Nagyanyám advent második vasárnapján a magáévá tette a konyhámat, egy szeretetteljes, elegáns, de totális lerohanással. A síron túli cselekedethez magam is asszisztáltam, amikor a konyhaasztalnál felütöttem a szakácskönyvét, szerény nagyanyai örökségem kincset érő példányát.
Azt ugye nagyjából mindenki tudja, hogy egy nagymama szakácskönyve hogy is néz ki: csakis a Szentlélek és a korabeli könyvkötőmesterek szaktudása az, ami a gerincet jó fél évszázados használat után is egyben tartja; a papírlapok a rengeteg lapozás, tanulmányozás miatt megviseltek, itt-ott foltosak.
De ami köztük van…! A papírlapok közé csúsztatott papírlapokba hajtogatott papírfecnik mindent elárultak a negyvenes-ötvenes évek háziasszonyainak hadviseléséről. Tudniillik, hogy tényleg minden a tűzhely mellett történt, ott dőlt el. Ezeknek a lapoknak üzenetük van!
Az említett szakácskönyv-példány öreganyám keze ügyében lehetett például a lottószámok húzásakor, ez tanúsítja néhány lapocska a sok tucatnyiból. A lapok rejtettek egy táviratot is, mely szerint Lencsi néni kénytelen elhalasztani látogatását. Meghozta a postás, nagyanyám meg becsúsztatta a palacsintacsiga és a tolófánk receptje közé, nyilván ott tartott éppen a lapozgatásban. (A távirat borítékjára később ráírta a meggy nyersen való „eltevésének” legfontosabb tudnivalóit, két verzióban.)
S ha már két verzió – most jön a kedvencem a fecnikartotékból. Ez a salzburgi lepényke receptje egy kockás spirálfüzet kitépett lapjára feljegyezve, az egyik oldalon ezzel a megjegyzéssel: „Eredeti”, a másikon ezzel: „Finom!!!”, így három felkiáltójellel.
hirdetésÍzlelgessük ezt.
El tudják képzelni? Voltak a salzburgi háziasszonyok, akik tettek-vettek, elmaszatolgattak a konyhában, míg végre megalkottak egy szerény kis étket, ezt a lepénykét. Papírra vetették a tudnivalókat róla, a recept pedig terjedt, talán még volt szakácskönyv is, ahova besuvasztották.
De a szerény lepényke léte akkor nyert értelmet, amikor egy magyar háziasszony elé került a receptje. Az illető asszonyság begombolta az otthonkáját, és újragondolta a salzburgiak receptjét, aminek köszönhetően megszületett a finom(!!!) változat. Tegyük hozzá, hogy a két recept nagyjából csak az összetevők listáját tekintve volt fedésben, az arányok megfordultak, csavarodtak, köszönő viszonyban sem voltak az eredetivel, amelynek a neve mellé, ha a mama elég trendi lett volna azidőtájt, talán még csúfolódva nevető szmájlikat is bevés…
Ez a magyar háziasszonyi öntudat, magabiztosság valahol eltűnt a két-három generáció között, és van rajta mit sajnálni. Mi advent „magasságában” panettone recepteket cserélgetünk, eszünkbe sem jut, hogy kipróbáljunk helyette egy békebeli püspökkenyér receptet. Vagy legalább az eredeti helyett alkossunk egy finom(!!!) verziót, a magunk ízlésére…
Belefeledkezve öreganyám jegyzetrengetegébe (és ezáltal a mindennapjai leképezésébe), arra jutottam advent második vasárnapján, hogy becsukom a digitális szakácskönyveket, más nemzetek ünnepi eledelei ezúttal nem kerülnek az asztalra. Biztosan lesz viszont szenteste rácponty a család tányérján. Egy tiszteletlenül négybe tépett szakszervezeti beszámoló-féleség hátoldalán találtam meg a receptjét. A rácok eredeti verziójából – gondolom – évszázados magyar háziasszonyi hagyományok már úgyis csak azt hagyták ránk, ami finom.
