A gallipoli csata 110 éve kezdődött

Száztíz éve, 1915. február 19-én kezdődött meg az első világháborúban a gallipoli csata, amelyben az antant csapatai megkísérelték Isztambul és a Dardanellák elfoglalását, hogy kikapcsolják a háborúból a központi hatalmak oldalán harcoló Törökországot.

A modern hadviselés első összehangolt tengeri és szárazföldi hadművelete majdnem egy évig elhúzódó, véres csatározások után kudarcba fulladt, a harcokban egyes források szerint 300 ezer katona vesztette életét. A „nagy háború” egyetlen török győzelemmel végződött hadművelete Nagy-Britanniában az Admiralitás Első Lordjának tisztségét betöltő Winston Churchill bukását okozta. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának anyaga:

A Török Birodalom a múlt század elején „Európa beteg emberének” számított: ereje folyamatosan hanyatlott, belső ellentétek gyötörték, az 1912-es első Balkán-háború után európai területe Edirne környékére zsugorodott össze. A nacionalista ifjútörök kormány 1914 novemberében a központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) oldalán lépett be az első világháborúba, amelynek során a Kaukázusban az oroszok ellen indítottak hadjáratot, de a stratégiai jelentőségű Szuezi-csatorna elfoglalásával is fenyegettek.

Winston Churchill, a brit Admiralitás Első Lordja 1915 elején javasolta a Földközi- és a Fekete-tenger közötti összeköttetést biztosító Dardanellák megtámadását. A hadművelet fő célja az volt, hogy török erőket lekötve tehermentesítse Oroszországot, de a félsziget elfoglalása lehetővé tette volna Isztambul bevételét is, ezzel Törökország „kiütését” a háborúból, egyben a balkáni államoknak az antant oldalára állítását.

A török erőket alábecsülő Churchill a fő hadszíntéren elavultnak számító hajók és viszonylag kis expedíciós haderő bevetésével számolt. A brit és francia haditengerészet 1915. február 19-én kezdte lőni a Dardanellákat, előretolt állásaik feladására késztetve a törököket, de az ellenséges ágyútűzben több hajó találatot kapott, mások aknára futva süllyedtek el.

A félig-meddig sikeres előkészítést 1915. április 25-én követte a szárazföldi támadás, a mintegy 75 ezer fős brit-francia erők felét ausztrál és új-zélandi (ANZAC) csapatok alkották. A partraszállás lehetséges helyszínein a törökök addigra – a német Otto Liman von Sanders tábornok irányításával – megerősítették állásaikat, így a hadművelet mindkét oldalnak hatalmas vérveszteséget okozott. A szövetségeseknek a nap végére sikerült két hídfőállást kialakítaniuk, de a kínálkozó lehetőséget nem tudták kiaknázni.

A török védelem néhány nap alatt megszilárdult és a stratégiai fontosságú hegycsúcsokat is meg tudták tartani, ahonnan ágyúkkal lőhették az antant állásait. A Gallipoli-félszigeten a nyugati fronthoz hasonlóan állóháború kezdődött, a május elején és augusztusban indított, óriási véráldozatokat követelő szövetséges offenzívák a kezdeti sikerek után újra és újra elakadtak.

A balkáni fronton 1915 végén a központi hatalmak áttörést értek el, és Bulgária is belépett az oldalukon a háborúba. Ezt követően a német erősítés már szárazföldi úton érkezhetett Törökországba, miközben az antantnak erőket kellett átcsoportosítania innen a Görögország elleni bolgár fenyegetés miatt. A téli időjárás is súlyosbította az addigra már igen komoly veszteségeket elszenvedő, akkor százezer fős expedíciós erők helyzetét, s a brit hadvezetés december elején rászánta magát a kiürítésre. Az egész hadműveletnek ez a része zajlott a legszervezettebben, a folyamatos ellenséges ágyútűzben 1916. január 9-én távozott az utolsó szövetséges katona is.

A balsikerű hadjáratban az antant oldaláról összesen félmillió brit, francia, ausztrál, új-zélandi, indiai katona vett részt. Közülük minden második sebesülten tért vissza, 55 ezer vesztette életét, tízezer került az eltűntek listájára és 21 ezer halt bele a különböző fertőző megbetegedésekbe. Török részről ugyancsak mintegy félmillió katona harcolt, közülük majdnem 90 ezer elesett, 160 ezren megsebesültek.

Törökország az első világháborúban egyedül ezt a csatát nyerte meg, a siker visszaadta nemzeti önbecsülését, és megmentette a birodalmat a széthullástól. A harcokban tűnt fel Musztafa Kemal alezredes, aki később a modern Törökország megalapítója lett. A rosszul előkészített és rosszul megvalósított hadművelet kudarca után a brit sajtó a fő felelősnek tartott Churchill fejét követelte, aki kénytelen volt lemondani, és a francia fronton lett egy hadosztály parancsnoka. A Gallipolinál lezajlott hadművelet kulcsszerepet játszott Ausztrália és Új-Zéland történetében is, jelentősen hozzájárult az önálló nemzeti tudat kialakulásához.

A történészek és hadtörténészek időről időre felvetik, mi történt volna, ha az antant terve valóra válik. Egyesek szerint akár három évvel is lerövidülhetett volna a háború, milliók élete maradt volna meg, sőt akár a bolsevik forradalom sem tört volna ki, vagy legalábbis elodázódott volna. A spekulációkon túl csak annyi bizonyos, hogy a hadműveletnek a későbbiekben komoly hadtörténeti értéket tulajdonítottak: a stratégák gondosan tanulmányozták a tengeri és szárazföldi alakulatok együttműködését igénylő nagy hadműveletek kidolgozása során, mint amilyen a második világháborúban a normandiai partraszállás és a csendes-óceáni amerikai partra szállások voltak, de még az 1982-es falklandi háború terveinek elkészítésekor is.

A Gallipoli csatának állít emléket Peter Weir ausztrál rendező 1981-ben forgatott Gallipoli című háborús filmdrámája, melynek főszerepeit Mel Gibson és Mark Lee alakította.

Vezetőkép: wikipedia