Ateista barátaink igyekeznek azt látszatot kelteni, hogy a természet titkainak kifürkészésére sohasem a hívő kutató elmének volt a legnagyobb elkötelezettsége, hanem csak a szabad szellemű istentelenség vitte mindig előbbre a tudományt. Az előző írás szerzője épp az ellenkezőjére hívta fel a figyelmet, szép hazai és külföldi példákat mutatott be, kik voltak azok a tudós papjaink, hívő gondolkodóink, akik jelentősen hozzájárultak az emberiség természettudományos ismereteinek bővítéséhez.

A tegnapi gondolatmenetet folytatva, ezúttal annak a jelentőségére szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy nem csupán a hívő tudósok privilégiuma az, hogy tudományos alapossággal töprengjenek a világ nagy összefüggésein, hanem szinte minden léleknek lehetősége, sőt mondhatnák kötelessége a világ megismerése, és annak fellebbenő titkaira való mindennapos rácsodálkozás. „… az ember a maga értelmével is bizonyossággal meg tudja ismerni Istent, mint a világmindenség kezdetét és célját, mint a legfőbb jót, a legfőbb igazságot és a végtelen szépséget” – írja a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma.

E rácsodálkozáshoz ad némi támpontot e nem feltétlenül hitépítő szándékkal, de annál felemelőbb tartalommal készített videó is, s egy régebbi, illetve egy viszonylag újabb internetes hír.

Az alábbiakban bemutatott Wylie Overstreet és Alex Gorosh filmje elővezet egy érdekes kísérletet, amint néhány jó barát megépíti egy nevadai száraz tómederben a Naprendszer méretarányos modelljét, s e „tágas univerzumban” a bolygók lekicsinyített másával, keringési pályáival érzékelteti az emberiségnek otthont adó Földünk méreteit.

hirdetés

A rendkívül szép videóban egy űrhajós arról beszél, hogy a Hold felé való utazása során visszafordult egy pillanatra a világunk felé, feltartotta hüvelykujját és az egész Föld eltűnt mögötte, „Minden, amit eddig ismertem, ott volt a hüvelykujjam mögött”. Akkora volt, mint egy kis, kék üveggolyó.

„Ahogy egyre távolodtunk, a Föld is összement. Végül akkorára zsugorodott, mint egy üveggolyó, a leggyönyörűbb üveggolyó, amit el lehet képzelni… ez a látvány megváltoztatja az embert” – mesélt a gondolkodását megújító űrutazásáról James Irwin asztronauta, az Apollo 15 pilótája.

Az alábbiakban felidéznénk még egy azóta nevezetessé vált fotót, egy másik híres visszafordulásról, amit a Voyager űrszonda készített 1990 év elején, 13 évnyi Naprendszerből kifelé való száguldás után. A kép a jóval nagyobb távolság miatt nem úgy mutatja a Földet, mint egy üveggolyót, hanem az onnan nézve, már csak egy halványkék pötty volt.

Arról a bizonyos alig észrevehető kis kék pontról a fotó, egy ábra arról, ahonnan az űrszonda visszatekintett és a Naprendszer családi fényképe e panorámafotón.

A Voyager–1-et a Nap külső nagybolygóinak megfigyelésére „képezték ki”, s ez a szerkezet lett az első ember alkotta tárgy, ami elhagyta a Naprendszert. Carl Sagan csillagász szorgalmazta azt, hogy a Voyager-t, mikor elérné a legelőnyösebb pontot a Naprendszer szélén, még fordítsák egy kicsit vissza, és készítsen egy fotót a Földről és bolygó-testvéreiről. Erre 1990. február 14-én került sor, és ezt az alábbi felvételt készítette a bolygókról, és az otthonunkról. A képen látható Föld felett átívelő fénysávot az optikában szóródó napsugár okozta, mivel a kép készítésekor a Nap és Föld kis szögben látszottak egymáshoz képest. Az ikonikussá vált fotón a Föld mérete kisebb, mint egy képpont – a NASA állítása szerint „csak 0,12 képpont méretű”.

