Ne ölj!

Pár évvel ezelőtt műtétre kellett befeküdnöm az egyik fővárosi kórházba. A műtétet érzéstelenítéssel hajtották végre, és miután a kábító anyag a szervezetemben volt, betoltak a műtőbe.

Még abszolút magamnál voltam, amikor megérkezett a műtétet végző orvos, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Szerettem volna közölni vele, hogy a nyakamat az egyik cső nagyon szorítja, ám legnagyobb megdöbbenésemre csak saját magam értelmetlen hörgését hallottam, hisz a beadott érzéstelenítő blokkolta a beszédközpontomat. Az orvos ezután „Akkor minden rendben!” felkiáltással megkezdte az operációt.

Megdöbbenve olvastam a hírt, miszerint felmentette a hágai bíróság a betegét halálba segítő holland orvost. Jogi szempontból a kérdés az volt, hogy az orvos halált okozó cselekedete idején még valóban fenn állt-e a páciens halálvágya. Kommunikációra ugyanis ebben az időben már nem volt képes. És pont itt van a bökkenő: mi van akkor, ha a beteg egy korábbi rosszabb pillanatában elrebegte, hogy meg akar halni, ám később meggondolja magát, viszont ekkor már nem képes kommunikálni?

Erkölcsi szempontból pedig a kérdés teljesen egyértelmű.

Az életet egyedül Isten veheti el.

Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy a legharcosabb abortuszpártiak, valamint az eutanázia hívei sokszor könnyes szemmel és hevesen tiltakoznak a halálbüntetés ellen. Magyarán: ártatlan emberek (csecsemők vagy idős betegek) megölése: igen; súlyos, életellenes bűncselekményeket elkövető gonosztevők kivégzése: nem. Ez tehát teljes ellentmondás, és ép ésszel felfoghatatlan.

A bíróság tehát felmentette a halált okozó orvost. Kíváncsi lennék azonban, hogy a doktor lelkiismerete megszólal-e, és ha igen, mikor…?

Tarnai Richárd