„Minden gyermekben ott lakik a Jóisten” – Példaképünk: Gui Angéla

Gui Angéla Nagykárolyban látta meg a napvilágot, majd áttelepedett Magyarországra. 39 évesen döntött úgy, hogy elkezd futni, és azzal nemcsak magának, de a szűkebb-tágabb környezetének is segít. Azóta már számos jótékonysági futást szervezett, mellyel több gyermekotthont is támogattak a Kárpát-medencében.

– Külhoni magyarként látta meg a napvilágot. Milyen értékeket hoz a családból, otthonról?

– Ceaușescu Romániájában nőttem fel egy egyszerű családban Szatmár megyében. Édesanyám sváb, keresztény családból származó gyökereket hozott, édesapám kőfaragó-szobrászmester volt hosszú éveken át, aki oltárokat, sírköveket faragott, majd később kezdett el tájképeket festeni. Bár akkoriban még Nagykároly javában magyar többségű város volt, a magyar  tanulás lehetőségei korlátozottak voltak. Az identitásmegőrzésünket csak a családban és a templomban gyakorolhattuk. Tulajdonképpen a templom volt az a hely, ahol az iskolán kívül bátrabban otthon érezhette magát az ember a magyar közösségben. A magyar himnuszt nálunk csak a templomban lehetett elénekelni, és ott se minden vasárnap, mivel tiltva volt. Viszont azt soha nem fogom elfelejteni, hogy augusztus 20-án az emberek a szentmise után nem indultak ki a templomból, hanem felálltak és teljesen spontán elkezdték énekelni a magyar himnuszt. Kirázott a hideg, amikor felcsendült a magyar himnusz. De volt egy félelem is bennem, hogy mi lesz akkor, ha kilépünk a templomajtón – hiszen tudtuk, hogy a padsorokban lehetnek besúgók is. Abban bíztam, hogy egy egész templomnyi embert nem vihetnek el bebörtönözni. A hit megtartott, és a közösség összetartó ereje szerencsére nem járt semmilyen negatív következménnyel. 

Azt az élményt, a kellemes hidegrázást a magyar himnusz hallatán, amit akkor éreztem a templomban, mindmáig sikerült megőriznem és magammal vinnem, bárhol is éljek a világban. Ez meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak. 

– Sokáig otthon élt, viszont később számos helyen megfordult a nagyvilágban. Miért volt fontos az Ön számára, hogy hazatérjen a magyar földre?

– 26 éves koromban telepedtem le végleg Magyarországon. Korábban is már rövidebb-hosszabb ideig éltem itt, viszont miután a Tusványosi Szabadegyetemen megismerkedtem férjemmel, aki idevaló, már a családalapítás okán eldőlt, hogy itt maradok. 

A férjem munkájából kifolyólag huzamosabb ideig éltünk Londonban és Brüsszelben, ahonnan én folyamatosan hazavágytam, hiszen számomra nagyon fontosak a gyökerek, a kapcsolatok, a barátok, a nyelvünk, saját kultúránk. Én nem vagyok az a globális nő, aki bárhol a világban jól tudja érezni magát – nekem sokat jelentenek a kötődések és azok egy bizonyos életkorban már nagyon nehezen alakulnak ki. Hűen vallom, hogy a gyerekkori barátok az igazi barátok. A számomra fontos kapcsolatokat nem tudom felcserélni anyagi jólétre, jobb körülményekre. 

–  Korábban sokáig újságíróként tevékenykedett. Ezek a tapasztalatok hogyan segítik a jótékonykodás sikerét?

– Szerencsés vagyok abban a tekintetben – és nagyon sokat segít a jótékonykodás szervezésében is –, hogy a kommunikáció a szakmám. Terméket árulok én is, „el szeretném adni” azt, hogy jót tenni mással jó. Szeretném, ha minél több ember átélné azt a belső meleget, amit akkor érzünk, ha másokon önzetlenül segítünk.

A belső örömet, békét nem tudjuk szoros értelemben pénzzel megvenni, viszont a pénzt mint eszközt használhatjuk arra, hogy jót tudjunk tenni másokkal is.

A reklámokon keresztül nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy zúdítja ránk a tévtanokat, miszerint akkor leszel boldog, ha mihamarabb megveszed a legújabb telefont, cipőt stb. A marketing azt üzeni felénk, hogy attól leszel értékes, ha minél több (amúgy fölösleges) tárgyat minél drágábban szerzel be. De valójában a szeretetet, azt a belülről fakadó jó érzést, amit egy önkéntes munka, egy önzetlen felajánlás után érez az ember, nem lehet megvenni.

– Hogyan hódította meg a futás és lett az életének nem csak kulcsfontosságú eleme, de a jótékonyság eszköze is?

– 39 éves koromban lettem életmódváltó. Nem egy gyökeresen megújult életformát választottam, előtte sem voltam mázsás méretű, nem dohányoztam, viszont soha nem sportoltam – és ez változott. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy akkor álltam fel a fotelből. 

