Az ősz legmenőbb irodalmi fesztiválja – egy este a Margón

Juhász Anna, Bartis Attila, Simon Márton, Umami, klímaszorongás, fotográfia, idő, ünnepek... Ez mind belefért egy estébe a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. Irodalomról és kultúráról, társadalmi problémákról és olyan témákról értelmes diskurzust folytatni, ami érdekli az embereket, nagy kincs a mai világban. Két program a Margón, ami elgondolkodtat, kicsit arcon csap, de legfőképpen: jólesik a lelkünknek.

A Várkert Bazárban csak úgy nyüzsögnek az emberek. Valósággal lüktet a hely, a nagy aula, ami most megtelik negyven kiadó standjaival, könyvtornyokkal és rengeteg olvasni szerető emberrel. Nem is tudom, merre induljak, hogyan tudnám logikusan bejárni a standokat, hogy megtaláljam, ami érdekel. A legtöbb kiadó kedvezményekkel várja a vásárlókat: ha nem konkrét árengedménnyel készültek, akkor bizonyos összegű vásárlás esetén ajándékokat adnak.

Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.

Elindulok a Kazamataszínpadra, ott lesz ugyanis a Margó első kötetének, az Umaminak a bemutatója. A helység pici, félhomályos, hangulatos. Téglafalak és boltívek vesznek körül, nyoma sincs az aulában és a nagy színpadokon uralkodó modernizációnak. Ahogy megtelnek a székek, a színpadra sétálnak az alkotók, szakértők és a kérdező.

A kötet a Margó első kiadványa, melynek témája a klímatudatosság: Apokalipszis, most? Simon Márton író, slammer és az Umami szerkesztője elmondja, nem egy újabb folyóirat létrehozása volt a cél, hanem egy versnehéz, fontos témával foglalkozó kötet, amelyhez az ismert kortárs alkotók mellé huszonéves, pályakezdő tehetséges fiatalokat kértek fel. Valuska László, a Margó fesztiváligazgatójának ötlete nyomán próza és interjú is került a kötetbe, amiket természeti képekkel illusztráltak.

forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

De mi is az Umami?

„Ez egy jelentés. Ez a legjobb szó rá. Nem tudjuk még, mi lesz a következő szám témája – mert az a terv, hogy évente kétszer, minden Margó alkalmával megjelenik egy -, de abban a tekintetben nem lesz köztünk nézetkülönbség, hogy legalább ilyen súlyú problémákkal foglalkozzunk, és minél tartalmasabb és nívósabb kiadványt készítsünk.

Az interjú, a vers, a próza, a szépirodalmi szövegek és képek különböző látásmóddal készültek, különböző módon viszonyulnak a problémához. Borzasztóan izgalmas, nincs benne két egyforma szöveg.” – magyarázza Simon Márton.

Valuska László felveti a klímaszorongás fogalmát, ami egyre elterjedtebb, főleg a fiatalok, gyerekek körében, akik félnek a lehetséges jövőképektől.

De hiába, az ember körül a természet drasztikusan változik. Ez van. Az alkotók szerint viszont nemcsak erről kell beszélni, hanem hogy az ember olyan dolgokat csinál a modernizáció kapcsán, amivel markánsan benne van a környezetében. Minden együtt mozog, sok olyan folyamat zajlik párhuzamosan, amelyek bizony kihatással vannak a környezetünkre, a klímaváltozás pedig csak egy része az egésznek.

Harminc éve is volt klímaváltozás, csak ma beszélünk is róla: adott egy információs felület, egy csatorna, amin keresztül bárkihez eljut akármilyen hír. A hírességek és celebek miatt pedig még erőteljesebb a visszhang. A megosztásoknak kulcsszerepük van a közgondolkodásban. Emellett divatos témává vált. Cégek tudnak kampányokat és reklámokat felhúzni a téma mögé. Van baj, ez kétségtelen, de a szorongást növeli, hogy állandóan beszélünk a dologról.

Mi az írók felelőssége?

Simon Marciék az Umami témájához kerestek szövegeket. Az alkotók mind fontosnak tartják, hogy az írók erről is beszéljenek, mint művészetről. Simon Marci provokatívan felteszi a költői kérdést, kell-e még erről beszélni? Nem-e evidens?

„De, csak az a baj, hogy lehet, nekem meg nektek, akik itt vagyunk az, de sokaknak nem. Számos esetben nem is értik pontosan, mi történik, miről van szó.

