– Az énekesnők általában gyermekkoruk óta vágyakoznak a színpadra. Veled is így történt?
– Hogyne! Kiskorom óta énekesnő szeretettem volna lenni. A családomban mindig emlegetik, hogy előbb tudtam énekelni, mint beszélni. A szüleim felismerték, hogy van érzékem a zenéhez, ezért hatéves koromban elvittek a moholi Szent Polion egyházi gyermek- és ifjúsági kórusba, majd nem sokkal később a Csobolyó Művelődési Egyesület Kispacsirta leánykórusának is tagja lettem. Ahogy nőttem, úgy tanultam és képeztettem magam. Zeneiskolásba jártam, hegedűt, szolfézst és zeneelméletet tanultam, mindenem a zene körül forgott. Tinédzserkoromban sokféle zenekarban énekeltem, de amikor leérettségiztem, változtatni kellett az életemen. Mint sokan mások, én is egyetemre jelentkeztem. Nagy dilemma volt, hogy otthon maradjak-e a Vajdaságban, vagy szerencsét próbáljak Magyarországon. Habár a zene és az éneklés a szívem csücske volt, mégsem döntöttem úgy, hogy zenei pályára lépek. Szegedre kerültem a néprajz és kulturális antropológia szakra. Akkor úgy gondoltam, hogy azt elvégezve majd népzenekutató leszek. Az egyetemi évek alatt rájöttem, nem biztos, hogy ez az én utam, mindenesetre ebben az is erősen közrejátszott, hogy az egyetem padjai közül bekerültem egy közel harminc éves zenekarba, a Kormoránba.

Fehér Nóra (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Hogyan lett egy egyetemista lányból a Kormorán énekese?
– Megismerkedtem Gáspár Álmossal, a hegedűsünkkel, aki elmondta, hogy nagyon tetszett neki a hangszínem, ezért beajánlott egy olyan albumhoz, amelyen csupa határon túli zenész és énekes játszott a Kormoránnal. Végül is úgy alakult, hogy azon az albumon mégsem szerepeltem, de idővel megismerhettem a zenekar tagjait, és nem sokkal később bevettek a zenekarba. Örültem a felkérésnek, és semmiképpen sem akartam visszautasítani, de tudtam: fel kell nőnöm a feladathoz, mert a vajdasági garázsbandák után egy országosan ismert zenekarhoz kerülni nagy változás. Megkérdezték, hogy ismerem-e egyáltalán a dalaikat? Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, hiszen életkoromból adódóan kevéssé ismertem a zenekart, így hát bevallottam, hogy négy-öt daltól eltekintve nem ismerem a munkásságukat. Örültek az őszinteségemnek és annak, hogy nagyon nyitott voltam, és hogy valóban meg akartam felelni rám bízott szerepnek. Hazamentem, és a szobámban csak ültem és ültem, hallgattam a dalokat, megpróbáltam megtalálni saját magamat bennük. Semmiképpen sem szerettem volna leutánozni a korábbi énekeseket. Azt szerettem volna, hogy a dalok úgy szóljanak, amilyen magam is vagyok. Ismét elkezdtem énektanárhoz járni, aki segített abban, hogy stílusilag hogyan formáljam meg a dalokat. A zenekarvezető, Koltay Gergely kijelölt két-három hetet, amikor a 25-30 dalból álló repertoárt kezdtem megtanulni. 2011 márciusában pedig megvolt az első közös fellépésünk, mely feledhetetlen élmény.

