adni a reménytelenségben, ez a mottójuk és egyben missziójuk. Amikor a pincehelyiségben kialakított nappali melegedőben beszélgettem az ott meghúzódó vendégekkel, ennek teljes igazolását tapasztaltam.

Megérkeztem fotós kolléganőmmel a helyre, ahol szeretettel fogadnak minden betérőt. Mi úgy lépünk be ezen az ajtón, hogy van meleg otthonunk, várnak minket odahaza, és tudjuk, holnap is így lesz ez. Nem így vannak ezzel általában azok az emberek, akik ezeken a lépcsőkön betérnek a Csak Egyet Szolgálat segítségét kérve. Nincs fedél a fejük fölött, nincs saját otthonuk, ők nem tudják milyen kihívásokat és nehézségeket rejt a holnap hidege. 

Ebédidő után vagyunk, a délutáni „sziesztát” töltik azok, akik pár órára behúzódtak Budapest közömbös utcáiról, hogy egy kis odafigyelést, meleg ételt és nyugalmat találjanak. Bennünket Ágnes fogad, aki eredetileg építész, de már második éve novícia a Szent Szív Társaságánál (Sacre Couer). Nemrég csatlakozott önkéntesként a szolgálatot teljesítő csapathoz. Ő kalauzol végig, segít, hogy kicsit belekóstolhassak abba a szolgálatba, amit itt minden nap végeznek az önkéntesek. 

Kérésemre Ági megosztja velem, hogy hogyan is került épp ide, a Csak Egyet Szolgálathoz. – A másodévben van egy három és fél hónapos tapasztalatszerzési idő – kezd bele a magyarázatába. – Erre az időszakra önkéntes munkákat vállalhatunk, és a helyszínt mi keressük. A képzésünk Franciaországban, Lyonban zajlik, és én már ott olyan emberekkel kerültem segítő kapcsolatba, akik valamilyen sérüléseket hordoznak. Az ragadott meg ott és most is, hogy jelenlétemmel és szolgálatommal valamiképp enyhítsem fájdalmaikat, és az emberi méltóság megőrzésében eszköz lehessek – tudjuk meg.

– Már korábban is megérintett a hajléktalanság, ami egy nagyon összetett és fájó seb annak, aki ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe jut. Építészként számomra az otthon különlegesen fontos jelentőséggel bír.

Nem csak mint ház, szoba fontos egy épület, hanem a lelkünk számára is fontos, hogy otthonra találjunk. 

Amikor legelőször látogattam ide, ennek nagyon szép példáját találtam meg egy imaalkalom során. Itt az imának központi helye van az ételosztáson és a nappali melegedő helyen túlmenően. Az imádság által egyértelműen azt éreztem, hogy itt méltósággal lehetnek jelen az emberek, és valóban kíváncsiak arra a Jézusra, aki a másik emberben lakik, aki maga is születésekor nehezen talált szállásra. Itt a betérő nélkülöző emberrel figyelmesek a dolgozók, önkéntesek, meghallgatják nehézségeit és törekednek segítő jobbot nyújtani.

Itt tettetés nélküli, valódi szeretet árad – emlékzeik vissza a kezdetekre.

Müller Márk, Csak Egyet Szolgálat, Fotó: Vasárnap.hu

Beszélgetésünkhöz csatlakozik Müller Márk, aki ugyancsak önkéntesként erősíti a csapatot immáron három hónapja. Lelkesen osztja meg velem, hogy ő hogyan került a csapathoz. – Korábban egy dobogókői lelkigyakorlaton vettem részt, ami meghatározó volt számomra. Egész idő alatt aegy embert láttam lelki szemeim előtt, aki szegény és elesett volt. Ennek mentén kezdtem el gondolkodni azon, hogy mit üzenhet ezzel nekem a Jóisten. Lelkiatyámmal beszélgettem erről, és ő abban erősített meg, hogy keressek meg egy olyan szervezetet, akik elesetteket karolnak fel. Elsőre úgy reagáltam, hogy ehhez nekem sok kedvem nincs, de ő továbbra is biztatott, így azóta itt vagyok. Az első itt töltött napok alkalmával nagyon megrendített a hely szelleme, sírtam egy fél órán át… Mélyen érintett, amit láttam és tapasztaltam. Jézus itt van! Ez hihetetlenül hangzik, hiszen az ember lejön, körbe néz, és nem mondhatja el, hogy minden szép, de mégis történik itt valami… Önkéntesként először bibliaórát tartottam, azóta már munkatársként vállalok mindennapi teendőket – meséli Márk, de már rohan is tovább egy ételes dobozzal a kezében, hogy azt meleg élelemmel megtöltve átadhassa az egyik vendégnek.