E „0,12 méretű képpontról” Sagan egy 1996. május 11-én elhangzott szónoklatában úgy beszélt, ahogy az egy ateistától elvárható, azonban a hívő számára is kimond benne nagyon fontos igazságokat:

„Nézzenek arra a pontra. Az otthonunk. Azok vagyunk mi. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

2018. decemberi hír volt, hogy 41 évnyi utazása során a Voyager-2 űrszonda is elhagyta a Naprendszert, és a Voyager-1 után a második ember alkotta tárgyként kilépett a csillagközi térbe.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

„Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek… Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.” És erre a gondolatra rímel egy új tudományos eredmény, amiben Anders Sandberg és kutatócsapata végig gondolta újra annak a valószínűségét, hogy hol, és milyenfajta élet lehetséges az Univerzumban, illetve egyedül vagyunk-e abból a szempontból, mint olyan élőlény, aki ezen a kérdéseken egyáltalán töprengeni képes. Anders Sandberg: Dissolving the Fermi Paradox, Future of Humanity Institute, Oxford University, 2018.06.08.

A nehezen vagy talán sohasem megválaszolható kérdés tehát valamiképpen az, hogy az élet szabály-e vagy kivétel csupán a Világegyetemben? 

Az egyik legszebb többszáz milliárd csillagot számláló csillagváros, az Andromeda spirálgalaxis, a mi Tejútrendszerünk ikertestvére

Az adott csillagközi térrészben lévő, egymással kommunikálni képes civilizációk számát egy viszonylag jól definiált egyenlettel, a Drake-formulával határozták meg ezidáig. Sandbergék ezt az egyenletet tekintették át újra. Magát e meglehetősen spekulatív képletet Frank Drake alkotta meg még 1960-ban. Az élet és a kommunikálni képes civilizációk valószínűségét a Világegyetemben található galaxisok, és a bennünk lévő milliárdnyi csillag és bolygó miatt eddig relatívan nagynak gondolták, bár a beírt adatoktól függően nagyon eltérő eredményeket kaptak.

A Drake-egyenlet (Wikipedia)

E becslések pontatlanságára jellemző, hogy maga Drake 2008-ban 10.000-re becsülte a galaxisunkon belül élő fejlett civilizációk számát, ezerszer nagyobbra, mint a képlet megalkotásakor.

Ez a szám akár elképzelhetőnek is tűnhetett, hiszen csak a Tejútrendszerünkben a mai becslések alapján 100-400 milliárd csillag található. És még nagyobb értékre számíthatunk akkor, ha figyelme vesszük, hogy az általunk belátható Univerzumban a becslések szerint 300 ezer trillió csillag lehet. Ez valóban egy olyan roppant mennyiség, amelyet egyszerűen csak a 3-as után 23 darab nullával lehet leírni, nagyjából annyi, mint a Földön élő emberek sejtjeinek összege, azaz átlagosan 50 billió sejt szorozva hatmilliárddal.

A hatalmas kozmikus hálózat, amelynek csomópontjaiban galaxishalmazok vannak

Tehát ez az óriási számok láttán, s az egyenletbe beírt valószínűsíthető adatok alapján tényleg azt hihették, hogy az élet és a civilizációk száma viszonylag nagy lehet az Univerzumban.

Anders Sandberg szerint pedig viszont nagy eséllyel nincs más értelmes civilizáció a Tejútrendszerben, és talán az általunk megfigyelhető Világegyetemben sem!

A kutató becslése szerint maximum 53-99,6 százalék a valószínűsége annak, hogy egyedül vagyunk galaxisunkban, és 39-85 százalék, hogy az egész Univerzumban.

A kutatók a vizsgálat során a lehető legjobban lecsökkentették azokat a bizonytalanságokat, amelyek a Drake-formula egyes faktorait érintik, így Sandbergék eredményei végül is csak egyfajta tudományos valószínűséget jelölnek, és egyáltalán nem biztos, hogy valóban csupán az emberek alkotják az Univerzum egyetlen értelmes civilizációját.

Mindazonáltal e hír alapján is elmondható, hogy

létezésünk önmagában is CSODA,

legyen az – a hitünk szerint – teremtett vagy mások meggyőződése szerint az anyag szükségszerűségei által keletkezett!

Tehát a kék bolygónk a hüvelykujj mögött, ama kis kék pötty, avagy bármely más ezekhez hasonló visszafordulásunk, mindenképpen az Élet tiszteletére taníthat hívőt és hit nélkül élőt egyaránt, felhívva figyelmünket, hogy micsoda különleges, amiben részünk van az által, hogy a földön élők ökoszisztémájának részei lehetünk.

Az élet a kozmoszban való egyedülállósága miatt is, és akár csupán csak ezért is tiszteletreméltó!

Minden életellenes eszme, gondolat, tett, az mind oly elenyészővé és oktalanná válik akkor, amikor sikerül rávenni magunk valamiféle visszafordulásra.