A bakonyi remete
A lényeg, hogy kinyisd a fát, hogy a napfény elérje a lomb belsejét is, így lesz tökéletes a termés! – tört ki egy friss hajtást. Szutyi, hű kutyája, a bozontos eb, aki mindenhová árnyékként kísérte az öreget, árgus szemekkel figyelte, amint Lajos bácsi – ahogy a helyiek ismerték – tanította a városi ficsúrt. Nem szerzett doktorátust, mégis többet tudott a gyümölcsfákról, a földről, mint sok egyetemi professzor. Ősi tudás volt az övé, olyan tudás, melyet ma vaskos tankönyvek, terjedelmes értekezések próbálnak visszaadni, több-kevesebb sikerrel.
Egyenrangú társalkodó partnerként kezelt mindenkit, akinek a szemében látta a csillogást, az olthatatlan tudásvágyat, azt gyermeki kíváncsiságot, ami az ő szemében is csillogott egykoron.
Már kisfiúként is úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét és amikor csak tehette szeretett fái között töltötte minden szabadidejét, madarak, őzek, szarvasok voltak a barátai. Anyja sokszor meg is dorgálta érte:
„Te sem csinálsz semmit, csak az erdőt járod!”.
Mindent tudott, amit ember a természetről tudhat, noha tudását nem az iskolapadban szerezte. Szó és kérdés nélkül faggatta a fákat, olvasott a nyomokból, tudta, ki járt arra előtte. Ám e kincstárat nem fedte fel mindenkinek. Csak azok láthatták így az erdőt, akik méltónak bizonyultak rá.
Cirkuszi idomárként csalt lépre süldő rókát, terelte az eltévedt őzgidát vissza az anyjához. Tudta, hol rejtőzik az a bizonyos remetekan, tudta, hol bújik meg az a gímbika, melyet a vadászok is csak, mint suhanó árnyat ismertek. Az erdő volt igazi otthona, ahol megnyugvásra talált, ahol ismerősként rikkantott neki a szajkó, ahol barátként köszöntötte minden, a rengetegben élő állat.
Tudta, hol terem a csibegomba, a labdányi pöfeteg vagy az úrigomba. Azonban nem csak az erdőben, hanem a konyhában is oly’ otthonosan mozgott, hogy az asszonynép csodájára járt, nem volt mi kifogjon rajta.
Okos, jóeszű gyerek volt, akinek már elemiben az iskolaigazgató is azt mondta, „Lajos, Te okos vagy, de vigyázz a szádra, nehogy bajba kerülj!”. Átlátta az emberi számítást, a gyarlóságot, tudta, ki az, aki érdekből és számításból lesz „barát”, s ki az, akinek őszinték a szándékai. Amolyan Matula bácsi volt, aki nem a berekben, hanem a bakonyi erdőségekben tanította a tudásra éhes „Tutajosokat”.
Öreg napjait egyedül tengette, egyetlen társa az a kócos eb volt, aki ifjonti hévvel, de a legnagyobb óvatossággal rajongta körül a meglassúdott gazdát. Már nem járták az erdőt, már nem mentek át a kertbe, már nem keresték a beste macskákat, az eldugott jutalomfalatot. Már csak őrizték egymást, csendben beletörődve a sorsba, az elmúlást várva.
Hetvenötödik születésnapját már nem érhette meg. Az Öreg-Bakony erdeinek legkiválóbb gímbikáinak szeptemberi bőgése kísérte utolsó útját.
