Kindelmann Győző: Istent dicsőíthetem szemtől szemben, kezemben a gitárommal
– Korábban a Signum együttes frontembereként ismerhettünk meg téged. Ma valami egészen más, de hasonlóan nagyszerű feladatot végzel az egyházban.
– A Szeretetláng Mozgalom nemzetközi koordinátora vagyok. Ez a krisztushívők magántársulása az egyházon belül. Jelenleg 70 országban van jelen világszerte. Magyarországon Erdő Péter bíboros alapította a mozgalmat.
– Személyes, családi kötődésed is van a mozgalomhoz…
– Erzsébet asszony a nagymamám, aki magánkinyilatkozásokat kapott Istentől, amelyeket az egyház megvizsgált, és kijelentette: semmi olyan nem található bennük, amely a katolikus hitnek ellentmondana, ezért engedélyezett az egész világon. Sokszor félreértelmezik a magánkinyilatkozások kérdését, amikor arra gondolnak, hogy azok valami olyan újat adnak tudtunkra, amit eddig ne ismertünk volna a kereszténységben. Erről szó sincsen! A magánkinyilatkoztatások mindig is jelen voltak az egyházban – elég csak Szent Pál apostolra gondolnunk, aki maga is beszámol hasonlóról –, de a kinyilatkoztatás lezárult a Biblia utolsó könyvével. Minden, ami ezen kívül van, általában az adott kornak megfelelően erősíti meg a Biblia tanítását, illetve ráirányítja a figyelmünket egy-egy bibliai tanításra, amely abban az adott korban kifejezetten szükségesnek látszott, hogy foglalkozzanak vele. Nem újat mond, csak rávilágít arra, amit az adott korban a fókuszba kell helyeznünk.
– A Szeretetláng Mozgalom mire irányítja a figyelmünket?
A Rómaiakhoz írt levélben olvashatjuk: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Pontosan ezt tapasztalhatjuk napjainkban. A huszadik század második felében a bűn tengere árasztotta el a földet. Ebben a helyzetben Isten nem akar mást, mint kegyelmet adni, adni és adni. Van ebben egy nagy segítőnk, Jézus édesanyja, Mária, aki előttünk járta végig ezt a földi utat, példát adva személyes életével. Ahogyan a földön, úgy a mennyben is közben jár az Úrnál értünk. Nem istennőként, hanem mint Krisztus Urunk édesanyja, odaföntről is segíti az ő gyermekeit. Krisztus bízott rá minden keresztény embert az ő édesanyjára, éppen a kereszt alatt. 
– Neked személyesen mit nyújtott ez a mozgalom, tekintve, hogy ezt rokoni szál is erősítette?
– Félig árva gyerek lévén a nagymamám nevelt fel engem és két öcsémet hároméves koromtól. Édesanyám meghalt, édesapám leszázalékolt nyugdíjasként élt. Így a Szeretetláng lelkiség kibontakozásában nőttem föl. Ez megalapozta, hogy megismerjem azt, ám a kamaszkori lázadásom miatt a gyakorlatban nem tudott hozzám közel kerülni. Idővel, amikor az Esztergom-budapesti Főegyházmegye elkezdte vizsgálni, aztán pedig kiadni a Szeretetláng Lelkinaplót, újra találkoztam mindazzal, aminek kisfiúként szem- és fültanúja lehettem odahaza. Éppen annál a kiadónál dolgozom, ahol ez a könyvet Erdő Péter bíboros kérésére kiadták. Előtte ezeknek a lelki üzeneteknek csak a részleteit ismertem nagymamám elmondásaiból. A kommunizmus idején a magánkinyilatkoztatásból kis gépelt kivonatokat gyártottak. Volt, amikor heten gépeltek egyszerre odahaza, hogy sokszorosítsák az üzeneteket. Olykor én is gépeltem ezekből. Ez már sokszorosításnak számított az akkori törvények szerint, és büntethető volt.
– Származott ebből rátok nézve bármiféle hátrány az elmúlt rendszerben?
