„Mindig az a pillanat a legjobb, amit épp megélek” – Interjú Jankovics Marcellal

A 78 éves Kossuth-díjas rendező újabb és újabb kihívások elé állítja magát, a küzdelem élteti. Most ez a küzdelem a Toldiban jelenik meg, erről és a kezdetekről is mesélt nekünk.

Már gyermekkorában felismerték magában a rajztehetséget?

Mindig is szerettem rajzolni, emlékszem, a lap szélére is folyton firkáltam. De van egy konkrét esemény, ami nagyon megmaradt bennem: a háború után az Attila utcai lakásunk mindenféle sérülést szenvedett, és édesapám rendbe akarta hozatni. Festés előtt a gyermekszoba falát kedvemre telerajzolhattam, amivel óriási sikert arattam a szobafestőknél. A FKGP vicclapja volt a Szabad száj című újság, amiben politikusokat karikíroztak. Rákosi igen népszerű volt a rajzolók körében, mert a tojás feje miatt nem jelentett komoly kihívást karikatúrát készíteni róla. Otthon, ha reggelire lágy tojást ettünk, a héjára rárajzoltam, és a miután megettük a tojást, Rákosit fejbe csaptuk. Amikor apámat letartóztatták, mardosott a lelkiismeret-furdalás, gyerekfejjel azt gondoltam, hogy az egész miattam történt.

De visszatérve a rajzra, szüleim úgy határoztak, hogy Marcika dönthet arról, milyen színűek legyenek a szobák – hiszen, ha rajzolni tud, akkor biztosan a színekhez is jó érzéke van. Emlékszem, a gyerekszobába almazöldet akartam, apám dolgozószobájának világos kakaó színe lett – ami illett a bútorokhoz – az ebédlőnek pedig világos szürkéskéket képzeltem el, és végül a szalont krémsárgára festették. Mindehhez alig voltam öt éves, ezért szüleim bizalma meghatározó lett a pályaválasztásomban.

Fotó: Vasarnap.hu

Mikor gondolta azt, hogy a művészet irányába kellene elindulnia?

Mindig is nagy volt bennem az alkotókedv. Egyszer apámék Párizsból hoztak nekünk puzzlet. De nem olyan egyszerűt, amilyenekkel manapság játszanak. Ez nagyon bonyolult, sokféle formájú elemből állt. Szüleim késő éjszaka érkeztek meg, így amikor reggel felkeltem, még aludtak. Belépve apám dolgozószobájába megakadt a szemem a dohányzóasztalon heverő ezer kis darabon. Már elkezdték összerakni a képet, de rosszul, az elemek egyáltalán nem passzoltak egymáshoz. Én szépen leültem, és nekiálltam kirakni. Amikor beléptek a szüleim a szobába, ámulva nézték, hogy szinte készen feküdt előttem a kép.

Ezek a korai emlékek nagyon sokat számítanak. Csak egy rajzos füzetem maradt meg általános iskolás koromból, amiben a rajzok szerintem teljesen átlagosak, semmilyen különleges tehetségről nem árulkodnak. Nagyjából 13 éves koromban kezdett bennem valami kibontakozni. Ekkor jöttünk vissza a kitelepítésből, én a nagynénémnél laktam, mert apám börtönben volt, anyám meg nem kapott letelepedési engedélyt Budapesten. A nagynéném képzőművészeti főiskolát végzett, ez is mutatja, hogy volt művészi hajlam a családban. Ő nagyon sokat foglalkozott velem, elhalmozott rajzfüzetekkel, papírokkal. Rendszeresen kijártam az állatkertbe, és mai szemmel nézve meglepően jó rajzokat produkáltam. Nagyjából ekkor éreztem már, hogy ezen a vonalon szeretnék mozogni, már csak az volt a kérdés, hogy hogyan lehet erre a pályára lépni.

Akkor mindig is rajzfilmekkel akart foglalkozni?

Dehogy! Leginkább építészmérnök szerettem volna lenni, vagy ha úgy tetszik, építőművész. Nyilvánvaló, hogy nem a mérnöki része foglalkoztatott, de az ábrázoló geometria nagyon is, abban láttam a szépséget. Hasznos akartam lenni, a saját szakmámban sokáig nem éreztem ezt, és persze ezen a lekicsinylő megjegyzések sem segítettek. Egyszer egy volt osztálytársam azt kérdezte tőlem: még mindig azokat a kis hülyeségeket rajzolod?

Én egy olyan szakmát akartam, ami akkor is működik, ha nem vagyok jó művész, hogy beépülhessek egy világba akkor is, ha mégsem vagyok igazán jó. Ez a művészpályán nem működik, ha az ember nem elég jó, akkor csak komplett csőd lehet a történet vége. Az építészet határeset, hiszen sok olyan építész van, akiket nem nevezhetünk művészeknek, de vannak olyanok, mint Makovecz Imre, aki leginkább művész volt.

