Nagy Dániel Viktor: A felnőtt élet egyik kulcsszava a türelem

– Az Orlai Produkció most mutatja be a Vadméz című vígjátékot. Milyen karaktert játszol?

– Michael Frayn Vadméz című darabját vérbeli komédiaként harangozták be, és az is lesz! A karaktert illetően egyrészt még dolgozunk rajta, benne vagyunk jellemének megfejtésében, felépítésében. Másrészt azt gondolom, legyen meglepetés, ezért nem is nagyon mesélnék hosszan a személyiségjegyeiről. A darab egy Platonov átirat, orosz környezetben játszódik, és a helyzet- és jellemkomikumok sokasága teszi igazán mulatságossá.

A Vadmézben egy tudálékos, értelmiségi fickót alakítok, akinek friss házasságát ünnepli az egész család meg a baráti társaság.  A történetben a feleségemnek 10 évvel ezelőtt volt egy afférja az odaérkező Platonovval, amiről én csak annyit tudok, hogy a kapcsolatuk egy futó egyetemi ismeretség.

Szerepem szerint nem látom túl bonyolultan az életet, észre sem veszem, hogy Platonov és a nejem közti viszony jóval több annál, amit bevallanak, és azt sem, hogy a régi szenvedély ismét kezd lángra gyúlni. Mindebből és a temérdek vodkától, ami közben elfogy, sok komikus helyzet születik.

– Négy év töretlen siker után márciusban utoljára játszottátok a Száll a kakukk fészkére című darabot. Mennyire nehéz elengedni ilyenkor egy előadást?

–  Ha az ember egyébként is igyekszik elengedni a dolgokat, akkor könnyű. Ennél fel tudtunk készülni, az utolsó előadásunk méltó búcsú volt. Vannak könnyebben és nehezebben elengedhető szerepek. A Római Vakáció számomra az utóbbi kategóriába tartozik, lélekben meggyászoltam az utolsó előadást. Ez a darab nemcsak azért jelentett sokat, mert ezt játszottam először az Orlai Produkciónál, hanem, mert éppen akkor fejeztem be az egyetemet, lényegében ez volt az igazi belépőm a pályára. A Tajtékos napoktól is nehéz volt idén megválni, mivel már 4-5 éve játszottuk az egyetemen, és egy igazán kultikus előadásról van szó. Tudomásul kell venni, hogy egyszer minden véget ér, és létre lehet hozni új, nagyon jó produkciókat. Lélekben semmi nem vész el, és semminek sincs örökre vége.

–  A 100 szóban Budapest című pályázaton idén is zsűrizel, és a Mozsárban játsszátok Szilágyi Csengével az ezekből a történetekből készült zenés előadást. Jövőre is kerülnek bele új történetek?

–  Mindenképp szeretnénk új történetekkel bővíteni, ha lesz rá majd lehetőségünk. A nyáron – ha ezt vihetjük tovább – nagyon sok újítással szeretnénk Csengével frissíteni az előadást. Ezek a történetek akkor kezdtek el valóban élni, amikor megértettük, hogy a nagyon nagy szeretet képes csak áttörni a falat. Önmagukban az írások nem elégségesek, át kell itatni a személyiségünkkel is. Csengével közöttünk a szeretet és a bizalom kezdetek óta megvan. A 100 szóban a Város kitűnő példa arra, hogy két színész csak a szövegek elmondásával mennyi pozitív energiát tud adni a nézőknek. Ezt mi is visszakapjuk a színpadon, és egyre nagyobb kedvünk van játszani. Hiszen a színész azért dolgozik, mert adni akar valamit – még az is, aki azt mondja, hogy nem.

Nem az a fontos, hogy mi lesz akkor, ha az ember eléri a célt, hanem mi vár rá az úton, amíg a cél felé halad. A cél a művészi kiteljesedés, amihez az alkotási vágyat ébren kell tartanunk az úton.

–  A Wigama Lekko  nevű, Hrutka Róberttel közös zenekarodnak most volt az első lemezbemutató koncertje. A zenélésben is ez az alkotásvágy hajt?

–  Igen. Ha éppen nincsen színház, akkor szövegeket és dalokat írok otthon, erős alkotókedv munkál bennem, úgy tűnik, sok mondanivalóm van a világnak. Bár még csak most lett kész az első lemez, én már a másodikra készülök, folyamatosan gondolkodom az új dalszövegeken.

Hajt előre, hogy ismerjék meg minél többen, minél mélyebben a zenekarunkat, de ez a várakozás türelemre is nevel. Az ember dolgozik, és mindaz, amit csinál, egyszer csak beérik, megjön a várva várt siker. Fiatal korom ellenére azt már megtanultam, hogy a siker hajhászása nem csak végtelenül fárasztó, de nagyon kiszolgáltatott állapotot is teremt. Sok csalódási lehetőséggel jár, és azzal a zaklatottsággal, hogy mikor jut el az ember a vágyott pontra. Amikor a lemez készült, csalódott voltam, hogy egy-két dal nem került be azonnal a rádióba. Tipikus gyerekbetegség, mindent azonnal akarunk, mert meggyőződésünk, hogy amit csinálunk az jó. A felnőtt élet egyik kulcsszava a türelem.  Dolgozni kell, azután a többit az élet rendezi.

–  Milyen volt a lemezbemutató koncert?

–  Elképesztően jól sikerült. Kis híján megtöltöttük az Uránia Filmszínházat – ami nem kis eredmény, hiszen ez egy új társulás, még ismeretlen zenekarnak számítunk. Hatalmas élmény volt, hogy a lemezeket is elkapkodták, és sokan, akik először hallották a dalokat, egy-egy számnál elsírták magukat, és elmondták, milyen sokat adott nekik ez az este. Úgy éreztük, azok az üzenetek, amiket át akartunk adni, valóban eljutottak hozzájuk. Nem véletlenül írom magyarul a dalszövegeket, szeretném, ha a mondanivaló célba érne.

–  Amióta végeztél az egyetemen, szabadúszóként dolgozol. Nehéz kezelni az üresjáratokat?

–  Van, amikor úgy jön ki a lépés, hogy 2-3 hónapig nem próbálok új előadást. Ilyenkor rám szakad egyfajta lelki üresség, a haszontalanság érzése. Ha nem tudom miben kiélni a bennem lévő kreatív energiát, megzuhanok lelkileg, hajlamos vagyok a szétesésre. Meg kellett tanulnom, hogyan tudom ezt az állapotot kezelni. A nehéz élethelyzetek kezelésében sokat segít nekem a pránanadi. A kézrátételes gyógyítás, a meditáció és a tudattisztító gyakorlatok többletenergiával segítenek a fejlődésben, és hogy önbizalommal járjam a saját utam.

Szerintem fontos, hogy pozitív energiákkal alkossunk. Azokat a helyzeteket keresem, amikor mellérendelő viszonyban, alkotótársakként, támogató szellemi közegben dolgozunk együtt. Szerencsére ismét ilyen remek csapattal dolgozunk a Vadméz című előadáson.