Nem tartom fel, utat is engedek neki. Azt közben megfigyelem, hogy következetesen itt nem rászorulónak, hontalannak nevezik az embert, hanem vendégnek. Ebben közben megsejtem azt a tiszteletet, mellyel felemelik az embert, és úgy segítik, hogy közben nem megalázzák, hanem teljes méltósággal kezelik. 

Béres Ágnes önkéntes, Csak Egyet Szolgálat, Fotó: Vasárnap.hu

Közben Ágival beszélgetünk tovább, aki az itteni mindennapok menetéről mesél. – Itt napközben tudnak tartózkodni a vendégek, hiszen kevés a hely, ágyak sincsenek, nincs mód éjszakai maradásra, ezt tudja a mi intézményünk nyújtani – magyarázza. – Viszont reggelit és ebédet tudunk számukra biztosítani. Sok adományozó jóvoltából uzsonna és tízórai is ki-kijut. Az én feladatom, hogy az imaalkalmakat előkészítsem és levezessem. Az imákat követően itt maradok, és ekkor van arra lehetőségük, hogy személyes imát kérjenek, vagy egyszerűen kiönthessék nekem a lelküket. Azt tapasztalom, hogy azok is, akik szégyellik, hogy itt vannak, a jelenlétemben megnyílnak és megosztják velem a bánatukat, mert amúgy is itt vagyok velük, minden nap – teszi hozzá.

Miközben a nehézségek redőiben gazdag arcokat szemlélem, Ágit arra kérem, hogy ossza meg velem, milyen nehézségekkel kell megküzdenie. Őszinte válaszokat kapok.

– Kapcsolatok szintjén azt tapasztalom, hogy a délutáni „szieszta” idején van arra mód, hogy 5-10 percet beszélgetni is tudjunk a betérő vendégekkel. Ilyenkor azok is, akik zárkózottabbak, megnyíljanak, elmondják nehézségeiket. Számomra az jelent kihívást, hogy merjem megkérdezni, hogyan telt az előző estéjük. Nehéz kérdés ez, főleg a téli időszakban. Az is kihívás számomra, hogy miközben számos súlyosan sérült, hiányt szenvedő emberrel találkozom napi szinten, ezt hogyan tudom összeegyeztetni az életem másik felével, dilemma, hogy miként tudom a két világot összeegyeztetni. Ez egy folyamatos munka. Azt tudom, hogy nem hiába vagyok itt, hálás vagyok a kollégáknak, akiktől sokat tanulhatok, de még inkább a betérőknek, akik a megértést és elfogadást növelik bennem – vall őszintén tapasztalatairól Ágnes.

Sándor, Fotó: Vasárnap.hu

Miközben Ágival beszélgetek, megragad egy tekintet. Odafordulok hozzá. Tapintatosan megkérdezem, hogy mesélne-e nekem arról, miért van itt, mit kap a helytől? Sándor nem zárkózik el, így beszélgetni kezdünk. A párja mutatta ezt a helyet már több évvel ezelőtt. – Ő sajnos azóta már meghalt. Sokat jártam külföldre akkoriban, sokat dolgoztam, aztán találkoztam vele. Ő hozott ide még akkor. Aztán sokáig a munka miatt nem jártam itt, de amikor hazakerültem, eljöttem újra. Itt van tea, ebéd, lehet tévét nézni, újságot olvasni. Itt nyugalom van. Persze, ha az ember másként viselkedik, agresszív, akkor innen mennie kell.

Ha a segítőkhöz fordulok, megadják a kellő információt. Vagy fel tudom használni, vagy nem tudom felhasználni. De

általában jó úton vagyunk – osztja meg velünk elmúlt éveit Sándor.

Mikor arról kérdezem, hogyan készül a karácsonyra, van-e hová mennie, felcsillan a szeme. – Nehezebb a barátnőm nélkül, akit tavaly veszítettem el, de a családom megvan, hála Istennek!

Ha úgy sikerül, akkor hazamegyek karácsonyra hozzájuk. Ez a jövő kérdése. Mert a keresztlányomék kint dolgoznak Ausztriában, Salzburgban. Ha jönnek hazafelé, akkor megmondtam, hogy vegyenek itt fel. Akkor könnyebben haza tudok jutni. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származom, több mint háromszáz kilométerre innen – avat be a részletekbe.

Szívből kívánom Sándornak, hogy otthon lehessen karácsonykor, családja szerető körében – így fogok vele kezet. Közben a szociális munkás Gyuri megszólít. Megtudom, hogy van egy idős házaspár, akiket nemrég lakoltattak ki, mert nem tudták fizetni lakásuk törlesztőrészletét kevés nyugdíjukból. Odavezet a férjhez, aki megosztja velem történetüket.

