Szorongok, tehát vagyok – érzelmek az információs korban

Tari Annamária klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta a közelmúltban rendezett tartalmas, információközpontú, de élvezetes, helyenként humoros, azonban valósággal mellbevágó előadást, amely egy nagyon is aktuális és égető problémakört, az érzelmek és gyermekek helyzetét járta körbe az információs korban.

Tari Annamária köntörfalazás nélkül sorolta a negatív elváltozásokat, köztük az agresszió és a nárcisztikus hajlam növekedését, a viselkedési zavarok erőteljesebb megjelenését a társadalomban.

A mai 18-20 évesek kimutathatóan nárcisztikusabbak, mint elődeik. De nem feltétlenül velük van baj, egész egyszerűen ezt követeli tőlük a világ: legyenek egyediek, mindenki a saját érdekeit tartsa szem előtt, és mindent (bármit) tegyenek meg céljaik eléréséért. – Győzz le mindenkit, és legyél te sikeres – magyarázza.

Az előrehaladás kényszere és vágya felülír mindent.

Ezeket a hajlamokat és szándékokat a közösségi oldalak felületei még erősítik. Különböző én-reprezentációk jelennek meg: ez alatt azokat a kreált személyiségeket értjük, amelyeket az alany felépít – hogy milyennek látják őt a többiek. Az ilyen látszatvalóság felépítése és fenntartása a szakember szerint leginkább azoknál az embereknél érhető tetten, akiket személyesen is ismerünk: látjuk, micsoda „tökéletes” életet él például Instagramon, vagy hogy a párkapcsolata példaértékű, miközben a valóságban sokadszorra sodródnak a szakítás szélére. Mégis, a social mediában ez megtehető, a valóság egy csillámporosabb változatát „adják el” az ismerősöknek és követőknek. Egész egyszerűen bekúszott az életünkbe – észrevétlenül!

Az idealizáció és a megfelelés együttese jelent meg, a felhasználók tárgyiasítják önmagukat. Ennek mentén Tari Annamária felhívja a figyelmet egy

új pszichológiai fogalom térhódítására: az Instagram-stresszre.

Vagyis az a rossz, szorongó, stresszes állapot, amit mások „tökéletes” életének nézegetése vált ki a felhasználóból. Kutatások bizonyítják, hogy még akkor is hajlamosak így reagálni a felhasználók, ha adott esetben tudják, hogy nem igaz, amit látnak.

X, Y, Z, alfa… ki vagyok én?

Számos konfliktus a technológia kínálta lehetőségek felhasználása mentén születik, ezért el kell különítenünk a generációkat. Tari Annamária rámutatott, jelenleg négy generáció él együtt: az x generáció, a mai szülők-nagyszülők csoportja, az y generáció, a mai harmincasok, a z, az 1995 után születettek, és végül az alfa generáció, a 2000 utániak.

Elmondása szerint az y generáció van a legnehezebb helyzetben, mivel ez egy hibrid generáció: a technológia nélküli világba születtek bele, de az életükbe már bekerült annak használata. Náluk elcsúsztak az előttük elfogadott igények és életfeladatok. Ez megfigyelhető például a családalapítás vágyában vagy a lakás-, házvétel ügyében. Sok harmincas megelégszik egy bérelt lakással, és azt az összeget, amiből esetleg házat tudnának vásárolni, utazásra költik. A családalapítás nem szükségszerű, bőven elég az együttélés vagy az élettársi szerepkör.

Tari az egyik legsúlyosabb problémának titulálja a folyamatot, miszerint felborulni látszanak az életszakaszok, a célok érdekében megtenni szükséges lépések. – A szüleink, nagyszüleink idejében volt egy stabil menetrend, ami szerint haladtak és tervezték az életet. Ezáltal lélektanilag egyszerűbb életet éltek. Ha jól tanult, jó jegyei születtek, akkor felvették az egyetemre, végül diplomája és munkája lett. Ha nem ment egyetemre, akkor szakmát tanult, majd munkát kapott. Aztán házasság, családalapítás, letelepedés…

A 21. század ehhez képest arra ösztönöz, hogy valósítsuk meg önmagunkat, mert bármit el tudunk érni. És ez nem igaz.

Abban lehetünk csak sikeresek, ami a képességeinkhez mérten reális. Hiába találnám ki, hogy balerina szeretnék lenni, láthatják, hogy ez nem lehetséges – magyarázta. Emellett sokat kell tenni ahhoz, hogy a célokat elérjük, kemény munka árán jönnek az eredmények, a mai generációk viszont sokszor a csodára várnak, illetve hogy az a klisék által beígért bármi megérkezzen hozzájuk. És ezek a fiatalok egyáltalán nincsenek hozzászokva a kudarcokhoz. Ez pedig döbbenetes hátrányt jelent a korábbi generációkhoz képest.

