A futball az egyik legkedveltebb sportág a világon, olyannyira, hogy több mint 200 országban közel 240 millió sportoló kergeti a labdát hétről hétre. A labdarúgás társadalmi szerepe óriásira nőtt a 20. század közepétől, a labdarúgók az ókori görög olimpiák ünnepelt sportolóin is túlnőttek. Kultusz, szeretet és megbecsültség övezi tevékenységüket, mára a legnépszerűbb labdarúgók megközelíthetetlen sztárokká váltak. A Nemzetközi Labdarúgó-Szövetség (FIFA) 1995-ös kezdeményezése óta december 9-én tartják a labdarúgás világnapját.
A lábbal történő passzolgatás, mondhatni, a férfi elemi ösztöne. Minden bizonnyal már az ősember is rugdosott egy-egy formás kavicsot, hogy így múlassa az időt két vadászat kötött. Az alkalmi kavicsokat hamar „lábkímélő bogyóra” cserélhették. A lábbal hajtott, irányított „labdás” erőpróba és ügyességi virtus mindvégig megtalálható a történelemben.
A mai labdarúgáshoz hasonló – de közel sem azonos – játék az időszámításunk előtti időkre vezethető vissza. A lábbal és valamilyen kerekded tárggyal történő játékok már a Krisztus előtti évszázadokból, Kínából is ismertek. Az akkori játékot „tsu-küh”-nak, azaz „rúgni-labda”-nak hívták. A labdarúgásnak azonban vannak európai bölcsői is: az egyik az ókori Róma területén, ahol egy lábbal végzett ügyességi játékot említenek az írott források. A férfitársadalomban mindvégig jelen volt az egyéni és a közösségi versengés, a csapatjátékok azonban a 19. század második felétől kezdtek jobban kiforrni.
A 19. század közepétől a Brit-szigeteken indult meg a ma ismert labdarúgás szabályainak összeállítása.
Magyarországon a labdarúgás 1879-től kezdett kibontakozni, 1885-ben alakul az első hazai labdarúgó egyesület, az Újpesti Torna Egylet, 1901-ben pedig megalakult a Magyar Labdarúgó Szövetség is. A magyar válogatott első nemzetközi mérkőzését a Monarchia másik nagy népével, az osztrákokkal játszotta. A bécsi derbin a hazai csapat lesöpörte a magyar nemzeti tizenegyet. Az 5-0-ás vereséggel végződő mérkőzés azonban nem szegte a magyar labdarúgó válogatott kedvét, folyamatosan egyre jobb eredményt értünk el a nemzetközi tornákon. A magyar válogatott legismertebb győzelmét 1953. november 25-én Londonban érte el, amikor a (hazai pályán addig veretlen) angol labdarúgó válogatottat 6-3-ra legyőzte.,
hirdetésA találkozót már akkor is az „évszázad mérkőzésének” nevezték, s valóban, azóta is lélekmelegítő hatással emlékezhetünk a „száguldó őrnagy” és feledhetetlen csapattársai sikerére.
Az Aranycsapat 1953-ban. Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkúti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II László, guggol: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula.Fotó: (Fortepan: 13743)
Magyarországon – a legsötétebb kommunista diktatúra alatt – éppen a sport volt az, ami a nemzetet „egységgé kovácsolta”. A labdarúgók sikerei feledtették a hétköznapi terrort és elnyomást. Habár Puskásék az 1954-es labdarúgó világbajnokságon nem állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára, mégis, az ország egybehangzóan Aranycsapatként nevezi őket.
Jelenlegi labdarúgásunk nem közelíti meg az elődök teljesítményét, a labdarúgás szeretete azonban továbbra is töretlen maradt. Várjuk a mostani nemzeti tizenegy felemelkedését: jövő év márciusában Magyarország Bulgáriával méri össze erejét az Európa Bajnokság pótselejtezőjének első fordulójában. A tét óriási, izgatottan várjuk a mérkőzést, hiszen sikeres pótselejtezés után hazai környezetben, a megújult Puskás Stadionban játszhatnánk akár a német vagy a francia válogatottal az Eb-n.
A labdarúgás társadalomra gyakorolt hatása sok helyen megjelenik, a napokban éppen Jennifer Bryson adott interjút a Vasárnap.hu-nak, melyben a változó világunk és a foci kapcsolatáról számolt be.
Nyitókép: MTI/Illyés Tibor
