Békés Márton: Útiterv
A globális összeütközések és az egyéni élet karamboljai lassacskán párhuzamba kerülnek egymással. Megnyugtató feszültséget vált ki, hogy minden a terv szerint halad. A meteorológusok szerint a tornádó közepén nyugalom és csend honol, a forgószél a mozdulatlanság tengelye körül tombol. Így van másutt is: a csatatér dühöng a hadvezér körül, a piactér kavarog a templom körül, és nem fordítva. Itt az idő. A jó csapattiszt nem azt mondja, előre, hanem azt kiáltja: utánam. Kezdjük el.
–
Megyünk bele az őszbe és az ősz is jön belénk. Most már mindannyian beláttuk: eddig volt s nem tovább. A magyarázatok védhetetlenek, senkit sem érdekelnek és különben is: ezerszer hallottuk már őket. A körülöttünk zajló összeomlás nyeresége, hogy végre színről-színre látunk. A tegnap helyett a holnaphoz kell ragaszkodnunk – de még ma. Ma éjjel útitervet készítünk. És hajnalban indulunk.
*
Hosszú harc lesz ez. Már az Én legbelsőbb, meghasíthatatlan magja áll a támadások kereszttüzében. Nagy a tét, bírni kell a nyomást. Mint a páncéltörő lövedék volfrámmagja, amikor áthatol a vason és közben a forróságtól leolvad róla az acélköpeny – önvédelem közben is így jutunk el a személyiség tovább már nem osztható belsejéhez. Ami közben leválik, valójában úgysem volt szükséges. Nem kár érte. Hogy készen álljunk, előbb a kérdések kérdését kell feltennünk: Ki vagyok én?
*
Nem alaptalan a félelem. Milyen világ az, ahol a terrorkalifátus videója előtt ötmásodperces lakáshitel-reklám ugrik fel? Erősödik a globális otthontalanság, amelyet egyesek kényszerből, mások örömmel vállalnak. (A kettő együtt jár.) Minden összefügg mindennel: a tömeghisztériává fokozódó önfényképezés, a hirtelen lecsapó esőzés, az egzaltált magány, az önbeteljesítő jóslatként működő páni félelem, a közlekedési balesetek vonagló hullámai és a tágas tereken is átélt urbánus klausztrofóbia. Minden repülőtér börtön.
*
Semmi sem véletlen. Mintha még meg sem történt események emlékeit őrizgetnénk magunkban. A találkozások végzetszerűsége, a megérzések igazolódása és a sejtések bebizonyosodása arról árulkodik, hogy egy titkos terv érvényesül a túlbiztosítás, a veszélytelenül élés és az önmentegetés praktikái ellenére. Az imáknak roppant súlyuk van. A fohász ellengravitáció: megtartja a Földet.
*
Vagy-vagy. A hajdani hacker-romantika elmúlt, a „jövő privát” – szól a totális nyilvántartás napiparancsa. Korunk vezérmotívuma a transzparencia, mégis digitális maszkok sokaságát kell letépnünk. Az átláthatatlanság szükséges megteremtése együtt jár a szilícium-fátyol leszakításával. Akkor majd kiderül, melyik személyiséged az igazi s hogy van-e egyáltalán. Már nem a valóság megzavarodása a probléma, hanem a realitás érzékelésének elbizonytalanodása. Hol lakik a tudat? A saját testünkben, vagy azon kívül, ahol adatainkat bányásszák? Kiderül. Egy egész életet nem lehet megúszni.
*
Fenjük ki újra a szavak élét! A lázadás jó ideje egyre absztraktabb síkra került: kódokkal, beszédmódokkal, diskurzusokkal vívott gyenge konfrontációval toljuk folyton messzebb magunktól azt, amivel naponta meg kellene ütköznünk. Távolítjuk a fókuszt, pedig célra volna jó tartani. Nem akarunk több pufferzónát – az összeütközésnek nyíltnak, direktnek és közvetítő nélkülinek kell lennie. Rajta hát!
*
Nyugodtan várunk, erőnk az önmegtartóztatás. A készülődés időszakát nem lehet megspórolni. Aztán fennsíkra érünk majd. Kevesen leszünk. Együtt megyünk fel, de mindenkinek magának kell megtennie az odáig vezető utat. Az ellentmondások megtermékenyítően hatnak ránk. Minden, ami nem kavar fel, semmi. Jönnek a döntés évei.
Békés Márton
—
(A fenti írás eredetileg a Vizualité_ nevű Facebook-aloldalunkon jelent meg, 7 részletben – részletenként külön képpel -, 2019. Október 30. és 2020 Január 10. között. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész)