Az írónő, aki egy életen át készült a halálra
Kolozsváron született 1922. október 7-én, és egészen fiatalon, már 19 évesen megházasodott. Röviddel az esküvő után hosszú ideig tragédiák sora következett életében. A második világháborúban súlyosan megsérült, orosz katonák tömeges erőszaktételének lett áldozata – mindezeket Asszony a fronton című művében dolgozta fel. Ezt a dokumentumregényt 1991-ben az Év könyve jutalommal díjazták. Házassága nem tudta túlélni ezt a nehéz időszakot, de hamarosan új szerelem köszöntött Alaine életébe – Mészöly Miklós személyében.
Irodalmi művei mellett főként pszichológiai munkásságáról ismert Polcz Alaine. Fiatal pszichológusként elmebetegekkel foglalkozott, majd a gyermek-ideggondozóban dolgozott, ahol forradalmi játékteszteket dolgozott ki a kis betegeknek. 
A gyermekpszichológia mellett a halálpszichológiában végzett munkássága is meghatározó volt, sokáig segített haldokló gyermekeken és családjukon is. Élete jelentős részében a halállal foglalkozott, annak elfogadásával és a gyászolók segítésével. A gyógyíthatatlan betegek szenvedéseinek enyhítésén is munkálkodott, és azon, hogy a haldokló az utolsó pillanatig teljes életet éljen. A halál sokáig tabunak számított, ez az utóbbi évtizedekben szakadt fel, amivel a gyász is előtérbe került.
Harminc évig foglalkozott haldoklókkal, de amikor gyászolókkal is találkozott, rájött, nem tudja, hogyan segítsen rajtuk. Emiatt létrehozott egy olyan munkacsoportot, amely kifejezetten velük foglalkozik.
Az évszázadok során kikopott a halál rítusa, és az elfogadása kiesett a mindennapi ember életéből. Régen ez egy természetes folyamat volt, az élet része. Nem idegenkedtek az elvesztés és a búcsú gondolatától, de a mai világban ezt mi már nem tanultuk meg.
Polcz Alaine gondolatait olvasva azonnal belém hasított egy emlékkép: a nagymamám utolsó órája. Otthon, a családja körében hunyta le örökre a szemét, de előtte kaptunk még két hetet, hogy felkészüljünk a halálára. Ismeretlen területre léptünk, hiszen azelőtt egyikünk sem találkozott még a halállal. Különös érzés szállta meg a házat, ahol füstölőket gyújtottunk, virrasztottunk mellette, imádkoztunk, és vártuk az utolsó órát.
Nem egy kórházban töltöttük együtt az utolsó napokat, ahol csak megszabott órákban foghattuk volna a kezét utolsó napjaiban. Soha nem volt egyedül, nem félt a haláltól, hiszen otthon, a családja körében, nyugalomban várta azt.
Polcz Alaine úgy tartotta, hogy
a mai ember azért is fél a haláltól, mert ismeretlen számára.
Az esetek jelentős százalékában a kórházban halnak meg az emberek, rejtélyesek maradnak a hozzátartozók előtt a körülmények. Jobb esetben még láthatják utoljára szerettüket, mielőtt végleg elviszik a rideg kórházi ágyról. Az elvitel sem éppen egy kellemes élmény, a holttest régi tiszteletét egy nagyipari üzem vette át, és a teljes érzéketlenség csak még fájdalmasabbá teszi a gyászt.
Hiába mossa meg gyengéden a család az elhunytat, öltözteti szép ruhába, utána jönnek, és minden érzelem, tisztelet nélkül „elszállítják” olyan módon, amit még leírni is fájdalmas.
Az írónő éppen ez ellen a fájdalom ellen harcolt,
harminc éven át segítette a haldoklókat, hogy könnyű szívvel, a teljes elfogadással tudjanak eltávozni a földi világból. Hogy a gyászolók is megismerjék a halált, ne féljenek tőle, hanem ők is el tudják fogadni az élet utolsó állomását.
A család búcsút tudjon venni a haldoklótól, és valóban nyílt és őszinte kommunikáció jöhessen létre köztük.
Polcz Alaine-t a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki 2001-ben, elismerve a gyermekekért végzett munkáját, a Magyar Hospice Mozgalom megalapítását és a gyógyíthatatlan betegekért való küzdelmét.
Erre a csodálatos asszonyra emlékezünk a mai napon, aki a halál egészen új arcát mutatta meg, és akit 2007. szeptember 20-án szólított magához az ég. Otthonában, szerettei körében hunyt el 85. életévében.