Egy információs dzsungelben élünk, ahol borzasztóan könnyű elveszni.

Mi legyen az igényekkel?

– Biztos vagyok benne, hogy aki valamilyen formában kapcsolatban áll a z és alfa generáció tagjaival, az tisztán látja, hogy nem tudnak már örülni és megbecsülni dolgokat – elemzett újabb problémakört Tari Annamária. – Nem tudnak kivárni, hiányzik belőlük a várakozás okozta öröm. Az izgatottság, hogy karácsonyig várjon egy könyvre, neki azonnal kell, és meg is veszi.

Hiányoznak a belső monológok, az önmagukkal kialakított érzelmi viszony, az önreflexió eltűnt. Ennek az a veszélye, hogy a belső iránytű, az ösztönös eligazítás nem fog működni

– szögezte le. – Érzelmileg nem stabilak, nem tudják, mi érdekli őket, inkább nem csinálnak semmit, mondván, miért kezdjenek bele egy tanulási folyamatba, munkába, ha nem biztosak abban, hogy az érdekli őket. Ugyanis az érdeklődésük változik. Folyamatosan, akár egyik napról a másikra.

Megtorpannak kapcsolatok, élethelyzetek előtt: „Jól csinálom? Így kellene? Biztos ez?”– Tari Annamária itt egyetlen lehetséges megoldást vázol föl:

Ki kellene lépniük az életbe. Tapasztalni, kipróbálni, és igen, kudarcokat is megélni! Kell, egyszerűen szükség van arra, hogy a gyerekeket kudarcok is érjék, mivel ez a tapasztalat szerves részét képezi a fejlődésnek és a szocializációnak.

Eltűntek a kérdések

Alapvetően az élethez fűződő attitűd változott meg. Ma már nincsenek kérdések az emberekben, ha mégis, mindet megválaszolják azonnal.

Sőt, fel sem kell tenni a kérdést, mert mielőtt megfogalmazódhatna bennünk, már meg is kaptuk a választ.

És holott a logikus emberi viselkedés az, hogy ha nincs mit kérdeznem, nem is törnöm magam felesleges gondolkodással, de nem mondok meglepő dolgot azzal, hogy ez egyáltalán nem jó irány. Ugyanis csak akkor tudunk kérdéseket feltenni, ha gondolkodunk! De ez nem olyan egyszerű ma, az információs korban, Tari el is magyarázza, miért:

A sok felhasználóra ömlő (érdektelen/irreleváns) információt nehéz befogadni, kiszűrni még inkább. Ennek pedig paradox következménye, hogy hiába fogad be látszólag sok mindent, belül nem lesz több az egyén – pontosan az információ kiszűrésének nehézsége miatt.

Arra kellene törekedni, hogy lassabban éljünk, ez az életmód pedig automatikusan magával hozza a kérdéseket. A gyerekek fejlődésénél és tanításánál is erre építenek: kérdéseket tesznek fel a világ működésével kapcsolatban, és az azokra kapott válaszok által tanulnak – fejezte be a gondolatmenetet.

Nem takarózhatunk örökké azzal a mondattal, hogy a munka, kapcsolattartás stb. miatt nem lehet lassítani, nem lehet változtatni az életmódon.

Aki így reagál, az nem is akar. Ez egy soha véget nem érő mókuskerékké alakulhat, amiből nehéz ugyan, de ki lehet szállni.

Megdöbbentő adatok

Tari Annamária különböző, a témában releváns adatot osztott meg a közönséggel, egyik sokkolóbb, mint a másik.

internet: 4,4 milliárd felhasználó
közösségi média: 3,5 milliárd aktív felhasználó
napi átlagos időtartam, amit ezek használatával töltünk egyénekre vetítve: 142 perc
szelfik száma egy élet alatt: 25 000 (a harmincas korosztályt vizsgálva)
Facebook, Messenger: 60 milliárd üzenet/nap
2000 nőből 30 százalék hazudik valamilyen tevékenységet a közösségi oldalán, miközben egyedül van otthon.

– Az adatok alapján eljutottunk oda, hogy az online tevékenység normatív társadalmi funkcióval bír! – jelentette ki Tari Annamária.

Nincs szükség lexikális tudásra – biztos ez?

Az applikációk széles körű és korosztályfüggetlen elterjedése leszoktatja az agyunkat egyfajta gondolkodásról. Nem is akárhogy.

