Élővé vált az irodalom – Juhász Anna a Vasárnapnak

Azok számára, akik ma olvasnak, kávéházba járnak, szeretik az irodalmat, és fogékonyak a kultúrára, Juhász Anna neve és munkája biztos pontot jelenthet, amiben hisznek, és ami minden esetben értékmentést von maga után. Annával egy esős novemberi napon, egy pohár forró tea fölött elevenítettük fel az elmúlt kilenc évet, mivel az általa alapított Hadik Irodalmi Szalon elválik a Hadik Kávéháztól, és a jövőben Juhász Anna Irodalmi Szalon néven folytatódnak az estek másik helyszínen, de továbbra is a Bartók Béla úton. Az emlékek mellett mesélt a rendhagyó irodalomórákról, hogy milyen volt egy költő lányaként felnőni, és ezáltal olyan emberekkel találkozni, mint Gyarmati Fanni, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kozmutza Flóra vagy Karinthy Márton. A beszélgetés végén pedig életének egyik legfontosabb könyve is előkerült a táskájából…

Fotó: Juhász Anna

–  Amikor meghalt Karinthy Márton, csak arra tudtam gondolni, hogy micsoda gyönyörű, de egyben szomorú keretbe zárult a Szalon: az első Hadik Irodalmi Szalon est vendége volt 2010-ben, majd a bejelentés után, miszerint a Hadikkal kettéválnak útjaitok, elhunyt. Milyen kapcsolatod volt Karinthy Mártonnal?

–  Igen, ez nekem – és szerintem sokak életében is – dupla fájdalom. Apukám által sok meghatározó embert kaptam: akiktől olvastunk, akikről mesélt. Ilyen volt Karinthy Márton és Ferenc, Cini is, Karinthy Márton édesapja és Karinthy Frigyes második házasságából született fia. Ez egy nagyon izgalmas család, akiknek nevével már egészen fiatalon, az iskolai tanulmányaink során találkozhatunk, vagy ha egy humorosabb szövegre gondolunk, beugrik Karinthy Frigyes neve, aki mindig viccelődött a barátaival. De Karinthy Cini együtt dolgozott apukámmal, együtt jártak Szigligetre, nagyon sok gyerekkori történetemben benne volt. Amikor ideköltöztem a Ménesi útra, kitaláltam a Hadik Irodalmi Szalont. Karinthy Márton az elsők között volt, akit felhívtam, hogy segítsen az indulásban, és csináljunk valami múltidézést, vegyük végig, hogy ez a kávéház mivel, kikkel volt tele. Az első esten sokat mesélt a maga szórakoztató és nagyon lebilincselő módján, így az indulás pillanatától fogva velünk volt, végig kísérte a Szalon sorsát. Akkor, kilenc évvel ezelőtt egy üzenettel indított el minket: minden jót kívánt nekünk, és

a Hadiknak egy új aranykort. Azt gondolom, ezt az aranykort ő megélhette, és olyan pillanatban lett vége az életének is és a mi munkánknak is a Hadikkal, hogy ő mást nem látott, csak hogy megéljük az irodalmi hagyományt.

Nyáron még forgattunk együtt. Több volt ez részemről egy munkakapcsolatnál, hiszen nagyon hasonlítunk Marcival abban, hogy mindketten az örökségünket ápoltuk, és próbáltuk életben tartani. Ő színházat csinált, egy közösséget alkotott. Biztos, hogy nagy űr marad bennünk utána.  Nekünk az a feladatunk, hogy olvassuk, nézzük, amit ő és a családja alkotott, és ne felejtsük el azt a szellemi táplálékot, amit a Karinthyk adtak nekünk.

–  Említetted apukádat, Juhász Ferencet. Sokat szoktál mesélni róla, számos esten szóba kerül, te is mint a „költő lánya” vagy említve. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen volt egy ilyen családban felnőni? Milyen kapcsolatotok, milyen gyermekkorod volt? Az az erős irodalomszeretet, ami benne megvolt, hogyan jelent meg gyerekkorotokban?

 –  Nagyon intenzíven. Apukám is, anyukám is nagyon sokszor mesélt nekünk saját kútfőből, ezeket a történeteket nagyon szerettük. Nekem nagyon fontos ő, és az a családkép, amit otthonról kaptam. Nagy szerencsém van, és büszke is vagyok rá, ezért próbálom átadni ezt az értéket másoknak is.

Apukám példát mutatott nekünk, és sokat adott, de ez felelősség és kötelesség is egyben. Nem volt ugyanolyan gyerekkorunk, mint másoknak, ez biztos. Mi iskola után nem különórára mentünk, hanem haza. Olvastunk, énekeltünk, felnőtt programokon vettünk részt,

ahogy most a lányom is. Gondolj bele, amikor én voltam hét, apukám közel hatvan éves volt. Idős emberek voltak egy kisgyerekhez képest. Nemrég megtaláltuk az emlékkönyveinket, és Szántó Piroskától kezdve Weöres Sándorig rengetegen írtak nekünk. Nagyon izgalmas felnőtt fejjel végignézni és belegondolni, hogy kiktől is kaptunk biztatást az életre már egészen az elején.

