Miként, milyen következményekkel zárult le az első világháború? – Interjú Szakály Sándorral

Száz éve, 1918 november 11-én írta alá az I. világháborús tengelyhatalmak utolsó hadviselő fele, Németország a fegyverszünetet. Ezzel gyakorlatilag lezárultak a harcok, s 1920-ra megszülettek a konfliktust hivatalosan is lezáró békék, amelyek Magyarország szempontjából tragikusnak bizonyultak. Szakály Sándort, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatóját kérdeztük arról, hogy miként vesztette el az Osztrák-Magyar Monarchia a világháborút, milyen következményekkel járt mindez, s milyen hatással bír még napjainkra vonatkozóan is az első világháború.

Vasárnap.hu: Hogyan zajlott le a világháború utolsó éve, miként alakultak úgy az események, hogy míg az év elején a tengelyhatalmak előretörtek a nyugati fronton, az év végére mégis elvesztették a háborút?

Szakály Sándor:1918 elején a tengelyhatalmakban még meglehetett a remény arra vonatkozóan, hogy ezt a háborút esetleg győzelemmel sikerül lezárniuk. Az 1917-es év még javarészt pozitív fejleményeket hozott számukra: Oroszországban kitört a forradalom, az olasz fronton október 24 Caporettonál – német segítséggel – az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai komoly áttörést hajtottak végre, s több, mint 30 kilométer mélységben nyomultak előre. Decemberben megszületett a fegyverszünet Szovjet-Oroszországgal. 1918 elején pedig az előzetes békeszerződés Romániával.  Negatív fejlemény volt viszont az Amerikai Egyesült Államok belépése a háborúba. Az USA belépése gazdaságilag és katonailag egyaránt nagymértékben növelte az antant lehetőségeit, ez azonban csupán az 1918. év második felében éreztette közvetlenül a hatását.

Az 1918-as év első hónapjaiban az USA hadereje még nem volt jelen Európában, nem érződött még ekkor az, hogy

az év végére a feltörekvő tengerentúli hatalom beavatkozása meghozza a győzelmet az antant részére.

Márciusban Szovjet-Oroszországgal aláírták a breszt-litovszki békét, ezáltal a keleti front megszűnt és jelentős mértékű haderő, valamint erőforrás lett átcsoportosítható Nyugatra. Mindez azonban mégsem hozta meg a várt eredményeket: a tavaszi franciaországi offenzíva során a Marne folyó megállította a központi hatalmakat, az olasz fronton pedig az Osztrák-Magyar Monarchia támadása is kudarcba fulladt.

Ezzel szemben július-augusztus során Franciaországban már az antant csapatai tudtak előretörni, 1918 augusztusára ezzel gyakorlatilag eldőlt a háború az antant részére. Szeptemberben a balkáni antant erők is nagymértékű előretörést hajtottak végre a Vardar és a Cserna folyók mentén, ez vezetett ahhoz, hogy Bulgária – a központi hatalmak közül elsőként – fegyverszünetet kért.

Kiemelendő még az is, hogy nemcsak a frontvonalakon dőlhet el egy ország sorsa. Sokan felhozzák azt az érvet, hogy a mi katonáink még az ellenséges területeken harcoltak, a mi területünkön pedig nem állomásoztak ellenséges csapatok, de,

ha a hátország nem bírja már tovább gazdaságilag és nem tudja ellátni a katonákat, akkor előbb-utóbb összeomlás várható.

1918 őszére a Központi Hatalmak kimerültek. Egész egyszerűen nem volt már kivel-mivel utánpótlást küldeni a katonáknak, s 1918 őszén az antant sikereit követően fokozatosan megindult a hadviselő felek kiválása a háborúból: Bulgária után az Oszmán Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia, s végül a Német Császárság adta fel a küzdelmet.

Sokan reménykedtek a wilsoni 14 pontban, amely egy olyan háború befejezést hozhatott volna, amely a vesztesek számára kevésbé lett volna kedvezőtlen.

Azonban legyünk őszinték: aki győztes, az nem a vesztesek igényei alapján akarja befejezni a háborút.

Vasárnap.hu: A katonák számára nem volt ellentmondásos az, hogy bár a frontvonalak idegen földön húzódtak, mégis fel kellett adniuk a harcot? Közülük sem szólalt fel senki a küzdelem folytatása érdekében?

Szakály Sándor: Nem, sőt: az Osztrák Magyar katonai vezetés is elismerte, hogy nem megnyerhető a háború. A katonai vezetők jelezték azt, hogy nem bírják tovább a küzdelmet, nálunk és szövetségeseinknél egyaránt. Ők, akik ismerték haderő lehetőségeit pontosan látták azt, hogy a háború megnyerhetetlen.

Magyarországon megfogalmazódott az igény, hogy a katonák hazahozatala által a saját határok védelmére összpontosítson – amelyre azért is lett volna szükség, mert a 1918. májusi bukaresti béke révén korábban legyőzött Románia a nyugati hadi eseményeket látva ismét belépett a háborúba és támadást indított a védtelenül álló Erdély ellen.