A funkcionális rendszerek egy idő után leállnak. Ugyanis ha az agy érzékeli, hogy nem kell bevetnie bizonyos területeket, akkor nem is fog. Például a GPS megjelenése a térérzékelést, az égtájak ismeretét és a józan észre hagyatkozás képességét rombolta – vagy legalábbis átalakította.

– Gyakran hangoztatják, hogy felesleges a gimnáziumban felhalmozott lexikális tudás, minek olvasnak a diákok Jókait, minek kell bemagolni képleteket, miért lenne hasznos bejárnia fizikára annak, akit nem érdekel. Mert vannak dolgok, amelyek minden esetben és minden élethez elengedhetetlenek! – szögezte le a szakember.

– Lehet, hogy itt felesleges tudásfelhalmozásnak élik meg, de ez idővel rendszereződik, és később felhasználhatóvá válik. És megjelenik az a folyamat, hogy az információt más helyzetben újra tudom hasznosítani. Ezt hívjuk intelligenciának – mondta.

Felhívta a figyelmet arra, hogy bármilyen hihetetlen, a gyerekek szeretnek gondolkodni. Csak egyre kevésbé lehet ezt megtapasztalni, mivel sok szülő a gyerek kezébe nyomja a telefonját „foglald le magad, kicsim” címszó alatt, amíg ő az én-idejét tölti. Pedig teljességgel morbid, abszurd és természetellenes az, hogy 22 hónapos gyerekek mindenféle probléma nélkül megtalálják egy készüléken a Youtube ikonját, és elindítják a kedvenc meséjüket. Lassan, sőt már most az számít furcsának és ritkának, ha a tömegközlekedésen az anya beszélget a gyerekével, netalántán olvas neki. 

Múlt századi személyiségek

Tari Annamária a problémát arra vezeti vissza, hogy az ember személyisége múlt századi, de az élet, a munka, a társadalmi elvárások mást követelnek tőlünk. Pedig az agyunk még mindig igényel olyan dolgokat, mint a mozgás, ugyanis ez a tevékenység olyan örömszerzés a szervezetnek, amit semmi más nem tud pótolni. De ilyen a hangszerhasználat, az olvasás, a (komoly)zenehallgatás. – Ezek a tevékenységek visszahozzák az agyat egy nyugalmi állapotba, amit élvezni fog az egyén. A kütyük felpörgetik a gyerekek agyát, holott az ő agyműködésük még egyáltalán nem arra van kitalálva. A gyerekek eszközhasználatba való korai bevonása eredményezi a koraérettséget, a felnőttes kommunikációt, a felnőttes szavak használatát –  sorolja Tari a lehetséges és legszolidabb következményeket.

Szilícium-völgyi gyerek vs. átlaggyerek

Mi sem bizonyítja jobban az előbb felvázolt elméleteket, mint az a tény, hogy

a Szilícium-völgyben dolgozó szülők saját gyerekeiket tizennégy éves korukig nem engedik semmilyen kütyü közelébe.

Ezek a szülők hangsúlyozzák a kézírás, az olvasni tudás, a játék megtanulásának jelentőségét, kihagyhatatlanságát a fejlődés során.

Tari Annamária felhívta a figyelmet: a gyorsaság mint fő jellemző mellett sem mehetünk el szó nélkül. A gyorsaság miatt addiktív ez az egész világ, már nem tartogatjuk az információt. Régen, ha mondjuk egy gyerekkel történt valami az iskolában, akár egész nap várnia kellett ahhoz, hogy megoszthassa a bizalmasával, a barátjával az információt.

Ami régen öt-hat óra várakozás volt, az ma öt-hat másodperc.

– Ma a „Miért kéne várni, ha már most leírhatom?” attitűd uralkodik. A visszatartás, a holding képessége nyomokban fedezhető fel a társadalomban – magyarázta Tari.

Látni kell, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk ezeket a „szabályokat”, meg kell tanulniuk hibázni, hogy ne essenek kétségbe, ha nem sikerül valami elsőre. Legyenek önmagukkal jóban eléggé ahhoz, hogy átgondoljanak bizonyos dolgokat. Kell, hogy legyen kísérletező készségük, kitartásuk, bátorságuk. Ezek a képességek nem fejlődnek spontán, konkrét szituációk kellenek hozzá, ahol megtanulhatják és kialakulhatnak. Ha csupán ezt képesek lennének a szülők biztosítani gyermekeik számára, óriási fejlődést érhetnénk el.

Mert minden a szülőtől indul el. A példamutatás, a gyerek általi tevékenységmásolás viselkedésmintákat, normákat rögzít a gyerekekben. Sokkal nagyobb felelősség nehezedik a szülőkre, mint azt gondolnák!

Borítókép: Pixabay