Elballagott, leérettségizett, felvételizett és hamarosan önálló életet kezd egyetemistaként a nagylányunk. Büszkeséggel és félelemmel teli megmagyarázhatatlan érzés annak elfogadása, hogy ő most már nemcsak a mi kislányunk, hanem egy magáért felelősséget vállaló fiatal felnőtt nő.
Szülőként talán az elengedés az egyik legnehezebb kihívás, aminek meg kell felelnünk. Ez az a helyzet, amikor muszáj magunkat rákényszeríteni, hogy a racionalitást az érzelmek elé helyezzük. Nehezebb ez, mint maga a szülés, nehezebb, mint az alvás nélküli éjszakák, nehezebb, mint a gyerekkori betegségek átvészelése, nehezebb, mint az állandó izgalom az óvoda és az iskola miatt. Elengedni, hagyni kibontakozni, hagyni megtalálnia önmagát, ez most a legfontosabb szülői feladatunk.
Mindez ugyan nem könnyű a szülőnek, de a gyermeki létből a felnőtt világba való átlépés sem egyszerű. Akkor különösen nem, ha a szülők is visszahúzzák a fiatalt, rátelepszenek és továbbra is gyermekként kezelik. Hányszor találkozunk mamahotelben és papabankból élő „gyerek felnőttekkel”, akik emiatt képtelenek az önálló életre, a családalapítására. Pedig felnőtté válás nincs felelősségvállalás és elköteleződés nélkül. Kopp Mária ezt így fogalmazta meg: „az érett személyiség alaptulajdonsága, hogy képes elköteleződni”.
hirdetésTermészetesen mi, szülők mindannyian aggódunk, hogy a gyermekünk hogyan állja majd meg a helyét a nagybetűs életben. De bíznunk kell bennük, bíznunk kell magunkban, hogy az alapokat megkapták tőlünk ahhoz, hogy önálló életet kezdjenek. Itt az idő hát kirepülni a fészekből! Mert tudnunk kell: a gyermekünket ajándékba kaptuk, azért, hogy felneveljük, aztán útjára engedjük. Büszkén, de szerető aggódással teszek eleget ennek a kötelességnek, miközben örök hála tölt el, hogy az anyaság csodás ajándéka megadatott nekem – elsőként a most kirepülő „kislányomnak” köszönhetően.
Fűrész Tünde
