„Utánad nevezem el a fiamat – suttogtam, mialatt haldoklott”

Richard vam Emden 270 első világháborús veteránt interjúvolt meg és ezzel ő vált Britannia legnagyobb krónikásává, aki lejegyezte a lövészárkokban szenvedő "Tommy-k" szavait.

Vam Emdem-nek egy karácsonyi ajándék adta meg a végső lökést, eztán döntött úgy, hogy életét a nagy háború túlélőinek szenteli és feljegyzi történetüket, mielőtt még késő lenne. 35 év és 20 könyv megírása után az 53 éves történész úgy érzi, a fegyverszünet centenáriumi ünnepsége alkalmat ad arra, hogy elbúcsúzzon az 1914-1918-as nemzedéktől. Múlt héten még azt mondta, hogy folytatja a nagy háborúról szóló írásokat, bár tudja, eztán már nehezebb lesz  a köz- és a média érdeklődését felkelteni a téma iránt.

Minden Robert Graves önéletrajzi írásával, a Good by to All That-tel kezdődött. Miután elolvasta a művet kezdett el behatóbban foglalkozni a korszakkal, mindössze 19 éves volt, amikor felkereste a London’s Royal Hospital Chelsea-t, hogy első világháborús kitüntetésekkel rendelkező nyugdíjasokkal találkozzon. Később az észak-Yorkshir-i Whitby-ben látogatott meg két, a kilencvenedik életévén is túllévő veteránt, de sajnos, már csak egyikükkel tudott beszélni.

Egyik legemlékezetesebb felfedezését  egy szerencsés véletlennek köszönhette.  Amikor egy alkalommal beült a Berkshire könyvtárba, hogy háborús veteránokról gyűjtsön adatokat, a könyvtáros tévedésből nem az általa kért újságokat hozta ki. Ezek egyikében talált egy történetet a helyi Old Contemptibles Egyesület bezárásáról, ami az első világháborús veteránok csoportjából állt, és itt bukkant rá Ben Clouting nevére, akinek kinyomozta az elérhetőségét. 

Ben Clouting volt az az ember, aki ismerte a nagy  háború első lövését elsütő férfit. Az esetet régóta Edward Thomas-hoz, a 4. ír gárda dobosához kapcsolták, de lábjegyzetben megemlítették, hogy Clouting tartotta a lövést leadó katona lovát.  

Van Emden ezután kutatásba kezdett és felfedezte, hogy Clouting nem csak hogy életben van, hanem a 91 éves férfi  még mindig működteti saját ablakmosó cégét. Az ekkor már sikeres író és dokumentarista elvitte a veteránt Franciaországba, pontosan oda, ahol Thomas elsütötte a fegyverét. Az utazás során közös szállodai szobában laktak, és a történész a mai napig rendkívül büszke rá, hogy egy valódi hőssel oszthatta meg a szobáját.  

Két év szoros barátság után Clouting rákban meghalt. Életének utolsó estéjét Van Emden vele töltötte, és azt súgta a fülébe, hogy

Te utánad fogom elnevezni a fiamat.

Ma Benajmin van Emden 11 éves. 

Egy másik megható története Majorie Grisby-hez kötődik, aki ápolónőként szolgált a háborúban. Az akkor 97 éves hölggyel 1996-ban találkozott egy fegyverszüneti napi megemlékezésen. Grisby érdemrendeket viselt, és van Emden megkérdezte, hogyan jutott ezekhez.

A hadsereg etikettje szerint a veteránoknak a bal mellükön kell hordaniuk a kitüntetéseket, míg a veteránok özvegyei a jobb oldalra tűzik fel férjük érdemrendjeit, de Grisby a baloldalán viselte azokat. A hölgy azt mondta Van Emden-nek: „Egész életemben olyan emberekkel találkoztam, akik szánakozva néztek rám: a kisasszony, aki nem tudja, melyik oldalon viselje férje érmeit. Most is idejött hozzám egy pártoló tag és figyelmeztetett: „Bocsásson meg hölgyem, ha a férje érdemrendjeit viseli, kérem viselje a jobb oldalán”. Azonnal replikáztam:

Azok nem a férjem érmei, azok az enyémek!

Richard vam Emden londoni otthonában a legszembetűnőbb tárgy Angela Mond élethű festménye, akinek fiát 1918-ban valahol a nyugati fronton lőtték le. Mond az elkövetkező öt évet a hely megtalálásával töltötte. Mindenki azt mondta neki: soha nem fogja megtalálni – mondta a történész.  – De megtalálta!

Angela Mond történetére egyébként a Commonwealth (Nemzetközösség) háborús temetői krónikájának megírása során bukkant rá, az asszony unokahúga levelekkel és dokumentumokkal segítette, és megjegyezte, hogy

száz évet kellett várnunk, hogy jöjjön valaki, aki elmondja a történetet.

Bár a centenáriumi megemlékezések által kiváltott felfokozott érdeklődés elhalványulhat, Van Emden mégis úgy véli, hogy nem tűnik el teljesen. Az emberek továbbra is látogatják majd a háborús emlékműveket, hogy felfedezzék Fred bácsit, és a helyi közösség tagjaival együtt tisztelegjenek a háborús generáció emléke előtt. Hosszú lehet még a folytatás.

(The Sunday Times)