A minap magát Magyarország katolikus főpásztorát láthattuk vendégül a nappalinkban. Korábban ezt nem nagyon tudtuk volna elképzelni, ráadásul nem úgy, hogy misét celebrál. Márpedig pontosan ez történt két hete vasárnap, amikor a televíziós közvetítésen keresztül vehettünk részt családi körben a szentmisén.
Piarista diák koromban reggelenként sokszor már a tanítás megkezdése előtti órában bent voltunk az iskolában, hisz a kápolnában tanáraink miséztek a mellékoltároknál, és mi, diákok ministráltunk a szertartás során.
Bizonyára a mi segítségünk nélkül is boldogultak volna az atyák, ám azt gondolom, azért is örültek jelenlétünknek, mert az áldozat bemutatása egy abszolút közösségi cselekmény, azt együtt megélni az igazi („ahol ketten vagy hárman…”).
Most olyan időket élünk – és néhány hónappal ezelőtt még mindez elképzelhetetlen volt –, hogy a papok hívek nélküli üres templomokból kénytelenek online szentmise-közvetítéseket adni a tableten keresztül, a Szentatya pedig az üres Szent Péter téren imádkozik a járvány elmúltáért.
hirdetésLátszólag egyedül vannak, nincsenek még ketten-hárman sem együtt. De tudjuk, hogy mindannyiunk Ura ott van velük. Látszólag mi is egyedül vagyunk a templomi közösségeinkből kiszakított családjainkban imádkozva, vagy egyedül a képernyő előtt. Látszólag egyedül! Valójában azonban lehet, hogy még jobban együtt vagyunk, mint egyébként a „normális” vasárnapokon.
Ez a helyzet alkalom lehet arra, hogy rádöbbenjünk, mit is vesztünk azzal, hogy nem lehetünk együtt az Eucharisztia ünneplésében! Így majd, ha végre vége lesz ennek a minket egymástól elválasztó járványnak, talán megtanuljuk sokkal inkább megbecsülni azt, hogy együtt lehetünk az oltár körül. Addig is szívesen látjuk vendégül az ország papjait családjainkban, otthonainkban, mert lélekben együtt vagyunk.
Tarnai Richárd
