„Bezöldülés” helyett inkább maradjunk természetesek!
Felmerült bennem egy kérdés az elmúlt hetekben: miből gondolja a jobboldal, hogy Karácsony Gergely, Judith Sargentini, Jávor Benedek vagy a többi ökodíszpinty szóhasználatának majmolása, fogalomkészletének adaptálása a sikerre vezető út? Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a jobbos nyilvánosságba a „zöld” mint a természetvédő szinonimája szisztematikusan kezdi befészkelni magát.
„De miért?” – kérdezgetem katatón módon újra meg újra, mint a Fluimucil reklám Ábelje. Addig tiszta sor, hogy a Gréta-generáció ökoszorongásával nekünk is kezdenünk kell valamit, nem hagyhatjuk az „úton poroszkáló balos hadosztályok” martalékául a témát. Azt viszont már nem fogom fel ésszel, hogy miért kell beengedni magunk közé a szüntelenül áradó progresszív invázió egyik nyelvpolitikai trójai falovát. Mégpedig azt, hogy zöld=természetes, zöld=természet.
„Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott” – áll a Teremtés könyvében.
Aminek te adsz nevet, azt te is uralod.
Annak ellenére, hogy nem a Biblia a kedvenc olvasmányuk, ezt a bölcsességet a progresszió spindoktorai nagyon jól ismerik, át is konvertálták politikai vastörvénnyé már nagyon régen. Azóta megállás nélkül képzik az olyan gnómszavakat, amelyek mind az „elnyomás” egyes, aktuálisan felfedezett és feltárt fajtáját jelölik. Mi pedig általában annak rendje és módja szerint kiröhögjük őket, amikor ránk akarják erőltetni az újbeszél szótár legfrissebb kiadványát. Néha viszont még így is átcsúszik egy-két ártatlannak hitt fogalom, és mielőtt észbe kapnánk, már kész a közmegegyezés, ami sarokba szorítja a józan elménket. Hát még most kapjunk észbe!
Ne „zöldüljünk” be, ne indítsunk „zöldkampányt”, ne hozzunk létre „zöld rovatot”, egyáltalán ne használjuk a „zöldet” a természetesség, a természetszeretet, vagy a természetvédelem szinonimájaként, mert az már foglalt.
Olyanok foglalták le, akik a hatvanas évek marxista újbalosainak vadhajtásai. Mégis kinek jutna eszébe bármilyen természetes, harmonikus állapot, mikor ránéz Judith Sargentinire? Nekem biztosan nem.
Na, ő zöld, de – ahogy általában a zöldpárti politikusoknak, aktivistáknak – a természethez köze nincs. Már az, hogy szerintük a zöld mint szín egymagában kifejezheti a természetet, remekül rávilágít arra, hogy mennyire idegen számukra az élővilág csodálatosan sokszínű birodalma. Pedig ilyenkor késő ősszel még a körúti törzshelyeik ablakából is megfigyelhetnék, hogy kedvenc élőlényük (és gyakorlatilag szinte az egyetlen, melynek létezéséről tudomásuk van) legtöbb fajtája tarka színekben pompázik.
Épp ezért ne csináljunk a zöldmarxista pártcsaládnak azzal reklámot, hogy őket idézzük meg minden környezetvédelemmel kapcsolatos vitában! Mert a természet jóval több annál, mint amit azok gondolnak róla, akiknek első és legfontosabb dolga, hogy megdöntsék a kapitalista világrendet, hogy aztán annak a helyébe valamilyen ökomisztikus globális rezsimet állítsanak.
A természet fogalma több a nem őshonos, invazív fafajoknál, amelyeknek bármely példányához odaláncolja magát a zöldsálas, tudatlan, városi aktivista. Ahogy a természetpusztítás is tágabb meghatározást érdemel a légszennyezésnél, az üvegházhatásnál, vagy a (valójában a szó szoros értelmében nem létező) óceáni szemétszigeteknél.
Mert abban nincs vita jóérzésű emberek között, hogy ezek szörnyű, megszüntetendő jelenségek. Ehhez nem kell zöldnek lenni.
A „bezöldülés” azt jelenti, hogy ennél tovább már nem látunk, és minél előbb véget vetnénk mindennek a negatív történésnek, de bármi áron. Kampányolunk a gyerekmentesség mellett, rettegésben tartjuk az állattenyésztőket, vagy fölöslegesen szétverjük a tömegeknek munkát és megélhetést jelentő európai autóipart,
ezt mind megtehetjük, mert mi forradalmi élcsapatként tudjuk, mivel mentjük meg a Földet.
Ha valóban tenni akarunk valamit a természet pusztulása, pusztítása ellen, akkor kezdjük azzal, hogy újra a természethez közeledünk, és megvédjük a hamis prófétáktól, a zöldektől. Megvédjük a magzatokat, akik a zöldek szerint elpusztíthatóak az általuk kijelölt magasabb célok érdekében.
Megvédjük a családunkat és a hazánkat, az európai kultúrát, mert ezek mind organikus, természetes jelenségek, melyekre a zöldek csak mint az új globális rend útjában álló akadályként tekintenek.
És megvédjük elménket és beszédünket a haladó szókészlettől, nem használjuk a zöldet a natúra szinonimájaként, mert ha nem így teszünk, azzal csak a kevély istentagadók legújabb álarcos szabadcsapata alatt képzünk felhajtó erőt, akik legádázabb ellenségei magának az emberi természetnek.
Szerző: Márton S. József