– A ’70-es években már köztudottan puhult a rendszer. Ugyanakkor mindig voltak az utcánk túloldalán emberek, akik láthatóan nem csak a virágokat szagolgatták. Tudom, hogy megfigyelték, kik jönnek be hozzánk. Amikor pedig a gyámhivatali kivizsgálás történt, hogy nagyanyám alkalmas-e a nevelésünkre – miután már felnevelte az ő hat saját gyermekét –, akkor pusztán azért, mert ő keresztény, úgy gondolták, bizonyára nem alkalmas az árván maradt unokái nevelésére. A gyámhivatal környezettanulmányra jelentkezett be hozzánk. Nagyanyám mások unszolása ellenére sem vette le a feszületet a szoba faláról. Nagyon féltünk, hogy a nagymamánk makacssága miatt nem maradhatunk mellette, kiemelnek minket a családból. Miután azonban a gyámi ellenőr körbenézett a lakásban, halkan csak annyit súgott nagyanyámnak: „én ismerem a Szeretetlángot”. Az Úr az ilyen szorultabb helyzetekben is csodálatos erővel működött.
– A kamaszkori lázadásod után mikor tudtad elfogadni végül Isten szeretetét, amelyet a Szeretetláng üzeneteken keresztül neked is felkínált?
– Ez a lázadás nem mindennek az eldobását jelentette számomra. Nagyanyám józan keresztény nevelését is bizonyítja, hogy én kamaszként azt tudtam mondani egy magánkinyilatkoztatásra, hogy az azért tőlem távol áll. Nekem elegendő igazság volt a Szentírás és az egyház tanítása. Ám elérkezett az életemben egy nagyon erős mélypont, amikor éppen a Mária-tisztelet segített abban, hogy visszataláljak Istenhez. 
– Ez hogy történt?
– Međugorjebe vitt egy pap barátom. Amikor megláttam azt a sok száz embert szentségimádás közben térdelni az Eucharisztiában jelenlévő Jézus előtt, férfi emberre jellemző büszkeség és tartás ide vagy oda, de bevallom, elkezdtek csorogni a könnyeim.
– Ezelőtt azonban már írtál dalokat. A Signum zenekar járta a magyar közösségeket, amelynek hatalmas sikere volt…
– Gyerekkoromtól kezdve a pesthidegkúti gitáros kórusban énekeltünk és zenéltünk. Sillye Jenő dalain nőttem fel, az ő köpönyege alól bújtunk ki, mint sok más akkori zenekar. A kilencvenes évek derekán az akkor éppen állás nélkül maradt Jenőnek munkát tudtam felajánlani a Szent István Társulatnál.
– Így lettél a mestered főnöke?
– Viccesen ezt is mondhatjuk. Ám az tény, hogy a barátságunk szorosabb lett. Közelről tapasztalhattam meg, hogy a rendszerváltás utáni Sillye Jenő kibővítette a hangszerelést, és rockzenekari felállásban adta elő a dalait. Annyira megtetszett mindez, hogy néhány barátommal elhatároztuk: miért ne csinálhatnánk mi is valami hasonlót? Elkezdtem dalokat írni Jenő mentorálása mellett, amelyért a mai napig hálás vagyok. Így indultunk el 1995-ben.
– A Signum a keresztény öröm és humor közvetítője volt a zene nyelvén. A fiatalok táncoltak a koncertek alatt. A keresztény fiatalok jámbor bulija volt egy-egy koncertetek.
– Mi ezt vállaltuk. Tudtuk, hogy ez a stílus a templomok falai közé akkor még nem annyira fért be, főként akusztikai szempontból. Ezért missziós lelkülettől vezérelve, művelődési házak és ifjúsági találkozók színpadjain léptünk fel. Így adtuk tovább a krisztusi üzenetet, amelyet countryba vagy rock and rollba burkoltuk.
– A humor és a kereszténység ezek szerint nálatok összefért?
– Hát persze! Istennek is van humora!
– Ennek az örömnek látszólag mégis vége lett. 2004 körül elfogytak a Signum koncertek. Miért?
– Az ok elsősorban abban keresendő, hogy a csak fiúkból álló csapatból mindenki családapa lett. Elköltöztünk az ország különböző pontjaira, nehezebb volt a próbákat is összehozni. És a gyerekek nevelése a mi feladatunk is volt, hiszen a Jóisten a családunkat bízta ránk elsődlegesen, azután jöhetett – ha belefért – minden más típusú szolgálat. 