– Mi volt a legnagyobb kihívás? Mik a legnagyobb nehézségek?
– A legnehezebb az volt, hogy több ezer ember elé ki kell állni a színpadra. Fogalmam nem volt arról, hogy hogyan kell színpadon viselkedni, illetve, hogy hogyan kell rendesen mikrofonba énekelni. Egy teljesen amatőr környezetből kerültem egy profi környezetbe, és ehhez fel kellett nőni. Szépen lassan belejöttem, és mindebben nagy segítségemre voltak a zenésztársak, akik bátorítottak, és akár kérdés nélkül is tereltek, jó tanácsokkal láttak el. Nehéz volt megtanulni, hogy a színpadon nincs olyan, hogy felviszem a problémáimat. Ha fellépés előtt öt perccel még valamiért a könnyeimmel küzdök, akkor is mosolyogva kell fellépni a színpadra, mert az emberek nem a problémáimra kíváncsiak, hanem éppen ellenkezőleg: az ő problémájukat kell feledtetni egy színvonalas produkcióval. Az a jó ebben, hogy amint fellépsz a színpadra, úgy el is felejtesz minden problémát, mert annyi szeretet kapsz a közönségtől. Egyik mentorom szokta mondani, hogy a színpad mindig egy menedék, ahol arra a kis időre, amíg fenn állsz, valaki más tudsz lenni, akinek nincsenek nehézségei. Amikor lejövök a színpadról, akkor már sokszor nem is tűnnek olyan nagynak a korábban megoldhatatlannak tűnő problémáim.

Fehér Nóra (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Másfajta színpadra is léptél idővel. Hogyan kerültél a Győri Nemzeti Színházba?
– Koltay Gergely és a billentyűsünk, Szűts István írtak egy rockoperát a Komáromi Magyar Lovas Színháznak, és megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e ebben a darabban szerepelni. Ki ne szeretne?!? Rögtön mondtam, hogy persze, egyébként is szeretem mindenben kipróbálni magam. Így kezdődött az ismerkedésem a színházzal és az ott dolgozókkal. Rengeteget tanultam az ottani munkatársaktól.

A színház nagyon sokat segített abban, hogy énekesnőként is magabiztosan állhassak a színpadon.

A Győri Nemzeti Színházba pedig úgy kerültem, hogy éppen volt egy üresedés, és beajánlottak. Bekerültem az ensemble csapatba. Aztán évadról évadra elkezdett felfelé ívelni a pályám. Az első darab, amiben szerepeltem, a Boris Pasternak nagysikerű regényéből készült musical, a dr. Zsivagó volt, egy év múlva pedig az István, a királyban Koppány egyik feleségét játszottam, valamint teljesült egy nagy gyermekkori álmom: coverként, beugrósként ugyan, de el-eljátszhattam Réka szerepét is. A következő évadban Huszka-Bakonyi-Martos: Bob herceg című operettjében Viktória hercegnőt alakítottam, ami szintén nagy kihívás volt. Jelenleg pedig a musicalirodalom egyik legnagyszerűbb zenés darabjában Lévay Szilveszter-Michael Kunze: Elisabeth című musicalében nyílt lehetőségem színpadra állni mint címszereplő.

hirdetés

– Fiatalon lettél sikeres, mit tudsz ajánlani a következő generációknak, hogyan valósíthatják meg ők is az álmaikat?
– Azt, hogy rengeteg kitartásra van szükségük, főleg azoknak, akik előadóművészi pályára kívánnak állni. Nagyon sok alázat kell. Én sohasem voltam törtető egyéniség, és a „szelídségem” mindig az előnyömre vált. Sosem akartam tolakodni, nem akartam betörni az ajtót, anélkül, hogy előtte nem kopogtam volna, vagy hogy ne nyomtam volna le a kilincset… Nagyon sok alázat kell, és tagadhatatlanul szerencse is, főleg egy karrier elején. Ugyanakkor mindez semmit nem ér a befektetett energia és kemény munka nélkül. Amikor az emberek megnéznek egy előadást, vagy meghallgatnak egy koncertet, nyilván nem feltétlenül gondolnak bele abba, hogy egy produkcióban hány ember megfeszített munkája rejlik. Sokszor megkapom én is, hogy „Te úgy is ráérsz, mert hétköznapokon nincs semmi dolgod!”. Ebben látszólag van némi igazság, de valójában mindenkinek tudnia kell, hogy a siker és sikeresség a színfalak mögött dől el. Aki felkészületlen, az hibázni fog. Folyamatosan képeztetem magam, ma is rendszeresen járok énektanárhoz, beszédtechnika és mozgástechnikai órákra. Nem tudja senki, hogy mennyit gyakorolok otthon, mennyi szöveget tanulok azért, hogy az előadás reflektorfényében minden tökéletes legyen. Az emberek látnak egy végterméket, és sokszor azt hiszik, hogy ez csak úgy jön, ezért nem kell tenni semmit, holott ez nem így van, rengeteget kell tenni azért, hogy egy produkció jó legyen. Aki sikeres akar lenni, az jó, ha tudja, hogy sokat kell dolgozni érte.

Aki színpadra kíván kiállni, arra kemény csaták várnak, sokszor padlóra is kerülhet az ember, de mindig fel kell tudni állni, és folytatni tovább. Lelkiekben is meg kell erősödni ahhoz, hogy tudatosan fel tudjuk dolgozni azt, amikor talán igazságtalanul bántanak minket. Fontos a fájdalmakat, a rosszat elengedni. Nem szabad megengedni magunknak, hogy feleméssze a lényünket.

– Határon túli magyar vagy. Hogy fogadtak itthon?
– Arra, hogy határon túli magyar vagyok, egész életemben büszke leszek. Nagyon büszke voltam a határon túli magyarságomra, amikor Magyarországra érkeztem, pedig kaptam bőven igen fájó mondatokat az anyaországaiktól… „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?”, „De jó, nincs semmilyen akcentusod!”, „Ti most otthon magyarul beszéltek a családban?”, „Hülye jugó!” – és hasonló nem túl kellemes mondatokat.
A saját gyökereim és származásom az anyaországban is erősít. Az identitásomat nagyon erősen meghatározza, hogy én határon túli magyar vagyok, ugyanis nem csak magyarnak tartom magam, hanem határon túli, vajdasági magyarnak is. Az, hogy a sikerek ellenére úgy döntöttem, hogy haza szeretnék költözni, az nem véletlen, egyrészt a Kormorán zenekar jóvoltából is erősen képviselek egy olyan eszmét, ami arról szól, hogy a gyökerekből táplálkozzunk, hogy a határon túli magyarságnak szüksége van arra, hogy legyenek erős emberek, akik kitartanak. Úgy gondolom, hogy nem is lennék hiteles ember, ha nem költöznék haza. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy feladom az eddigi életem. A Kormoránnal és a színházzal is folytatom tovább a munkát.

Azt tapasztalom, hogy az elmúlt években rengetegen vándorolnak el, főleg amióta az állampolgársággal megnőttek a lehetőségek. Mindenki többet szeretne, jobb munkát, nagyobb karriert. Az anyaország és más nyugati országok elszívták a határon túli magyar fiatalságot.

Ezért is fogalmazódott meg bennünk a párommal az, hogy hazaköltözzünk, hogy legyen más példa is, ne csak az elvándorlás. Hogyha a párommal csak egy embernek is példaképként tudunk szolgálni azzal, hogy hazaköltözünk, és felvállaljuk – ismét – a kisebbségi létet, akkor már megérte. Nem az államhatár a fontos, hanem a szülőföld szeretete. Nem lesz könnyű a visszaköltözés, hiszen több mint tíz éve élek Magyarországon, a saját családom is talán lebeszélne róla, hiszen „Itt nincs semmi” – hallom magamban ezt a sokat emlegetett mondatot. Viszont én már – kicsit kívülállóként – nem így látom. Azt gondolom, rengeteg lehetőség van Vajdaságban, remélem ezt lassan mások is belátják.

Borítókép: Tóth Gábor, Vasárnap.hu