A cél, hogy minél többek bevonásával egyre többet foglalkozzunk vele. Ha szépen lassan mindenki rájön, hogy hagyjuk abba a mértéktelen túlfogyasztást, a felesleges nejlon használatot, és legalább racionális mértékben kezdjük el a környezetet használni, akkor hosszútávon, össztársadalmi szinten ez számítani fog. Én ebben hiszek.”

forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

A beszélgetés során felmerült az a gondolat is, hogy a környezet rongálását, a szemetelést, a közjó rombolását is ugyanúgy büntetni kellene, mint ahogyan a betörés, az emberölés és a félrelépés esetében teszi a társadalom.

Minden Bartis könyv egy ünnep

Ezután beállok a sorba, amely a Világirodalmi színpadhoz kanyarog. Bent hatalmas tér, széke vége láthatatlan mennyiségben, színesek, modern és ízléses egyben. Helyet foglalok az első sorban, és várok. Bartis Attilával és Petrányi Zsolttal Juhász Anna fog beszélgetni, aminek során az írás és képzőművészet kettősségét, a fotográfia és könyvírás hasonló, mégis különböző mivoltának kérdését feszegetik.

forrás: Vasárnap

Új könyve a Margón jelent meg, Az eltűnt idő nyoma címmel, mely Bartis Attila elmondása szerint fecnikből áll össze. Nem önszántából kezdett el írni, ezért gondolatébresztésként belelapozott régi naplóiba, miket írt a fotográfiáról. Számára is megdöbbentő volt, de az irodalomról egy szó sem esett bennük.

Soha nem írta úgy a naplóit, hogy majd egyszer felhasználhassa a szöveget, mégis talált néhány részletet, pár soros, fél oldalas bejegyzéseket, amelyek a fotográfiához kötődtek – leginkább a hozzá kapcsolódó kínlódásaihoz. Ezeket kezdte el összeválogatni, majd szépen lassan szöveg lett belőlük:

Az egyik mondat hozta a másikat, majd újabb szövegek születtek, és valahol elkezdtek összerendeződni.

Végül nyilvánvaló volt, hogy ebből egy nagyon karcsú, feszes könyv lesz, ami tényleg száz fecni. (Az író száz pontban foglalja össze gondolatait a fotográfiáról, erre utal a száz fecni. – a szerk.)

forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

Juhász Anna feszegeti az író és fotográfus kettősségének témáját, hogy egyesül benne a két szerep alkotóként, hogy köszön vissza egyik a másikban. Pedig a kötetben is leírja (az 53-as pontban), hogy ingerültséget vált ki belőle ez a kérdés. Bartis nem tud rá válaszolni, szerinte a kettő külön terület, valahol mégis egybeolvadnak, és közösen alkotnak egy teljes egészet.

Petrányi Zsolt veszi át a szót:

„A kép nagyon sok asszociációt és gondolatot indít el a befogadóban – kezdi a gondolatmenetét –, mintha esszenciája lenne egy-egy fejezetnek vagy bekezdésnek. Van, ahol a fotográfia mint kép, olyan dolgot mutat meg, ami nem szavakba önthető. A gondolatok egymás utániságát írja le, önmaga kiegészítését látja abban a lehetőségben.”

Szerinte Bartisnak képzettsége is van ahhoz, hogy olyan konstellációkat rögzítsen, amelyekre nincsenek szavak. Olyan, mintha a képekben lenne valami metafizikus tartalom, amit csak olyan szóval lehetne körülírni, amit, mire végigolvasunk, elszáll a pillanat.

Bartis megpróbálja elmagyarázni, miért van szüksége mind a kettőre, és miért más a kettő.

„A fotográfia ugyanolyan, mint az, hogy ha éhes vagy, akkor eszel. De abból, hogy ettél és jóllaktál, még nem következik, hogy nem leszel szomjas. És akkor meg iszol. Ha megpróbálom a legjobban leegyszerűsíteni ezt az elementáris igényt, akkor valahol így működik: azért írok, mert ennem kell, és azért fényképezek, mert innom kell.”

Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.

De nem csak ez az egészen zavarba ejtően mély igazság hangzott el az este: „A fényképezőgép egy eszköz, olyan, mint a töltőtoll. Számtalan dologra lehet használni, ahogy egy töltőtollat is. Lehet vele írni szonett koszorút és feljelentést, ugyanúgy a fényképezőgépet is számos céllal használhatjuk: a család hétköznapi fotózására vagy műtermi alkotás megteremtésére.”

Az idő fogalma mellett sem mehetünk el szó nélkül, már csak címbéli szerepe miatt sem. Felmerül a kérdés:

Bartis fotói kapcsán a fotográfia a pillanatról szól vagy a pillanaton keresztül az örököt keresi?

„Fényképkészítéskor azt gondoljuk, csak egy pillanat, megnyomjuk a gombot és elkészült a fénykép. Ez nem így van. Egy ugyanolyan hosszú munkafolyamat, mint bármely más alkotómunka esetében, döntések sorozata: magamhoz veszem, eldöntöm, hogy fotózni fogok, merre megyek, mikor veszem a kezembe, mikor nyomom meg az exponáló gombot. Végül elkészül egy műtárgy. Ez a folyamat lehet időben rövid vagy nagyon hosszú. 1993-ban három hetet töltöttem Szíriában. Életem egyik legnagyobb kudarca volt – legalábbis fotósként. Le is tettem egy időre a gépet, körülbelül tíz évig csak műteremben fotóztam.

Tavaly vettem elő a képeket, és nagyon fontossá váltak. Nem tudok nem úgy tekinteni erre a tizenhat évre, mint munkafolyamatra. Nincs olyan másik művészeti ág, amely annyira ki lenne szolgáltatva a pillanatnyi objektív valóságnak, mint a fotográfia.”

Elérkezünk Jávához. Bartis köztudottan szeret ott alkotni, valóságos csoda a hely számára. Sokat utazik oda majd haza, jelenleg is megvan már a jegye. Anna megpróbálja megfejteni a titkot.

„Jáva a nyugalmat adta meg. Ez már lelkiismereti problémává is tud válni: miért is vagyok valahol, amikor nem oda teremtett a Jóisten? Miért jó nekem Jáván?

A szegénysége, bujasága, természetközelisége… Jáva egymilliós kisváros, ott élek, de ez azt is jelenti, hogy a természet naponta ezerrel jön be a házba. Bejön az ablakon, bemászik a küszöb alatt, ott sziszeg kígyó képében a tornácon, kitör a vulkán, jön a cunami, reng a föld – néha úgy, hogy leesel a székről.

Micsoda elementáris erő a természet. Föl se merül, hogy egy olyan fajta izolált életet lehetne ott élni, mint itthon. Nagyon elgondolkodtatott, mert meglátod, milyen kis hangya vagy a történetben. És tulajdonképpen ez rendben is van.”

Elmeséli, micsoda belső vívódásokon van túl, milyen belső utat tett meg, hogy őszintén, lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodt szívvel el tudja fogadni a Jáva adta kiegyensúlyozott boldogságot.

„Sok évembe telt, mire eljutottam oda, hogy boldog vagyok. Nem érdekel, miért. Az analitikus gondolkodás arra való, hogy a problémákat oldjuk meg. De az, hogy nekem valahol jó, egy probléma, amit meg kellene oldanom? Le kellene ásnom a gyökerek mélyéig és kielemeznem, majd utána felmutatnom a tanulságot?

Nem. Hálás vagyok az Úristennek, hogy most nekem itt jó. Ki tudja, ez az állapot meddig tartható fenn? Lehet, hogy egy fél évre, egy évre adatott meg nekem. Ötvenegy éves vagyok, és eljutottam oda, hogy reggel felébredek, és jó.

És másnap is felébredek, és akkor is jó. Aztán harmad- és negyednap is. Ez a jóság nem azt jelenti persze, hogy nem kell naponta megküzdeni bizonyos dolgokkal, hanem, hogy közben embernek érzem magam, megmaradok annak, aki vagyok. Minden a helyén van.”

A művészettörténész felteszi az utolsó, ám Barits Attila esetében korántsem elhanyagolható kérdést: mit jelent neki a fekete-fehér?

„A fekete-fehér valamiféle absztrakció, valami olyasmi, amit nem látsz. Összpontosítás, sűrítés. Nem trend vagy nosztalgia. Nálam is vannak színek, de csak akkor, ha annak valódi súlya, többletjelentése van. Van, amit nem tudok elképzelni fekete-fehérben.”

Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.

A beszélgetés után kígyózó sor várja, hogy Bartis Attila dedikálja újonnan megvásárolt kötetüket. Nézelődöm még egy kicsit, valahogy az én táskámba is bekúszik a legújabb Bartis – ha már ünnep, adjuk meg a módját! De egy pillanatra megállok középen, lassan körbefordulok a tengelyem körül, mialatt végigpásztázom a helyet. Még hogy az olvasás magányos műfaj….! Ez a több száz ember itt, hétköznap este egy irodalmi rendezvényen egészen máshogy gondolja.

Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.

Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.