A háború eleinte a törökök támadásával kezdődött, akik a források szerint megközelítőleg százezer fős sereggel indultak a Habsburgok ellen. Céljuk nem kevesebb volt, mint Bécs bevétele, s ha ez sikerült volna, akkor könnyen lehet, hogy újabb területeket kerülhettek volna török uralom alá, akár már a német nyelvű területeken is. 

1683 júliusában érte el az oszmán sereg Bécs kapuit. A császár és a város polgárságának jelentős része még az ostrom előtt Linzbe menekült, a város védelmére mintegy tízezer fős helyőrség maradt. Mindeközben a Habsburgok seregei csak lassan gyülekeztek a birodalom különböző részeiről, valamint a Német-római birodalmon belüli szövetségeseik és a lengyelek is saját erőiket összpontosították. 

A lassú mozgósítás eredményeképp Bécs városa két hónapos ostromot kellett kiálljon, s szeptember elejére a védők nagyon nehéz helyzete kerültek: a város falait a törökök több ponton aláaknázták és rést ütöttek azon, illetve a város védőinek száma egyre inkább megfogyatkozott a harcokban. Küszöbön állt az, hogy az oszmánok bevegyék Bécset.

A felmentő sereg azonban már úton volt. Szeptember 12-én a császári erők és szövetségeseik, köztük Sobieski János lengyel király hadai is Bécs alá érkeztek, s ekkor csatába bocsátkoztak az oszmán erőkkel. A harcot elsősorban a lengyel szárnyas huszárok rohama döntötte el, amely a világtörténelem csatáinak egyik legnagyobb és legjelentősebb lovasrohama volt.

hirdetés

Sobieski János és a győztes sereg Bécs felszabadítása után. A fotó ma a Vatikáni Múzeumban tekinthető meg  

A csatát így a Szent Liga seregei nyerték, Bécs felszabadult és az oszmán sereg jelentős része megsemmisült – nem sokkal a bécsi csata után Esztergom térségében ismét vereséget szenvedtek a koalíciós erőktől – és az oszmán sereg fővezérének, Kara Musztafának a szultán megküldte a selyemzsinórt. Összegezve: az erőviszonyok megfordultak, és innentől kezdve a keresztény seregek kezében volt a támadás lehetősége, amelyet ki is használtak. 

Ezt segítette elő az is, hogy a pápa elérte azt, hogy a Nyugaton szintén 1683-ban támadásba lendülő franciák – hódításaik ideiglenes elismerése fejében – fegyverszünetet kössenek a Habsburgokkal, akik ezáltal minden erejüket a törökök ellen tudták összpontosítani. 

Ennek eredményeképp 1684-től kezdve sorra estek el az oszmánok által birtokolt végvárak. 1686-ban hosszú ostrom után Buda vára is felszabadult, 1687-ben pedig – a második mohácsi csatának is nevezett – nagyharsányi csatában az oszmán főerők ismét komoly vereséget szenvedtek. Ezen év őszén a koalíciós erők már Erdély jelentős részét is visszafoglalták, a következő évben pedig, Nándorfehérvárat is bevéve, Szerbiát is uralmuk alá hajtották.

Buda visszafoglalása 

A háború rövid idő alatt véget is érhetett volna, azonban 1688-ban a Habsburg sikerek láttán a francia királyság felrúgta az 1684-es fegyverszünetet és támadásba lendült nyugaton. A császári erők jelentős részét a birodalom másik felére vezényelték, s ez megváltoztatta az erőviszonyokat Keleten. Az oszmánok elkezdték visszafoglalni a felszabadított várakat, s a háború vége helyett elhúzódó harcokra készülhettek a felek.

1691-ben ugyan a Szalánkeménnél vívott csatában ismét a török szenvedett vereséget, azonban a harcokat ezután is váltakozó sikerekkel vívták, részben annak is köszönhetően, hogy a keresztény seregek élére a számos hadvezéri hibát elkövető Frigyes Ágost szász választófejedelem került. 

1697-ben a franciákkal ismét lezárultak a harcok, s ezáltal a császári erők ismét az oszmánok elleni harcra koncentrálhattak. Ugyanekkor Frigyes Ágosttól a császári szolgálatban álló Savoyai Jenő vette át a hadvezérséget, aki elődjéhez képest jóval sikeresebben vezette a török elleni harcot. Még 1697-ben Zentánál döntő győzelmet aratott az oszmán sereg felett, amivel végleg eldőlt a háború, 1698 elején ugyanis az oszmánok angol közvetítéssel békét kértek a koalíciós erőktől. 

A szövetségesek közül Lengyelország és Oroszország még folytatni akarta volna a háborút, Velence és a Habsburgok azonban már a béke mellett voltak, s végül az ő szándékuk valósult meg. A béke aláírására azonban csak hosszas tárgyalást követően 1699-ben került sor. Ennek helyszíne a Délvidéken található Karlóca községe volt.

A Karlócán kötött béke újrarajzolta Európa térképét: a Temes-vidék kivételével az összes magyarországi terület és Horvátország Habsburg-fennhatóság alá került, illetve a Szent Koalíció többi állama is kisebb területi nyereségeket könyvelhetett el az oszmánokkal szemben. 

Európa a karlócai béke előtt és után 

Mindezzel a magyarlakta területek jelentős része ismét egyesült, és lezárult a több mint másfél évszázados állandó háborúskodás az ország területén – még ha minderre csupán az abszolutisztikus jellegű Habsburg uralom feltételei mellett került is sor. Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének korszaka véget ért, a törökök innentől kezdve háborúikat már elsősorban azért vívták, hogy a megmaradt területeiket megtarthassák, több-kevesebb sikerrel. A Temes-vidék végül 1718-ban, egy újabb háború eredményeképp került Habsburg uralom alá.  

A karlócai békekötés helyszínére utóbb kápolnát emeltek, ezt a Béke Kápolnájaként emlegetik és mindmáig látogatható az érdeklődök számára. A kápolnáról készült fotók itt tekinthetőek meg.

(Forrás: rubicon.hu, multkor.hu, képek forrása: Wikimedia Commons)