A véleményszabadság az ember elidegeníthetetlen joga még akkor is, ha ezzel szembemegy a fősodornak nevezett ‘mainstream’ irányzatokkal, amelyek népszerűségükben felülmúlják a mélyen gyökerező értékeket. 

A progresszió jelszava mögé bújva korunk haladó szellemiségű véleményvezérei igyekeznek kiüresítve ábrázolni olyan értékeket, mint a család, a házasság vagy a haza. A hiba, amin viszont könnyedén átsiklanak, hogy ez lebontja, de legalábbis háttérbe helyezi az identitás kérdését.

Az anyagi jólét átmenetileg elfedheti az identitás hiányából fakadó ürességet, mert a birtoklás ellensúlyozza és kielégíti a belső, lelki-szellemi igényeket. Idővel azonban felülkerekedik az érzés, hogy mivel lett általam több a világ és miként határozom meg önmagamat? 

A posztmodern dekonstrukciós törekvések folyton-folyvást tágítják az értelmezési tartományokat, aminek a lényege és következménye az, hogy előbb-utóbb nem lesz mihez viszonyítani. Valahol tudat alatt ezt a sorsot szánják az értékeknek is, amelyek végső soron egy-egy valláshoz kötődnek. 

A felvilágosodás időszakáig az értékek Európában nagyjából megegyeztek azzal, ami a kereszténység által kialakult, egységesítő hatású elvek összessége volt. A világ közepe Európa volt, aki igyekezett uralma alá hajtani a gyarmatosítás révén a világnak azon részét, amit hitetlennek titulálva próbált kizsákmányolni és ráerőltetni saját akaratát. Ez részben sikerült is, a tudás és klasszikus műveltség eljutott a világ “utolsó” szegletébe is.

A felvilágosodás azonban magával hozta a haladásba és a tudományba vetetett fanatikus, istentagadó hitet, amely elveti a teremtettség elfogadását és a világ közepének az egyént tartja. A progresszív globalizmus eszméje pedig oda vezet, hogy az ember régi ideológiák új köntösbe bújtatásával próbál mindig valami újat, haladót alkotni, eltávolodva saját gyökereitől.

Akinek pedig kicsúszik a talaj a lába alól, nem lesz képes önmagát bárhogyan meghatározni, jobban mondva az igencsak hangzatos, “Földlakó” jelzővel illeti saját magát, hazája pedig ott van, ahol éppen jól érzi magát.

Az értéksemleges haladás pont olyan, mintha maratonfutás után desztillált vízzel várnának minket a befutónál friss forrásvíz helyett.

A haladáshoz mindig is hozzátartozott, hogy az emberek javát és érdekeit szolgálja, de nem istentelenül és mindent kétségbe vonva. Az értéksemlegesség pedig bebújva kétszínű “társadalmi igazságosság” mögé nem tesz mást, mint megkérdőjelez és végül azt az alapot is lebontja, amin saját maga áll.

A relativizmus csapdája nem új keletű fogalom, létezett és felmerült minden egyes civilizációs ciklusban, birodalmak bukásakor és reneszánszát éli ma is. Nincs garancia arra, hogy az általunk nagyra tartott és megtartó keresztény civilizáció fennmarad, mert azt látjuk, hogy léteznek más – értsük jól – működőképes ideológiák és vallások, amelyek sikeresen járulnak hozzá országok, földrészek fennmaradásához.

Míg tőlünk keletre a vallás összetartó erővel bír (ami elsődlegesen széthúz, azok inkább történelmi, társadalmi törésvonalak), addig a felvilágosult nyugat úgy tekint rá, mint meghaladott, értelmét vesztett jelenségre. Tünetszerűen mutatja ennek valóságát az, hogy a tudományos kutatás is más értelmet kap már Európán belül is.

A nyugati egyetemek többsége már nem tekinti hivatkozási alapnak Samuel P. Huntingtont, mert a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása c. műve “nem kellően objektív” szemszögből vizsgálja a szerző által felvetett civilizációs kérdéseket és túlságosan is ragaszkodik saját meggyőződéséhez.

Nehéz nem arra gondolni, hogy Európa lassan kimaxolja az önkolonizáció magasiskoláját azzal, hogy elveti a teremtettséget és letagadja saját eredetét.

A történelmi távlatokban való gondolkodás elsősorban a konzervativizmus erénye, ami képes a múltból kiindulva és a jövőbe tekintve tenni a haladásért, nem elvetve a teremtettséget, hitet és hagyományt.

S4C (kép: Pinterest)