De a katonák részéről nem volt ellenvetés a fegyverszünet megkötése ellen.

Vasárnap.hu: Volt-e felelőssége az őszirózsás forradalmároknak abban, hogy utóbb bekövetkezett Trianon?

Szakály Sándor: Vannak efféle felvetések a békeszerződést illetően.  

Sokan mondják azt, hogy Trianon Horthynak köszönhető, mások ugyanezért inkább Károlyit vagy Kun Bélát teszik felelőssé.

Véleményem szerint azonban abból kell kiindulni, hogy már a háború során – ha nem is pontosan úgy, ahogy az utóbb megvalósult – az antant hatalmak ígéretet tettek a környező országoknak, illetve a Monarchia nemzetiségei képviselőinek az Osztrák-Magyar Monarchia, s annak keretében a történelmi Magyarország felszámolására is.

Ha nem kiáltják ki 1919 elején a Magyarországi Tanácsköztársaságot, akkor lehetséges, hogy Károlyi Magyarországa – a Magyar Népköztársaság — meghívást kaphat a párizsi béketárgyalásokra. Ez azonban nem történt meg, s így a magyar békedelegáció csak 1920 januárjában jutott ki Párizsba. Addigra az érdemi tárgyalások már lezárultak.

Magyar gyalogos katonai alakulat menetel az I. világháború idején.
MTI Fotó

A magyar fél tehát ott már kész tényekkel szembesült, s ekkor már csupán jegyzékek váltása révén tudta  ismertetni saját álláspontját, amelyek a békekötés feltételeit utóbb nem befolyásolták.  

Korábban sem a Magyar Népköztársaság, sem a Magyarországi Tanácsköztársaság képviselői nem kaptak meghívást a tárgyalásokra. Azonban valószínű, hogy

a tárgyalásokon való jelenlét sem javított volna helyzetünkön.

Esetleg a nyugat-magyarországi országrész – az osztrákok által azóta Burgenlandnak elnevezett terület — esetében lehetett volna érvelni, hiszen ugyanezt a tárgyaláson résztvevő osztrákok megtették velünk szemben.  Valamint a Teleki-féle vörös térképpel talán el lehetett volna annyit érni, hogy az etnikailag magyar többségű területek megmaradjanak, de ez is csak egy felvetés részemről. Nem tudhatjuk biztosan, mi lett volna az események végkimenetele.

A békediktátum nem az őszirózsás forradalomért, nem a Magyarországi Tanácsköztársaságért és nem a fehérterrorért „sújtott le” Magyarországra, hanem azért, mert

a nagyhatalmi érdekeket nem a történelmi Magyarország fenntartása, hanem a környező, antantbarát államok erősítése szolgálta.

Magyarország területeinek egy jelentős részét már a háború alatt odaígérték a környező államoknak. Ez minden győztes számára elfogadható volt, és persze a vesztes területét könnyebben is adták tovább a későbbi Kisantant államainak, mint ha a sajátjukat kellett volna osztogatni.

Vasárnap.hu: Lett-e volna esélye Károlyiéknak megvédeni az országot?

Szakály Sándor: Én azt szoktam mondani, hogy nagyon nehéz egy elvesztett világháború után megnyerni a következő háborút. Ha nagyobb haderő áll Károlyiék rendelkezésére, akkor talán a béketárgyalásokra is időben meghívnak minket és többet nyom a latban a magyar szempont. De gondoljunk bele abba, hogy a magyarországi kiegészítésű császári és királyi alakulatoknak, valamint a honvédségnek egy jelentős része – több, mint fele –, nemzetiségi katonákból állt. Nehezen lett volna elképzelhető az, hogy ezek a katonák a saját nemzettársaik törekvéseivel szemben megpróbálják megvédeni az akkori Magyarországot.

Továbbá az sem lett volna reális, hogy egy katonai vereséget szenvedett állam, ahol nincs szén, komoly gondot okoz a mindennapos ellátás, leálltak a gyárak és nem tudnak utánpótlást előállítani, olyan haderőt állítson fel újra, amely megvédheti az országot. Voltak olyan csapattestek, amelyek intakt, fegyelmezett állapotban kerültek haza a frontról 1918 őszén, de az önvédelem szervezése helyett az ő esetükben is a leszerelés kezdődött meg.

Az I. világháború után hazatérő katonák egy pályaudvaron.
MTI Fotó: Reprodukció

A Magyarországi Tanácsköztársaság létrejötte után megkísérelte megvalósítani az önvédelmet, s megteremtette a kb. 150-180 ezer fős Vörös Hadsereget néhány szigorú lépés révén – például a korábban elbocsátott hivatásos tiszteket szolgálattételre kötelezték  –.  Azonban nem biztos, hogy azok a katonák, akik saját szülőföldjüket nem érezték veszélyben, hajlandóak lettek volna 3-4 évnyi frontszolgálatot követően ismét fegyvert fogni.

Nem biztos például, hogy a somogyi születésű 44-es bakák hajlandóak lettek volna Romániával harcolni azért, hogy megvédjék Erdélyt.

