Sokszor kritizálják, becsmérlik azokat, akik nehéz időkben születnek meg és a sors úgy hozza, hogy a legfontosabb döntéseket nekik kell meghozniuk. Ilyenkor a rossz és a még rosszabb közül kell választani – ezt az utókor többnyire nem érti meg.
Tisza István nem a boldog békeidőket kapta osztályrészül országvezetőként, hanem a magyar történelem legsötétebb óráit. Ráadásul egy olyan vitorláshajón, amit nem magyar szelek fújtak.
Kétszer volt Magyarország miniszterelnöke. Az első Tisza-kormány alig másfél évig működött (1903. november 3. – 1905. június 18.). Ez alatt az idő alatt számos pozitív – pl. II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala –, de negatív tett is fűződött a nevével fémjelzett kormány tevékenységéhez – pl. erőszakkal fojtatta el az 1904-es országos vasúti sztrájkot. Kormányzásának I. Ferenc József habsburg császár vetett véget, mikor új választásokat írt ki, és azon az addig harminc éven át kormányzó Szabadelvű Párt csúfos vereséget szenvedett.
Politikai csatározásai után 1913 nyarán a császár ismét őt bízta meg kormányalakítással.
Érezte, hogy közeleg a baj. Igyekezett megszilárdítani az államhatalmat és megbékíteni a horvátokat, a monarchia népeit, azonban 1914. június 28-án eldördült a történelem egyik leghíresebb lövése. Gavrilo Princip szerb nacionalista megölte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét. A sakktáblán a bábuk mozgásba lendültek és Tisza tehetetlen volt. Látta a végkifejletet, de hiába ellenkezett a monarchia vezetői közül egyedüliként, Magyarország is beszállt az első világháborúba.
hirdetésNapjainkra elfelejtik a Kárpát-medencén túl, hogy az ezer éves Magyarország megcsonkítása volt a „nagy háború” legnagyobb bűne. Egy olyan háborúban, amelyben a felek egymás ellen háborús bűnök tömkelegét követték el és több millióan haltak meg, ez első hallásra erős állításnak tekinthető, de mégis igaz. Magyarországot halálra ítélték, karok és lábak nélkül engedték az új világrendbe, legyengülten, kifosztva, egyedül.
Hogy miért nem hullottunk el? Miért maradt meg Magyarország, és miért emlékezhetünk Tisza Istvánra halálának 100. évfordulóján? Mert egy nyakas kálvinista volt, egy olyan államférfi, akinek meggyőződésére, hitére halála után is lehetett építeni.
Orbán Viktor miniszterelnök így fogalmazott a minap: „a háborús összeomlás, a vörös terroristák pusztítása és az ország kétharmadának elcsatolása után ezek az építőkövek jelentették azt a fundamentumot, amelyre a két háború közötti korszak nagy magyar államférfijai, Bethlen vagy Klebelsberg építkezni tudtak. És jó néhány építőkő, melyet ő rakott le, még egy évszázad után is itt van abban a talapzatban, amelyre a magyar nemzetet építjük.”
Tisza István rossz korba született, de tisztességgel helytállt mindvégig. Amikor pedig szembenézett a halállal, csak annyit mondott: „bátran, ahogy éltem, akarok meghalni.”
A ma embere talán már nem tudja teljesen befogadni Tisza István hagyatékát, nem értheti a tettei mögött rejlő szándékokat. Talán elég, ha csak annyit jegyzünk fel az emlékezetünkbe: Tisza István Magyarországért élt, és halt meg – máig tisztázatlan körülmények között.
