1956. november 4. Most!
Akibe szorult egy csöppnyi emberségesség, együttérzés az átérzi, hogy miért fontos küldetés dzsihadisták által rabszolgának elhurcolt asszonyok, népirtás során árvává tett gyerekek, a hitük miatt másodrangú állampolgárrá alacsonyított, félelembe taszított emberek megsegítése. Ugyanakkor érezve a programunk iránti támogatást a magyar emberek körében, nekem is el kell gondolkoznom azon, hogyan lehet, hogy pont egy tízmilliós közép-kelet európai nemzet mutat ilyen fokú érzékenységet észak-koreai, szíriai vagy éppen dél-szudáni emberek szabadsága kapcsán.
A választ két történelmi jelentőségű nyilatkozat, pontosabban két segélykiáltás mellbevágó hasonlósága adta meg számomra.
Az egyik akkor hangzott el, amikor az 1956. október 23-ban indult magyar forradalom és szabadságharcot követően november 4-én a szovjet csapatok bejöttek az országunkba, leverték az ellenállást és megszálltak bennünket. Alig pár napig tartott a szabadság. Az utolsó segélykérő üzenetünk a nyugati világhoz így hangzott akkor:
„A magyar szabadságharcos rádió utolsó felhívását intézi a szabad világhoz. Világ népei, az ezeréves Magyarország őrtornyain kezdenek kihunyni az utolsó lángok. A szovjet hadsereg megpróbál szétzúzni bennünket. Páncélosaik és ágyúik Magyarországon dübörögnek át. Asszonyaink, anyáink, leányaink veszélyben vannak. Mentsétek meg lelkeinket! S.O.S., S.O.S.! Lehet, hogy most szólal meg utoljára az utolsó szabad magyar rádió. Világ népei, hallgassatok meg, segítsetek, ne tanáccsal, ne szavakkal, hanem tettel.”
Magyarország segélykiáltására a világból sehonnan sem érkezett válasz. A szabad világ nem válaszolt, hanem magára hagyott minket és évtizedekig egy elnyomó hatalom zsarnoksága alá kerültünk, amely megnyomorította szüleink, nagyszüleink generációjának az életét, és meghatározta a mienkét is.
A másik segélykiáltás pedig tavaly hangzott el, amikor az iraki Nikodémusz moszuli metropolita keményen és indulatosan mondta ezt a magyar kamerák előtt, a népe sorsáról:
„Az ISIS elfoglalta a városunkat Moszult, és a falvainkat az emberek szeme láttára, az egész világ szeme láttára, fényes nappal, még csak nem is éjjel, délelőtt. A műholdak ezt mind láthatták, végignézhették, mégsem tett ellene senki semmit. Amikor az ISIS Moszulba érkezett, mondhatják, hogy éppen mindenki aludt, rendben. De két hónappal később, amikor a falvainkhoz értek, akkor sem védett meg bennünket senki. Senki sem kelt a védelmünkre. Az ISIS mindent elvett tőlünk és kényszerítettek, alig hagytak választási lehetőséget, vagy muszlimmá válunk, vagy megölnek, vagy elköltözünk a földünkről, vagy az védelmi adót kell fizetnünk nekik. Mindez a világ szeme láttára történt. Az ISIS elvette mindenünket, a történelmünket, a templomainkat, a kolostorainkat, a földünket, a hazánkat, a házainkat, a pénzünket, és még a méltóságunkat is. Mindent elvettek tőlünk. De az Isten megmaradt a szívünkben.”
Mi, magyarok a történelmünk viharain keresztül megismertük a szabadság hiányát, ezért is jobban megbecsüljük, ha szabadok lehetünk. Az elnyomatásból kijutott nekünk a törökök, a Habsburgok alatt és a kommunista diktatúra vészkorszaka idején is.
Ma van az évforduló, nemzeti gyásznapunk, amikor mártírjainkra, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésére emlékezünk és arra is ahogyan a nyugati „szabad világ” elárult és sorsunkra hagyott minket. Nikodémusz metropolita szavai pedig arra világítanak rá, hogy az ő szemükben mi vagyunk a „szabad világ”, és ha a látópontja miatt talán túl is becsüli a mi erőforrásainkat és lehetőségeinket, összevetve a nagyobb és tehetősebb államokkal, abban viszont nem téved, hogy mi lehetünk, nekünk a nyugati keresztény civilizáció élő lelkiismeretének kell lennünk .
Annak a lelkiismeretnek, amelynek hívó szavára a világ felébred, és segítségére siet azoknak, akik most írják 1956. november 4-ét.
Azbej Tristan,
az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár
