A kultúrharc kellős közepén

Ha jól értem, a színházak függetlensége érdekében szerveződik hétfő estére az a tüntetés, amelyre már több mint 10 ezren jelezték részvételi szándékukat. És amelyen a függetlenség jegyében részt vesz Karácsony Gergely is, aki a Párbeszéd, vagyis egy magyarországi parlamenti párt politikusa, társelnöke és emellett az MSZP, a DK és a Momentum támogatásával lett főpolgármester. Azt már megszokhattuk, hogy a függetlenség a balliberális oldal értelmezésében valójában a polgári-konzervatív világtól és az ezt képviselő kormánytól való függetlenséget jelenti. A mostani esetben azonban ennél súlyosabb problémák is vannak. Álljon itt négy ezek közül!

Mi ellen is tiltakoznak valójában?

Ha jól vettem ki a tüntetést szervező vagy azon részt vevő művészek, színházigazgatók, politikusok szavaiból, a legnagyobb problémájuk az, hogy ha egy színház állami támogatásban részesül – a hamarosan elfogadásra kerülő törvénymódosítás értelmében – ott az emberi erőforrások miniszterének egyetértési joga van az igazgató kinevezésével kapcsolatban. Azon a jogos igényen most nagyvonalúan lépjünk túl, hogy ha az állam valamire pénzt ad, abba ugyan legyen már némi beleszólása.  Ehelyett ízlelgessük egy kicsit ezt a kifejezést: egyetértési jog!

Nem arról van tehát szó, hogy mostantól Kásler Miklós mondja meg, hogy Máté Gábor vagy Dörner György legyen a Katona József Színház igazgatója. Hanem arról, hogy a fenntartó – jelen esetben a főváros – által javasolt személy megválasztásához a miniszter hozzájárulása is kell.

Miből feltételezi azt bárki is előre, hogy a mindenkori tárcavezető majd nem bólint rá a javaslatra? Miért nem lehet csak egy apró bizalmat megelőlegezni, és esetleg akkor utcára vonulni, ha ez nem így lesz?

A budapesti kultúrharcot nem a keresztény-konzervatív oldal kezdte.

De ha még a miniszter nem is bólint majd rá egyes kinevezésekre, Karácsony Gergelyéknek akkor sincs joguk egyetlen szót sem szólni. Tarlós István idején ugyanis jól megfért egymás mellett a budapesti színházigazgatók névsorában Máté Gábor, Nemcsák Károly, Mácsai Pál, Dörner György és Eszenyi Enikő.

A status quo-t éppen Karácsonyék rúgták fel azzal, hogy Vásárhelyi Máriát beültették a Nemcsák-féle József Attila Színház felügyelőbizottságába, vagy azzal, hogy nyíltan megüzenték: Dörner György a ciklusa végén csomagolhat.

És akkor még nem beszéltük Bán Teodóráról, akit a teljes magyar művészvilág elismer, és aki 15 éve – tehát nem csak Tarlós idején – irányítja sikeresen és szakmailag megkérdőjelezhetetlenül a Szabad Tér Színházat. És akinek a pályázatát most aljas módon megfúrták, s újabb kinevezését elhalasztották.

Miért is van szükség állami támogatásra?

Tabudöntögető a következő felvetésem, és már előre leszögezem, nem azt mondom, hogy az államnak nem kell kultúrára költenie. De vajon a most tüntető színházak az elmúlt években mennyit tettek azért, hogy a jegyárbevételekből a kiadásaik minél nagyobb részét finanszírozni tudják? Hol a hiba? Nem kellene-e kicsit mélyebben vizsgálódni annak érdekében, hogy ne legyenek ekkora mértékben az államra szorulva?

Vajon végiggondolta-e valaki, hogy mekkora az a maximális jegyár, amelyet a közönség még hajlandó kifizetni egy-egy előadásért? Ha elérték ebben a maximumot, és még mindig komoly állami támogatásra szorulnak, nem kellene-e végiggondolni, hogy valamit másképp kell csinálni?

Kié a kultúra?

Ez talán a legégetőbb, a leginkább tisztázásra váró kérdés. Mit jelent a kultúra, mi fér bele a kultúrába? Vajon mit kell támogatnia egy államnak a kultúra területén belül ahhoz, hogy az széles tömegekhez eljusson?

Vajon az embereket kell kultúrára nevelni, vagy az igényeikhez kell igazítani a széles, tömegeket elérő kultúrát?

Nehéz kérdések, amelyeket nem lehet egy esti tüntetéssé leegyszerűsíteni. A válaszokat én sem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ami például a Katonában zajlik a színpadon és a színfalak mögött, az csak egy nagyon szűk réteghez jut el, és csupán egy igen szűk réteg tetszését nyeri el. És ez jól is van így.