– Ha nem is muzsikáltok együtt, de mindenki kiveszi a részét a helyi egyházi közösségben továbbra is. Te merre zenélsz mostanában?
– A Weigand József atya körül a ’70-es években létrejött közösséghez tartozom a Hűvösvölgyben. Sokan csak úgy emlékeznek rá, mint a bábos miséket tartó papra. Ő és Futó Karcsi bácsi is így találta meg az utat az evangélium továbbadására a gyerekek nyelvén. A József atya köré csoportosult fiatalok ma már gyerekeiket vagy unokáikat hozzák el ugyanoda. Ez hatvan-nyolcvan családot jelent sok-sok gyerekkel. Éppen beférünk a kápolnába. Az ide járó közösségnek minden zenei stílust igyekszünk megtanítani – népének, gregorián, illetve keresztény könnyűzene. Ez utóbbinál már nem különböztetjük meg a generációkat, hanem nyitottak vagyunk azokra a dalokra is, amelyeket a mai fiatalok éreznek sajátjuknak. Nem ragaszkodhatom a hetvenes évek külföldi dalszerzőinek és Sillye Jenő dalainak gyűjteményéhez, akkor sem, ha én ezen nőttem fel. Észre kellett vennem, hogy gyönyörű dalok születnek napjainkban is. Ha azok beilleszthetők a katolikus liturgiába, akkor azokat az énekeket fogjuk választani, amelyek képesek megszólítani a mai fiatalokat.
– Ez nem nehéz neked? Hiszen mégis csak őrzöl a szívedben valamit abból, ami a te fiatalságod zenei nyelve volt.
– Sokáig azt hittem, hogy ez nem fog nekem sikerülni. Úgy véltem, hogy én egy ilyen váltáshoz már túl idős vagyok. Ötven év felett szinte lehetetlen, hogy mondjuk Michael W. Smith dalait énekeljem magyar fordításban – gondoltam. Mégsem alakult ki bennem semmiféle ellenállás. Fontosabb volt számomra az a szempont, hogy ha hatvan-hetven fiatal együtt tudja dicsőíteni Istent ezekkel az új szerzeményekkel, akkor ott nem lehet fontosabb a tegnapi dalokhoz való ragaszkodásom. A stílusok eltörpülnek a cél mellett.
– Úgy beszélsz, mint egy lángoló szívű dicsőítő zenész.
– Jó, hogy volt a kezdetek kezdetén Lucien Aimé Duval és mások, ám a dávidi dicsőítés újbóli felfedezése csak később történt meg. Egy folyamatot láthatunk ezzel kapcsolatban a szemünk előtt. Korábban én is úgy írtam a dalaimat, hogy azoknak tartalmi mondanivalója legyen, amely képes megszólítani az embereket. Nem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki nekem Dávid király Bibliában olvasható dicsőítését hozta fel követendő mintaként. Aztán egyszer csak történt valami az életemben, ami megváltoztatta a korábbi álláspontomat.
Nem tudok többet nyújtani, mondani Istennek, mint amit Dávid király zengett neki. Az ő szavait közvetlenül Isten ihlette a zsoltáraiban.
Ezek után elkezdtem én is a zsoltárok kifejezésmódját használni a dalaimban, és átvettem a bennük elrejtett lelkiséget.
– „Ne félj mert megváltottalak […], nem rejtőzöm el, szeretetlángom átölel”. Mikor írtad ezt a dalt?
– Ezt még jóval azelőtt komponáltam, mielőtt visszatértem volna a Szeretetláng Mozgalom lelkiségéhez. Ám a lelkem mélyén valami mégis éghetett ezzel kapcsolatban, bár nem mondanám ezt tudatosnak. Egyszerűen azt akartam megfogalmazni, hogy Isten lángoló szeretettel szeret bennünket. A dal azért is érdekes, mert egy olyan személyes élményen alapul, amelyben valóban megtapasztalhattuk Isten gondviselő szeretetét egy igen szorult helyzetben. Valódi ajándékot kaptunk, amikor megtapasztalhattuk, hogy az Úr mindent elintéz helyettünk, és nincsen okunk a félelemre.