Sajnos gyerekkoromban nem volt semmilyen lehetőségem sportkörökbe járni, nem volt teniszpálya vagy uszoda szülővárosomban, maximum görkorcsolyáztunk vagy ugróiskoláztunk a barátokkal. Így felnőttként nem volt egyszerű elkezdeni futni, a szívem nem volt hozzászokva a rendszeres mozgáshoz. A fizikai nehézség leküzdése jelentette az egyik kihívást, hiszen nagyon sok kudarcélmény ért az elején, de ugyanakkor egy belső küzdelem is dúlt bennem. Nem vagyok az a feladós fajta – ezt sem adtam fel. Azzal, hogy magamért teszek, egyben a közvetlen környezetemért, annak javára is megtérül a befektetett idő és energia.

Az edzések során szép lassan fejlődtem, és idővel eljutottam oda, hogy félmaratont, maratont és maratonoknál hosszabb távot is futottam. Amikor félmaratoni táv lefutására képes voltam, akkor jött az az akkoriban őrültnek tűnő gondolat, hogy milyen jó lenne, ha a futással másokon is segíteni tudnék. Ekkor kerestem meg Böjte Csabát. Ő rögtön örömmel fogadta az ötletet, miszerint egy futás alkalmával a gyermekei számára gyűjtenénk adományt. Azóta már öt ilyen hosszabb jótékonysági futást szerveztem gyermekek számára. Így utólag visszagondolva rengeteget fejlődtünk, és számos kockázatot kiiktattunk már. Az első futáshoz nagyban szükség volt a Gondviselésre, de sikerült.

– Mire a legbüszkébb az életében?

– Több dologra is büszke vagyok, köztük a csodálatos szüleimre, akik a mai napig is támogatnak. Nekik köszönhetem, hogy az vagyok, akivé lettem. De ugyanolyan büszke vagyok a saját gyerekeimre is. A nagyobb lányom 17, a kisebbik lassan 15 éves. Itt hadd oszthassak meg két történetet a lányaimmal kapcsolatban!

A minap a nagyobb, 17 éves lányom reggel 6 órakor felkelt, és a reggeli készülődés közepette mondta, hogy nincs értelme az iskolának, hiszen ott nem történik semmi, és mennyivel jobb lenne, ha egész nap csak önkéntes munkát végezhetne, mert azzal másoknak segítene. Természetesen van értelme az iskolának, ez vitathatatlan, de amikor ezt mondja kora reggel egy 17 éves kamaszlány, akkor azt érzem, hogy rendben és jól vannak a dolgok. Több helyen önkénteskedik, és minden alkalommal úgy jön haza, hogy feltöltődött, és milyen jó érzés volt, hogy segíthetett: nem kapott érte fizetséget, de a tudat, hogy másokkal jót tett, felbecsülhetetlen érték számára. 

A kisebb lányommal is van egy olyan emlékem, hogy egy alkalommal Londonban egy charity shopban jártunk, ahol a lányom meglátott egy sálat, és mondta, hogy ez az, amire egész életében vágyott. Bár a szomszédos boltban fele annyiért árulták ugyanazt a sálat, a lányom a saját zsebéből mégis itt vásárolta meg, főként, mert tudta, hogy másokon is segít ezzel. Később éjjel-nappal a sállal a nyakában járt-kelt. Kis idő elteltével Kárpátaljára utaztunk, a nagydobronyi gyermekotthonba, ahova a sállal a nyakán érkezett. Azt tudni kell, hogy nagyon otthonosan érzik már magukat a lányaim a nagydobronyi gyermekotthon lakói közt, így általában, ha megérkezünk, beolvadnak a közösségbe, és egész indulásig nem is látom őket. Amikor már indultunk volna haza, észrevettem, hogy nincs rajta a nagy becsben tartott sál. Ekkor mesélte el a lányom, hogy odaadta az egyik bentlakó lánynak, mert nagyon megtetszett neki. Büszke voltam rá, hiszen gondolkodás nélkül, önzetlenül elajándékozta azt, ami számára is nagyon kedves volt. 

A futás kapcsán egy nagyon személyes dologra vagyok büszke. 21 évvel ezelőtt halt meg a két évvel idősebb nővérem egy autóbalesetben. Az ő halála azóta is  mélyen bennem van, szerintem nem lehet feldolgozni egy testvér elvesztését. Számomra nagyon nehezen ment, és minden lehetséges segítséget igénybe vettem, de sokkal hosszabb ideig tartott, mint másoknak.