Vasárnap.hu: Hogyan élték meg 1918 kisemberei ezt a korszakot, látták-e előre azt, hogy milyen következményekkel jár majd a háborúvesztés?

Szakály Sándor: Az őszirózsás forradalom a legtöbb ember számára szorosan kapcsolódott a három nappal később, november 3-án megkötött fegyverszünethez és a háború lezáráshoz, amely pozitív élményt jelenthetett a társadalom legtöbb tagja számára. Emellett a különféle ígéretek – például a földosztásra, a szavazati jogok kiszélesítésére vonatkozóan – szintén az optimizmus ködébe burkolták a láthatárt.

Hangsúlyozandó az is, hogy ország többsége ekkor még – egy szűk elitet leszámítva –

nem foglalkozott a politikával, s így ők értelemszerűen egyáltalán nem láthatták át a nagyobb perspektívájú következményeket.

Vasárnap.hu: Felmerült-e a háborús bűnösség kérdése az I. világháború során és azt követően?

Szakály Sándor: Az I. világháború során ilyen téren többnyire elszigetelt esetekről beszélhetünk, bár néhol érdekes kérdéseket lehet felvetni. Például ilyen a mérges gázok hadi alkalmazása, hiszen ezek használatát később hivatalosan betiltották, de ennek ellenére mindkét hadviselő fél használta ezt a harcok során.

Amit pedig mindkét oldal megtesz, azért még a vesztes félt is nehéz elítélni.

Fölmerült ugyanez a lángszóró, valamint az úgynevezett ”dum-dum lövedék”, vagyis a robbanógolyó esetében is, de ezeket is mindkét fél alkalmazta.

A háborút azért többnyire a fennálló nemzetközi egyezmények tiszteletben tartásával vívták meg, amely esetben nem így történt, ott viszont mindkét fél felrúgta a hadviselési szabályokat. A háborús bűnösség fogalmát inkább a második világháború lezárása után alkalmazták – olyan túlzó mértékben kiterjesztve, ami véleményem szerint nem volt szerencsés.

Vasárnap.hu: Mi várható az évfordulók kapcsán abból a szempontból, hogy ami más országoknak ünnep, az a  mi számunkra tragédia?

Szakály Sándor: A történelemben teljesen normális, hogy a győztes és a vesztes hatalmak másként emlékeznek az eseményekre. Magyarország az I. világháború következtében elvesztette területének kétharmadát,

ezt soha nem tudjuk úgy feldolgozni, hogy ez egy elfogadható és jó dolog, csupán tudomásul vesszük.

Azok az országok, amelyek éppen ebből építkeztek, minderre sikertörténetként emlékeznek és gyakran igyekeznek úgy bemutatni a múltat, mintha az így szerzett területek valójában mindig is az ő birtokukban lettek volna.

Azt szoktam mondani, hogy a győztes országoknak illenék tudomásul venni és elfogadni azt, hogy mi nem fogjuk ünnepelni az ország feldarabolását, és gyászolni fogunk Trianon 100. évfordulóján.

Ezt a tragédiát mi nem fogjuk elfelejteni, de képesek vagyunk felülemelkedni rajta annak érdekében, hogy a jelenlegi közös célokért együttműködhessünk. Ha pedig ezekbe a közös célokba belefér az is, hogy a határon túli magyarság számára minden olyan jogot biztosítanak, amely alapvetőnek mondható, akkor sokkal jobbá válhat az együttműködés Közép-Európa országai között.

Vasárnap.hu: Milyen lenne az az ”ideális” történelmi kép, amit magyarként az I. világháborúhoz kéne kapcsolnunk? Mit kellene Ön szerint vallanunk történelmi örökségként az esemény kapcsán?

Szakály Sándor: Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ha a háború számunkra kedvezőbben zárult volna le, egyszerűbb lenne a helyzet. Az életüket vesztettekre mindenképp emlékeznünk kell. Már a két világháború közti időszakban is nagy hangsúlyt fektettek erre, jogszabály is készült arra vonatkozóan, hogy lehetőség szerint minden település – anyagi lehetőségeihez mérten – állítson emlékművet a hősi halottak tiszteletére.

Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy az 1918 előtti Magyarország a mi múltunk részét képezi

és nem szabad elfogadnunk azt, hogy múltunknak ezen részét bárki elvegye tőlünk.

A történelmi ismeretekre szükségünk van, a nemzet tagjainak olyan szinten el kellene ezt sajátítani, hogy legalább alapvető műveltségük legyen a magyar múlt legfőbb eseményeiről. Történelmi ismeretek nélkül ugyanis sokkal nehezebben tájékozódunk a világban, nehezebben értjük meg a saját magunk, vagy akár a szomszéd országok múltját és jelenét, ezért fontos, hogy minél inkább fejlesszük a társadalom tagjainak történelmi ismereteit.

Bereznay István

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Szárnyal az építőipar
Visszavonta legmagasabb emberi jogi kitüntetését az Amnesty International
Évi tízezer milliárdos értéket is termelhet a magyar autóipar