– 2015-ben hosszú idő után újra színpadon láthattuk a Signum együttest. Ez egyszeri alkalom volt, vagy benne van még a terveitekben a közös muzsikálás?
– A Signum együttes viszonylagos megszűnését nem valami belső konfliktus eredményezte. Nem is szeretnénk magunkra emlékként tekinteni, és megannyi „utolsó” koncertet tartani. Van még bennünk elegendő invenció. Mindenkinél születnek még új énekek.
Nem akarunk gátat szabni Isten terve elé: ha ő azt szeretné, hogy még zenéljünk együtt az ő dicsőségére, akkor mi állunk elébe!
– Hogyan látod a mai keresztény könnyűzene hazai helyzetét?
– A könnyűzene soha nem tekinthető egy stabil műfajnak, hiszen állandóan változik és forr. Ez a lényege. Ezért tudja a fiatalokat megszólítani akár vallásos vagy világi környezetben.
A keresztény könnyűzenének mindig forrásban kell lennie, hogy a fiatalok lelkéhez aktuálisan tudjon szólni.
Emiatt a műfaj helyzete soha nem lesz tökéletesen elismert, hiszen az útkeresése mindig azzal jár, hogy konfrontálódni kényszerül. Lesz mindig egy generáció, amely értetlenül fog állni a könnyűzenei útkereséssel szemben. 
– Martin Smith egy korábbi interjúban azt üzente a fiatal dicsőítőknek, hogy merjenek egy kicsit vadak lenni. Te miben látod az ő feladatukat? Ebben az útkeresésben?
– Sok időbe telt, mire én is rájöttem a lényegre. Amikor énekelünk, ne csak embereket akarjunk megszólítani, vagy szavak szintén kijelentjük, hogy Istennek akarunk énekelni. Ma már azt látom, hogy ez önmagában kevés.
Igazán szívből jövő, Isten iránti dicséretnek kell megszületnie. Töltse el teljesen Krisztus azokat, akik a könnyűzenével dicsőítik Istent!
Fiatal koromban az Oltáriszentség imádásában nem tudtam elmerülni. Az életkorom és a magánélet mélységei kellettek ahhoz, hogy felfedezzem, „annyira jó, Uram, nálad lenni”. Milyen jó lehetne, ha a mai fiataloknak nem kellene ennyit várni és ennyi kört leírni, hogy megtapasztalhassák, milyen csodálatos mindez!
Istent dicsőíthetem szemtől szemben, kezemben a gitárommal.
– Horváth Zola azt nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában, hogy számára a szentségimádás jelenti a dicsőítést. Te is úgy látod, hogy ez a csúcs és a forrás?
– Az ember élete ettől teljes mértékben meg tud változni, pozitív módon formálódik át. Ma – kiváltképp az Eucharisztikus Kongresszus előszeleként – számos templom van, ahová szinte bármikor be lehet térni és találkozni az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal. Krisztus előtt lehetek ott azonnal! Ezt nehéz elmondani, ezt csak megtapasztalni lehet. Ebben a zene is tud hívogató lenni, csakúgy, mint Dávid király esetében a Bibliában.
Korábban azt vallottam, hogy Isten legszebb nyelve a zene. Ma ezt azzal egészítem ki, hogy még szebb nyelve a vele való csend.
Aztán ebből a tartalmas csendből fakadhat az én ujjongásom. Ez nálam a keresztény könnyűzenében nyilvánul meg ma is. Csak buzdítani tudom azokat a fiatalokat, akiknek az Isten két kezet és fület adott, kezdjenek el hangszert fogni. Csodálatos megtapasztalás, amikor még tudsz valamit hozzáadni az emberi hangon való istendicsérethez. A hangszeres játék erre ad lehetőséget. A zene egy „közvetlen idegpálya” a természetfeletti irányába.
– Ez csak Isten irányába indulhat el? Nem tapasztalsz a zenében egyfajta szellemi harcot?
– A léten túli, transzcendens világnak van nagyon sötét és van nagyon világos, csodálatos, isteni oldala is. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki hova áll.