Fotó: Juhász Anna

–  Nehéz elképzelni egy ilyen életet, hogy szervesen részesei voltatok az irodalmi alkotásnak.

– Igen, különleges volt az alkotás közelében élni. Aki egy picit is fogékony a kultúrára, azt gondolom, minden előadásban, versben, műben ugyanazt a titkot keresi, amit mi valamennyire láthattunk. Zárt ajtók mögött egy fehér papír megtelik egy zseniális verssel. Mi úgy tudtunk részesei lenni mindennek, hogy figyeltünk, segítettünk:

anyukám legépelte, felolvasta, mi hallgattuk az összeolvasást, vagy az otthoni fogadásokon elmondtunk egy-egy verset. Ez nem átlagos gyerekkor volt, ennek nem lehetett nem a tudatában lenni.

Amikor megkérdezte valaki hétfőn, hogy hogyan telt a hétvégém, akkor azt mondtam: mi három könyvbemutatón voltunk, és még kirándultunk valamelyik író sírjához. Az apa, az ember és az alkotó nem mindig volt szétválasztható. Egyik percben rózsát szed a kertben, és meghintáztat minket, majd fölmegy, és ír egy verset a rózsáról meg arról, hogy minket meghintáztatott.

–  Milyen volt apukád kortársaival találkozni? Ezek milyen kapcsolódásokat jelentenek neked? Például a Gyarmati Fannival való találkozás. Számomra ez felfoghatatlan.

– Igen, nekem is, hidd el. Sok minden az életben akkor jó, ha meg tudjuk osztani valakivel. Társas lény az ember, én is ezért osztok meg mindent az emberekkel, akár egy örökséget is. Egy gyerek számára sok minden természetes, a mi életünkben ilyen volt a Weöres Sándoros időszak. Ő 1989-ben halt meg, picik voltunk még, általános iskolások a tesómmal, de egy-egy emlékem megvan vele kapcsolatban. Vagy Illyés Gyula bácsi, aki 1983-ban halt meg, és érdekes, de konkrét képeim vannak róla, pedig nagyon pici voltam.

Kozmutza Flórával, a feleségével – és József Attila szerelmével – sokszor összejártunk vasárnaponként. Felmentünk Illyés Gyula könyvtárszobájába, és Flóra néni mesélt.

Elképesztő élmény. Apukám barátai közé tartozott Csányi Vilmos, Cseh Tamás, Petrovics Emil, Kass János. Aztán van az korosztály, akik akkor tanítványokként jelentek meg az életünkben, apukámra mint mesterre tekintettek: Esterházy Péter, Spiró György. De Fanni néni volt az egyik legizgalmasabb találkozás. Pont egy Hadik est apropóján szerettem volna felkeresni, ugyanis egy múzsák estet csináltam. Sokáig nyaggattam apukámat, hogy szeretném megismerni Radnóti Miklós feleségét, hiszen nagyon jóban voltak, szerették egymást. Így kétszer elmehettem hozzá. A Pozsonyi úti lakáson akkor is kint volt Radnóti Miklós névtáblája. Fanni néni kijött elénk a lépcsőházba, pedig akkor volt 99 éves.

–  Milyen volt megismerni Fanni nénit? A nőt, akihez az irodalom talán legszebb versei íródtak?

–  Volt egy pont, amikor a kályhás nappaliból, ahol a beszélgetés zajlott, át kellett mennem a másik szobába, leültem az ágya szélére, és hallgattam őket, ahogy beszélgetnek.

Zúgott velem a világ, ott, akkor, élővé vált az irodalom.

Sokan mondják, hogy nem számítanak a körülmények, csak a kész mű. Én egy költő lánya vagyok, nem tudom ezt mondani, mert tudom, hogy számít, ha megértjük, hogy miből alakult ki a mű. És a fájdalom, a nehézség nagyobb ihletforrás, mint a kiegyensúlyozott, boldog élet. Radnóti Miklóséknál is rengeteg nehézség adódott ebben a rövid, kilenc évnyi házasságban, amit Fanni részéről hét évtizednyi hűség követett. Nagyon kemény, de izgalmas nő volt, el kell olvasni a naplóját, hogy megismerjük az ő sorsát és kettejük házasságát.

Fotó: Juhász Anna

–  Az édesapád és kortársai által képviselt irodalmat mented át a modern világba. Az értékmentés miatt vált sikeressé a Szalon?

–  Szerintem igen. Amikor a Szalon megalakult, még nem volt ilyen sorozat, amely egy rendszeres, nyílt közönségnek találkozási pontot biztosított volna az irodalom, kultúra mentén. Amellett, hogy boldog voltam, meg is lepett, hogy amit csinálok, ennyi ember közös ügye. Rengeteget változott a közönség tíz év alatt, új generációk csatlakoztak, de egy dolog állandó: – ahogy mondod – az értékmentés.

Fontosnak tartom megérteni, hogy azok a belső csöndek, amit egy-egy vers ad, az utána robbanni tud bennünk szépségben, szerelemben, egymásnak adásban. Az olvasás magányos műfaj, de az irodalom nem az! Kellenek olyan csendek, amikor egyedül vagyunk a könyvvel, mert utána ebből indulnak el, ebből születnek bennünk élmények, gondolatok. Az irodalom, az olvasás mindannyiunk közös nyelve, csak fel kell fedezni, és kíváncsinak lenni egymásra.

–  Egyre több rendhagyó irodalomórát tartasz, a mai napodat is a New York Kávéházban kezdted.

–  Igen, több helyszínen is tartok órákat, de hosszútávon a New Yorkba vittük át őket. Az alapja mindig a kávéházi kultúra, és azért találtam ki még anno a Hadikban, mivel ezek olyan helyszínek, amelyek többek puszta kávéháznál, és jó, ha az ember tudja, hogy minek is válik a részesévé, ha betér egy ilyen helyre. Én komolyan veszem a történelmet: az elmúlt tíz évemben egy évet dolgoztam a Centrál Kávéházban, hetedik éve vagyok a New York Kávéházban, és kilencet dolgoztam a Hadikban. Ezek a magyar irodalom fontos történelmi helyszínei, itt gyűltek össze, itt írtak. A Nyugatot vagy a Pesti Naplót is a New Yorkban szerkesztették egy ideig. Egy diák számára izgalmas utazás lehet kiszabadulni a tankönyvekből, és utánajárni, hogy az íróink hol ültek, ettek, hogy nézett ki az életük. A New York Kávéházban heti két-három alkalommal találkozom diákokkal, sokan jönnek az ország különböző pontjairól.

–  Mit adott neked a Szalon? Hogyan formált ez alatt a kilenc év alatt?

–  Itt nőttem fel. Ez volt az első nagyszabású álmom, amit megvalósítottam: kitaláltam, bementem valahová egyedül, megcsináltam, felépítettem. Ez majdnem tíz év az életemből. Itt értek a legnagyobb sikereim és nagy változások is: rokonok az első sorokban, majd az üres helyeik, ahogy elvesztettem őket. Sok veszteség, számos fontos pillanat, barátságok születése és felbomlása. Minden nap a Hadikban ültem, itt éltem, ide jött a postám.

A Szalon egy biztos pont volt az életemben, amire minden hónapban készültem, magamért és a közönségemért. Egy bázis volt számomra, és nem egyszerű, ha az ilyen bázis meginog. Mindegy, hogy az ember hány éves, egy védőháló mindig jól jön, és nekem ez az irodalomtörténeti hagyaték jelentette a biztonságot,

ahogy a családom összekapcsolódott a Karinthy családdal. De elég erősnek érzem magam, hogy elengedjük egymás kezét, és másfelé induljak. Egy biztos: nem csak Karinthy Frigyesék korában volt meghatározó a Hadik, az én életemhez is sokat hozzátett, amire mindig büszke leszek, és talán mondhatom: a Szalonnak köszönhető, hogy a jelenlegi Hadik visszakerült az emberek életébe. Sokat kaptam attól, hogy ezt csinálhattam, és ennyi embert megismertem. Legalizáltuk a közösségi irodalmi élményt közel húszezer emberrel.

Fotó: Juhász Anna

–  Kértelek, hogy hozz el a beszélgetésre egy számodra meghatározó könyvet. Mi lenne az?

– Igen. (Titokzatosan mosolyog, de nem húzza elő a táskájából, elkezdi körülírni, hátha kitalálom.) Meglepő lesz. Klasszikust akartam hozni, de amikor elsétáltam a kedvenc könyveim polca előtt, megakadt a szemem egy vékonyka köteten. Az íróját 2013-ban meghívtam a Hadikba, de a fellépése napján lemondta. Később ezt bepótoltuk. Ismerjük őt gyerekkorunkból, nagyon sok szövegével találkozunk gyermekkönyvekben vagy a TV-ben, míg számomra az egyik legmeghatóbb költő, aki gyönyörű verseket ír. Miután megismerkedtem a férjemmel, az első közös Húsvétra

a Szerelmes vers című költeményét kértem, hogy írja le nekem egy papírra, és bekereteztetem. Ezt adtam Attilának, ez volt az első ajándéka tőlem, amit alá is írt… Csukás István.

Úgyhogy ez az egyik kedvenc könyvem, az Évszakom a szerelem, kettőnknek dedikálta: Annának és Attilának, hogy őrizzék ezt a szép érzést.

–  Erre nem számítottam.

–  Tudtam. (nevet) Sok szerző lesz fontos az életünk alatt. Nekem ő az egyik. Szeretettel ajánlom mindenkinek.

 

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.