Csak Egyet Szolgálat, Fotó: Vasárnap.hu

Árpád kétségbeesett szemekkel, reménytelien fordul oda hozzám, abban bízik, hogy rajtam keresztül a segítségért kiáltó hang talán értő fülekre és szívekre lel. Tavaly szívinfarktusom volt. Azóta nem tudom az addig vállalt feladatokat ellátni, így csak a kevéske nyugdíj maradt bevételnek, és havonta kell törlesztenünk a hitelt, amit a banktól vettünk fel. A feleségem igen gyenge, ő sem fiatal már, és nagyon beteges. Így a gyógyszerek, a törlesztőrészlet elviszi mindig azt a kicsit is, ami havonta kikerül.

Nemrég emiatt az utcára kerültünk, és azóta éjjel meghúzzuk magunkat egy táskával a hajléktalanszállón, nappal pedig ide járunk. Tudja, én budapesti vagyok, de a nyáron a Balaton mellett vállaltam kisebb munkákat, hogy valahogy kijöjjünk a hónap végén is a feleségemmel. Őszintén, csak azt szeretnénk, hogy emberi körülmények közé juthassunk, semmi többet. Az a hajléktalanszálló igen megterhelő számunkra. A feleségem beteg, félek magára hagyni. Itt kapunk meleg ételt, ez nagy segítség nekünk. Januártól egy étteremben ígértek mosogatói állást napközben.

Így eltelnek a nappalok, de az éjszaka minden alkalommal egy rémálom. 

Már idősek vagyunk, mindketten betegek, kegyetlen nap mint nap a városban kószálni, nem is jó. Itt befogadnak és próbálnak segíteni, ahogy tudnak. De nagyon nehéz a helyzetünk. Laktunk már plébánián is innen nem messze, de ott is csak ideiglenesen lehettünk. Felőröl a bizonytalanság. Szeretném, ha nyugalomban tudhatnám a feleségemet – osztja meg velünk szívfacsaró történetüket.

Elakadt szavakkal hallgatom. Egy őszinte, tiszta szempár kétségbeesetten néz rám. Eközben pedig  belegondolok abba, hogy milyen szerencsés vagyok. Egészséges vagyok, nem kell nap mint nap a kiszolgáltatottsággal szembenéznem. És közben segíteni akarok. Mivel semmim nincs, magamban imát mondok értük. Egyelőre ezt tehetem…

Csak Egyet Szolgálat, Fotó: Vasárnap.hu

Árpádtól elbúcsúzom, miközben az kattog a fejemben, hogy rendes, tisztességes embert ismertem meg benne, egyetlen „vétke” a hirtelen teherként ért betegsége és valószínűleg az, hogy becsülettel ledolgozta munkáséveit és megkapja érte a szerény nyugdíját, amit arra áldoz minden hónapban, hogy törlessze otthonának árát, aminek ajtaján már nem léphet soha be. Itt találkozom vele, nem egy meleg, fűtött lakásban, hanem egy zsúfolásig telt nappali melegedőben, ahol mindenki jól tudja, csak átmenet létezik, és nincs állandóság. Állandóan csak a bizonytalanság honol és az a szeretet, amit a segítők közvetítenek.

Közben Rita, aki korábban munkatárs volt, de segítő jelleggel visszajár az intézménybe, csatlakozik hozzám. Mesél nekem a Csak Egyet Szolgálat sikertörténeteiről. Hála Istennek több korábbi vendég a segítségükkel már talpra tudott állni, és újra megtalálta helyét a munka mezején, új életet kezdve ezzel.

Közben karácsonyi dallamokra leszek figyelmes. Meglepetésként a Deák Ferenc téri Evangélikus Iskola diákjai látogattak el a nappali melegedőbe, hogy csilingelő hangjukkal a közelgő ünnepre hangolják a jelenlévőket – ezzel egy kis melegséget lopva szívükbe.

Sokan az asztalra roskadva fáradtságukat próbálják enyhíteni, mások tekintetében ellenben visszatükröződni látszik a fiatalokból áradó remény és a szeretetről szóló dalok lassan felolvasztják a fagyos tekinteteket. Valahogy a rövid koncert idejére megváltozik a hely, és a szenvedések komorsága úgy hat, mintha rövid ideig nem telepedne a vendégekre. 

Szabó Rita, Csak Egyet Szolgálat, Fotó: Vasárnap.hu

Hamar véget érnek ezek a percek, nekünk is indulni kell vissza, a megszokott életritmusba. Elköszönünk vendéglátóinktól, a munkatársaktól és önkéntesektől, s magunkkal visszük az itt belénk vésődött arcokat, élettörténeteket, melyek értékeket rejtenek, ha szeretettel fordulunk azokhoz, akik mellett sokan az utcán mit sem törődve mennek el. 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Vasárnap.hu