De hiába jelentkeztem az egyetemre kétszer is, mivel apám börtönviseltként megbélyegzett ember volt, nem vettek fel. Másodszorra megmondták, hogy csak akkor próbálkozzak újra, ha már tudok papírt hozni arról, hogy apámat ártatlanul csukták le. A pannonhalmi gimnáziumból, ahová jártam, az osztálytársaim közül egy sem volt, akit elsőre felvettek volna érettségi után, de végül mindegyik elvégzett valami egyetemet, csak én nem. Utána lett DLA végzettségem, és tanítottam egyetemeken is, de professzor például már nem lehettem.

Fotó: Vasarnap.hu

Mindezek az események irányítottak engem olyan helyekre, ami végül a mostani életemhez vezetett. Érettségi után segédmunkásnak álltam. Rákosszentmihályra kellett kijárnom hajnalban, és késő estére értem csak haza – nehéz időszak volt. De ez volt az a hely, ami nélkül nem kerültem volna be a Pannóniába. Ugyanis volt egy művezetőm, Szabó Lajos, aki bábfilmeket készített hobbiból, és emiatt kapcsolatban volt a Pannóniával. Onnan jó barátja volt Szabó Szabolcs, aki egy dunai evezés során átkiáltott a szembejövő hajóban ülő Lajosnak, hogy felvételi van a Pannóniában, jöjjön oda rajzolónak. Mire ő azt felelte, hogy ő ugyan nem, de van náluk egy srác, aki tud rajzolni, neki való lenne. Ez voltam én. És 1960. szeptember 19-én beléptem a Pannóniába. Ilyenkor egyfajta vallásos kábulat jön rám, hogy miken múlna a dolgok.

Amikor ilyen fiatalon belépett a Pannónia kapuján, mennyire volt magában bizonyítási vágy?

Túlzott ambíciók fűtöttek. A korombéli fiatalok mind szakgimnáziumból kerültek be, persze, hogy bizonyítani akartam. Hiába volt ott a tojáshéj a fenekemen, amikor feltették a kérdést, hogy mik itt a terveim, én azt feleltem: filmrendező akarok lenni. Volt egy negatív ösztönző is az életünkben, mikor elkezdték visszafejleszteni a csapatot, sok embertől megváltak, és csak egy szűk kör maradt meg. Féltünk az újabb leépítéstől éppen ezért nagyon keményen kapartam, hogy bekerüljek abba a bizonyos szűk körbe. Abban, hogy sikerült, Matolcsy Györgynek, a vezetőnek oroszlánrésze volt. Ugyanis, hogy felvehessen, megkért rá, hogy írjam át, magyarul hamisítsam meg az önéletrajzomat. Mikor Kossuth-díjas lettem, kérdeztem is, hogy most már bevallhatom a valódi életrajzomat? Mindezekre visszagondolva egészen elképesztő, sokszor milyen váratlan segítséget kap az ember a legnagyobb bajban.

Fotó: Vasarnap.hu

Volt, amikor elbizonytalanodott abban, hogy filmrendező lesz?

Nem. Más dolog fel sem merül. Ugyan vannak nagy sikertelenségeim is az életemben, de ezeket mind ellensúlyozza valami. A Biblián hiába dolgoztam 8 évig, töredékben maradt, mert aki rendelte tőlem, egyszer csak fogta magát és lelépett. Egyébként remek film lett volna, amit az a 26 perc is mutat, ami végül egy DVD-n megjelent. Nekem gigantikus méretű mániáim vannak, ebből kifolyólag a Bibliával párhuzamosan találtam ki Az ember tragédiáját, amit akárhogyan is nézünk, nekem 28 évembe telt. Azért is izgatott ez a történet, mert Istennek a művet lezáró szavai: „Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!” csak ráadás ahhoz képest, amit Lucifer mond a Paradicsomban. „Küzdést kívánok…!”, és akinek a segítségével Ádám is rájön erre: „A cél halál, az élet küzdelem”. Értelmes küzdés legyen, ne küszködés! Sajnos az a tapasztalatom a mai fiataloknál, hogy az ambíció és a vágy az értelmes élet iránt sokukban kevés, ezért is volt különösen fontos számomra a film. Ez alatt a 28 év alatt egy aggályoskodó öregember lettem, mindenért aggódom, például azért, hogy mikor robban fel a gázkészülék. De a pályámmal kapcsolatban soha. Az ember tragédiája bemutatón csak annyit mondtam: megérte(m). Torokszorító volt megérni.

A jelenében is megjelenik ez a küzdelem?

Hát, igen. Például nekem küzdelem, hogy 78 évesen bevállaltam a Toldi gyártását. Annak idején nekünk ki kellett emelkednünk a 20. század borzalmaiból, és a jelenlegi jóléti társadalom mindezek hiányában kiüresíti az embert. Fontos, hogy az emberek ne üveges tekintettel tegyék a kötelességüket, hanem szeressék, amit csinálnak, ötleteljenek, javasoljanak megoldásokat, saját alkotás létrehozására vágyjanak. Ha kiadok egy feladatot, azt nálam háromféleképpen lehet megcsinálni: rosszul, elfogadhatóan és remekül. Ez egy pozitív küzdelem, és emiatt – visszatérve Az ember tragédiájára –, van egy nagyon fontos mondat, amit el kell mondanom: „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? Hideg borzongat, Lucifer!”. Ezt fent az űrben mondja, ahol már se küzdelem, se szerelem. Vagyis nincs már értelme a létezésnek.

