A Josh Saphiro amerikai főállamügyész által vezetett gyermekmolesztálási vizsgálat mélyütésként érte a katolikusokat. Ennek köszönhetően még azok is elpártolnak az egyháztól, akik valamilyen szinten nyitottak lennének a hitre. Amerikában pedig egyesek már a keresztény fundamentalizmus és vallási nacionalizmus fellángolását vélik felfedezni a legutóbbi washingtoni vallásszabadsági konferencia után, mert az amerikai adminisztráció felszólal az üldözött keresztények védelmében.

Eltussolás és büntetés vagy az egyház nyilvános megszégyenülése

Hollywoodban sorozatgyártásban készülnek azok a filmek, amelyekben tematikusan papok, vagy az egyház alkalmazásában álló emberek által elkövetett gyermekmolesztálás áll a középpontban és szándékosan vagy sem, de a narratíva elferdített módon mutatja be az egyház belső életét. Azokra pedig, akik becsületesen, tisztességgel és hittel végzik azt a szolgálatot, amire elhívást kaptak, hatalmas súlyként nehezedik a szégyen terhe.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk: Twist of Faith (2004), Sex Crimes of the Vatican (2006), Hand of God (2006-2007), The Boys of St. Vincent (1992), Deliver Us From Evil (2006), és a listából kihagyhatatlan 2015-ös alkotás, a Spotlight – Egy nyomozás részletei, amely hatalmas „sikert” aratott mind a kritikusok, mind pedig a nézők körében.

Le kell szögezni azt is, hogy nem valami ellen, hanem valami mellett szól az érvelés. Aki ebben támadást lát az áldozatok, vagy érintettek ellen, súlyos tévedésbe esik. Aki azt gondolja, hogy egy szemernyi megértés sem szorult azokba, akik még mindig elkeseredetten próbálják megvédeni az egyház „mundérjának” becsületét, nagy hibát követ el és vakon követi a média által felkorbácsolt érzelmeit.

hirdetés

Ahogy a bevezetőben említésre került, két nagy kihívással kell szembenéznie az egyháznak. Az egyik a „népszerű” ateizmusból fakadó közöny vagy más néven az ideológiai síkon való tudatos relativisztikus tematizálás a 21. század liberalizmusának részéről, a másik pedig azok a belső problémák, amelyeket nem lehet és nem is kell tagadni. A legújabb, az elmúlt hetven évet vizsgáló  pennsylvaniai jelentés már háromszáznál is több papot említ, a másik, bostoni ügy kapcsán pedig konkrétumok még nincsenek, csak kavarodás és a szenzációra éhes média.

A kérdés pedig az, hogy az egyház mit tud kezdeni a pedofilbotrányok nyilvánosságra kerülésével. Olyan támadási felület ez, amely sokkal hatalmasabb annál, mint amit az egyház által elvégzett munka valamilyen szinten ellensúlyozni tudna, legalábbis a média és felkorbácsolt közhangulat terén nem, ahol akkora túlsúly van a kritikusok javára, hogy egy trollhadsereg is kevés lenne a közvélemény alakítására. Azt látni kell, hogy ha egy ilyen eset napvilágra kerül, ott nincs jó döntés. Ha jelentik az elöljárónak az esetet, választhat, vagy eltussolja, vagy pedig nyilvános megszégyenítésre ítéli az egyházat. 

A már sokszor hangoztatott megelőzés szerepe szintén sok kérdést vet fel. A paphiánnyal küzdő egyház nehéz helyzetben van, mert szükség van az utánpótlásra, mindemellett az eddigieknél jóval szigorúbb belső szűrőket és kritériumokat kell elültetni a gyakorlatba.

Konzervatív lépések és a sajtóvisszhang

A molesztálási ügyek mellett meg kell említeni a konzervatív (néha inkább racionális) irányba történő lépések visszhangját, ami első sorban a közéletet érinti és nincs szoros kapcsolatban a gyermekmolesztálási ügyekkel.

Az, hogy Európa nyolc országában van érvényben olyan szabályozás, amely korlátozza a vallási viseletekre vonatkozó előírásokat, nem jelenti azt, hogy Európa visszalépett a sötét középkorba. A teljes testet fedő bő ruházatnak megvannak a maga tiszteletreméltó hagyományai, azonban az elmúlt évek eseményeinek tükrében jogosan merül fel a biztonsági kockázat kérdése és az ilyenkor belépő önvédelmi mechanizmus. A dán szabályozás, miszerint az ún. „gettókban” élő gyerekeknek heti huszonöt órában „hagyományos dán értékeket (többek között karácsonyi és húsvéti szokásokat és nyelvet) kell tanulniuk pont azt az integrációt szolgálja, amely befektetés a jövőt illetően. utóbbi eset az elmúlt időszak eseményeinek sorában, ami teljesen felháborította a “toleráns” oldalt, ahol gyakran megfelelő érvelés hiányában a két oldal elbeszélt egymás mellett.

A genderképzés körüli polémia pedig csak a legutóbbi eset az elmúlt időszak eseményeinek sorában, ami teljesen felháborította a “toleráns” oldalt, ahol gyakran megfelelő érvelés hiányában a két oldal elbeszélt egymás mellett. Kevés mérsékelt és a hátteret megvilágító írás született a témában, amelyek sajnos hiányoztak az érdemi vitából.

Kiállás az üldözött keresztények mellett és a hiányzó iránymutatás

Hogy még összetettebb legyen a kép, az alig pár hete véget ért washingtoni vallásszabadsági konferencia után volt, aki egyből vallási elnyomást és nacionalizmust kiáltott, mert a Jeff Session amerikai főállamügyész által bejelentett vallásszabadsági munkacsoport „egy veszélyes, keresztény-nacionalista kampány és diszkrimináció része és ennek az árát az amerikai LGBT közösség és más vallási kisebbségek fogják megfizetni” – írja az NBC véleményrovatában egy baptista lelkész, aki magára, mint „hívő emberre” hivatkozik, aminek a megítélése természetesen nem a mi dolgunk, fogadjuk el, hogy így van.

Az viszont már közügy, hogy akár a katolikus, akár más egyházak „képviselői” hogyan nyilatkoznak meg olyan égető kérdésekben, amelyekben szilárd állásfoglalás ugyan létezik már (ld. pl. a Katolikus Egyház Katekizmusát), de néhányan valamilyen indíttatásból igyekeznek azon ferdíteni, vagy érzelmi kérdésként kezelve az ügyet enyhíteni, vagy maszatolni annak lényegét.

Ha pedig azok, akik magukra írástudóként és vallási vezetőként nem tudnak érdemben határozott útmutatást adni, akkor a keresztény erkölcs örökérvényű iránytűje is elkezd kilengeni.

KB

Fotó: deviantart.com