Amikor elkezdtem futni, elhatároztam, hogy életem első maratonját a nővérem halálának 20. évfordulóján szeretném lefutni. A szülővárosomban, Nagykárolyban temettük el a nővéremet, és kiszámoltam, hogy Magyarországon honnan kell elrajtolni, hogy ez a maraton pont a sírjánál érjen véget. Egy éven keresztül készültem erre a maratonra, heti ötször kellett edzenem, minden futása egyben életem „újraélése” is volt, felszínre jöttek újra az emlékek, a fájdalmak. Minden alkalommal próbáltam elengedni az évek során bennem felgyűlt és megszilárdult fájdalmakat. Ez által lelkileg is egy nagyon nehéz felkészülésem volt, hiszen minden edzést végigsírtam, és ebből kifolyólag nagyon izgultam, hogy hogyan fogom tudni egyáltalán teljesíteni a maratont.

Amikor Nyírbátorban elrajtoltam életem első maratonjának hajnalán, már nem fájt semmi, végig tudtam mosolyogni az egész távot. A gyász feldolgozásának időszaka – ami más esetben két év – az én életemben húsz évig tartott, és egy maratonnal ért véget. Amikor célba értem a nővérem sírjánál, akkor éreztem először, hogy ő nem ott van, hanem egészen máshol, egy nagyon jó helyen, és onnan kíséri utamat.

Szerencsés vagyok, hogy a gyász feldolgozásának ezt a formáját megtaláltam. Nagyon sokan szenvednek különböző traumáktól, és nem mindenki találja meg azt a módszert, ami segít, hogy sérülés nélkül el tudja engedni a fájdalmait. Ha itt picit kitekintünk a gyermekotthonok világára, azt kell mondanom, biztos nem véletlen, hogy Nagydobronyba szó szerint is hazajárok. Ott minden fiatalnak az életében egyenként is olyan trauma rejtőzik, amit sok esetben el sem tudunk képzelni, hogy megtörténhet. Ezeket a sorsokat nézve nagyon büszke vagyok rájuk is – ahogy a saját gyermekeimre –, hiszen annyi hitet, szeretetet és elfogadást, amennyit ott tapasztalok ezektől a traumát megélt gyermekektől, sehol nem láttam. Azok a gyerekek, akiket bántalmaztak a szüleik, meg tudtak bocsátani nekik. Sokan ma arról álmodnak, hogy ők kell megmentsék a szüleiket.

– Milyen pluszt ad a hit a mindennapok során?

– Én abban hiszek, hogy minden gyermekben ott lakik a Jóisten. Az, hogy kapok elég erőt, hogy merjek őrültnek tűnő dolgokat véghezvinni, ehhez mindenképp szükség van egy isteni gondviselésre. Nem annyira a vallásnak van jelentősége, hanem annak, hogy milyen emberek vagyunk. Számomra egy isteni ajándék, hogy másokra ilyen módon oda tudok figyelni, és igyekszem ezt hálával őrizni magamban.

– Saját gyermekei már belenőttek abba, hogy az édesanyjuk amikor csak tud, segít másokon. Ezen érték mellett mit tart különösen fontosnak, hogy átörökítse a jövő nemzedék számára?

– Azt mondhatom, hogy a szüleimen kívül a legtöbbet a gyerekeimtől tanultam. Ugyanis a gyermeki lélek őszintesége, – sajnos utána borzalmas felnőtteket nevelünk sok esetben –, ahogy gyermekként képesek megbocsátani egyik napról a másikra, nem hurcolják magukkal a sérelmeiket, és nem dörgölik minden nap a másik orra alá, hanem elengedik, elfelejtik, különösen megragad engem.

Én abban hiszek, hogy mindenki tud segíteni valahogy valakin. De azt is tudom, hogy nagyon nehéz megtalálni, hogy ki hogyan tud jól jót tenni. Számomra az nem kérdés, hogy ha eldönthetem, hogy egy hétvégén pihenek és úgyszólván nem csinálok semmit, vagy elmehetek a gyermekotthonba, akkor mit választok. Ezt a példát a gyermekeim is már sok esetben követik.

Mindannyian eszközök vagyunk a Jóisten kezében. Én semmi olyat nem teszek, amit bárki más ne tudna megtenni. Annyi mindent átéltünk a múltban, és olyan sok kiszámíthatatlan dolog áll előttünk, nem marad más, csak a most. A most, a mai nap, és ha ebből ki tudjuk a legtöbbet hozni azzal, hogy segítünk másoknak, akkor a nap vége már kicsit jobb lesz. 

Ami emberként a legfontosabb szerintem, hogy az énközpontú világból kitekintve vegyük észre a másik embert, az ő fájdalmait, létét. Minden, amit itt gyűjtöttünk a világban, az itt marad, semmi mást nem viszünk magunkkal, csak a szeretetet, amit az által élünk át, hogy a másik emberre odafigyelünk. Ha azt át tudom adni, hogy ne önző felnőttek legyenek a gyermekeimből, hanem észrevegyék a másik embert, akkor úgy gondolom, megadtam nekik mindent. 

Fotók: Őszi Szilvia