Fotó: Vasarnap.hu

Visszatekintve műveire melyik áll legközelebb a szívéhez?

Mindig az, amelyiken éppen dolgozom. Jelenleg a Toldi. Ha meghatódom, ha nevetek, akkor a Toldin teszem mindezt. Nagyon fontos, hogy érzelmi kapcsolatban legyünk a munkánkkal. De ha arra gondolok, hogy csak egy filmem maradhatna meg, akkor a Sisyphus-t választanám, mert az a legjobb filmem mind közül. Ha azt megnézem, el sem hiszem, hogy ez az én kezem műve.

Az írás is fontos része az életének. Ez is egy gyerekkori szenvedély?

Az később kezdődött. Amikor már kész volt a János vitéz, egy nap becsöngetett hozzánk Pap Gábor művészettörténész – aki akkoriban a Művészet folyóirat főszerkesztő helyettese volt –, hogy visszaadjon a feleségemnek két könyvet. Megkérdezte tőlem, hogy én csináltam-e a János vitézt. Igen, én, feleltem. Mire ő: Nem akarsz nekünk írni? És akkor írtam nekik egy három részes szöveget, Mire tanítanak a mítoszok? címmel. Az írás maga részben a János vitézből táplálkozott, a másik mozgatórugója Berze Nagyon Jánostól a Magyar népmesetípusok, ami a feleségemnek volt meg. Ez indított el az írás felé, és aztán valahogyan úgy alakult, hogy egy idő után már magam mentem a kiadókhoz az írásaimmal. Ennek ellenére engem alapvetően mindenki rajzfilmesnek tart, és úgy látszik, a könyveim nem tudnak versenyezni a saját filmjeimmel.

Nehezen tudott íróként érvényesülni?

Az írással kapcsolatban két jó kis történet jut eszembe. A Medicina kiadó jelentette meg a második könyvemet, a Jelképkalendáriumot, aminek egyébként semmi köze nem volt az orvosláshoz. Ez a könyv nívódíjat is kapott, és a könyvkiadó igazgatója a szerző leszármazottjaként köszöntött. Mondtam, hogy én nem leszármazottja vagyok, hanem maga a szerző! Ott álltam hamvas fiatalemberként, negyvenvalahány évesen, és ők nem nézték ki belőlem ezt a könyvet.

Fotó: Vasarnap.hu

A másik történet, amikor könyvemhez felkértem lektornak László Gyulát, aki hatalmas név volt a szakmában. A könyv címe Csillagok között fényességes csillag: A Szent László-legenda és a csillagos ég. Mivel neki a Szent László-legenda volt a vesszőparipája, el is vállalta, egyébként az én könyvem még hamarabb is jelenhetett meg, mint az övé. Móser Zoltán, aki a könyvhöz készítette a fotókat, hozta el hozzám László Gyulát, hogy találkozhassak vele. Ez már önmagában jókora szemtelenség volt Móser részéről, főleg, hogy nem mondta meg neki, hogy egy nálánál évtizedekkel fiatalabb taknyos kölyökhöz jön. Így amikor ajtót nyitottam neki, így szólt: Szervusz kérlek, itthon van édesapád?

Mire azt feleltem, hogy édesapám negyven éve meghalt, a könyvet én írtam. Szóval, a kapcsolatunk nem túl jól indult, de később mégis nagyon jóban lettünk. Ez a történet is rávilágít arra, hogy én beleszemtelenkedtem egy olyan világba, ami tudományos téren a ma napig nem fogadott be. Gondolhatják, hogy az én könyveim kiegészítő olvasmányként még elfogadhatók a bölcsészkaron, de alapvetően úgy gondolják, mit képzelek én magamról ezekkel a művekkel. Engem ez a szerepkör kifejezetten szórakoztat, kifejezetten kedvem lelem benne.

Fotó: Vasarnap.hu

Szokott számot vetni a maga mögött álló életpályáról?

Nem annyira jó visszaemlékezni, ha az életem java már mögöttem van, és már jó eséllyel nincs túl sok idő hátra. Amikor le kell hajolnom valamiért, az én koromban olyankor már körül kell nézni, van-e még valami a földön, ha már egyszer lehajlok. Ezen jót nevettek minap a gyerekek, de valójában létezik egyfajta szomorúság, amit a korombéli az idő múlásával érez. Annyi barátom hagyta már itt az életet, de azért nem én vagyok szakmámban a legöregebb, Szoboszlai Péter még túlszárnyal a korban. A küzdés, azaz a munka tart életben, de nem félek a haláltól, sokkal inkább magától a haldoklástól. De mindezeken a humor átsegít, szeretek nevetni és szoktam is sokat, szeretteimnek, barátaimnak, munkatársaimnak fejlett humorérzéke van. Eszerint is válogattam meg őket. Ha valaki azt kérdezné tőlem, szeretnék-e fiatalabb lenni, a válaszom egyszerű: nem. Mindig az a pillanat a legjobb, amit épp megélek.

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!