A szívedben is születhet gyermek. Példaképünk: Dr. Kádár Annamária
– Voltak olyan emberek, akik példaképként különösen hatottak Önre?
– Visszagondolva a gyermekkoromra, mindenképpen a család volt az első olyan közeg, ami meghatározta az életutamat. Édesanyám sokat mesélt nekem, innen ered a mesék iránti szeretetem is. Nagyapám az ő életvidámságával mutatott példát, azzal, hogy úgy állt a dolgokhoz, hogy mindent kibogozott, megoldott, nem volt olyan probléma, amit ne tudott volna áthidalni. Édesapám kitartása is egy követendő minta volt számomra.
Később, szakmailag a nagy pszichológus mesterek hatottak rám: Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő vagy Popper Péter, aki a doktori iskolában is tanított. Majd ahogy bekerültem a Nyitott Akadémia előadói közé, ott már kollégák lettünk Vekerdy Tamással és Ranschburg Jenővel és nagyon jó érzéssel töltött el, hogy testközelből láttam, hallottam őket és láthattam az embert is a szakember mögött.
– Hol gyökerezik a pedagógia és a gyermekek iránti elkötelezett szeretete?
– Tanítóképző líceumot végeztem, ami egy 5 éves szakképzés volt, és kezdetben úgy is gondoltam, hogy tanító leszek. Szerettem a gyerekek között lenni és tanítani. De valahogy mégis úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam, utána felvételiztem az egyetemre, pszichológia szakra, Kolozsvárra. Az egyetemi képzésen belül volt a pedagógiai modul, amit minden tanári szakmára készülő diáknak el kell végezni és ennek keretében voltak a vizsgatanítások. Ami nagyon emlékezetes élmény volt, az a kolozsvári Apáczai Líceumban történt. Az óra témájául aznap a figyelem szolgált, nagyon sokat készültem, hogy érdekes és interaktív lehessen. Vittem magammal egy halom kísérletet, feladatot, és jó volt látni a diákok kíváncsi tekintetét. Az óra végén felálltak és megtapsoltak. Szerintem ott született meg az a döntés, hogy én pedagógus akarok lenni.
Én úgy tekintek a pedagógusra, hogy az igazi tanárnak nincs is katedrája, és nem fentről lefele tanít, hanem párbeszéd, kölcsönös tanulás van, egy csapatmunka a diák és tanár közt.
Úgy gondolom, hogy nagyon sok minden úgy változik meg egy gyermek életében, hogyha az óvodapedagógus, illetve a tanító tényleg egy olyan ember, akire fel tud nézni, aki el tudja indítani egy úton, aki hisz benne. Akkor csodákra lesz képes a diák. Ahogy Karácsony Sándor mondja: „a pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa.”
Ez az alulról jövő változás a fontos: soha nem a következő tanügyminiszter fogja megváltoztatni a dolgokat, hanem az alulról induló változások. Hogy ha a pedagógus bemegy a tanterembe és becsukja az ajtót, akkor már csak a kapcsolat létezik közte és a diákok közt. Úgy is érezheti, hogy ez lényegtelen, hiszen ha változás is történik, csak egy kis szelet az egészhez képest, de van egy jó példa, ami illusztrálja ezt a folyamatot.
Egy mexikói a barátjával sétál a tengerparton, ahol rengeteg tengeri csillag hever és sorra dobálja őket vissza a tengerbe. A barátja megszólítja, hogy a dagály kihozta ezeket a csillagokat, millió számra hevernek itt, ezeknek már úgyis mindegy, hisz elpusztulnak a víz nélkül. Mire a mexikói megfog egy csillagot, visszadobja és közben azt mondja, hogy ennek az egynek azért mégsem mindegy!
Annak az egy gyereknek, aki egy példamutató tanár óráján van, nem mindegy, hogy mit kap.
– Miért érdemes ezt a pedagógusi pályát választani?
Amikor érzelmi intelligencia tréninget tartok, végzünk egy gyakorlatot, aminek részeként öt cetlire rá kell írni öt gondolatot, ami a résztvevők életében hamuba sült pogácsaként kíséri őket és igazi erőforrás számukra. Amikor pedig ezeket elemezni kezdjük, akkor sok esetben kiderül, hogy az egyik mondat egy pedagógustól származik.
Mindenkinek az életében volt egy olyan mester, akire felnézett, és jókor mondott épp egy olyan mondatot, ami őt továbblendítette, pedig úgy érezte, hogy nincs tovább. Ezekért a mondatokért érdemes tanítani!
Jelenleg többek közt óvodapedagógusokat és pedagógusokat képzek a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és a Debreceni Hittudományi Egyetemen. Az az én küldetésem, hogy a személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia fejlesztés kapcsán ne csak a kognitív tudást adjam át, hanem azt a „kulcsot” is, amivel a pedagógus maga tud majd tovább motiválni. Nem könnyű manapság az óvodapedagógusi, tanítói küldetést felvállalni, hiszen rengeteg nehézség van, de ugyanakkor rengeteg siker is.
– Hogyan találtak egymásra a mesepszichológiával?
– Egyrészt ez egy gyerekkori érzés mentén talált rám. Meghatározó volt az, amikor anyukám leült az ágyam szélére és mesélt, ennek hatására megteremtettem a belső képeket és megálmodtam a saját életemet. Érzések szintjén biztos, hogy onnan indult a hivatásom.
Diákként bekerültem egy olyan kutatócsoportba – még a pedagógiai líceumban–, ami egy országos helyesírási felmérés volt Dr. Pletl Rita tanárnő vezetésével. Ekkor helyesírási hibákat javítottam a negyedik osztályosok fogalmazásában és volt egy olyan feladat, amiben mesét kellett írniuk. Így lehetőségem volt elolvasni 1237, gyerekek által írt mesét, amiből megszületett az államvizsga dolgozatom is, amelyben tartalomelemzéssel dolgoztam fel ezt az anyagot. Akkor úttörő voltam ebben a kutatási témában.
Amikor elkezdtem doktorálni, akkor sem távolodtam el a fő témától, mert a fogalmazási képesség fejlődését vizsgáltam, ugyanennek a reprezentatív mérésnek az alapján, aminek volt magyarországi kontrollmérése is. A mai napig hálás vagyok, hogy annak idején lehetőségem volt egy ilyen kutatócsoporthoz csatlakozni.
Később, amikor érzelmi intelligencia tréningeket kezdtem el tartani, rájöttem, hogy középvezetőknél, vezetőknél az érzelmi intelligencia két faktora, az önbecsülés és a rugalmas alkalmazkodóképesség nagyon nehezen változik. Rájöttem, hogy ez gyerekkorba vezethető vissza, hiszen a bőrünk alá ivódnak a történetek, a különböző meséken (kortárs mese, népmese, családi történetek) keresztül. Mára már fordított fókuszból vizsgálom, hogy a családtörténet, a gyerek személyes élettörténete hogyan kapcsolódhat majd össze a népmesével és a kortárs mesével – így tágabb keretben értelmezem a mesélést.
– Milyen stratégiákat fedezett fel a mesék tanulmányozása által, amik a saját életünk sárkányainak leküzdésére megfelelők lehetnek?
– Előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie a saját sárkányaival. Azokat nem lehet kikerülni, ahogy a mesékben is; szemtől szemben kell leküzdeni őket. Írtam is egy mese-tízparancsolatot, aminek az egyik része, hogy csak szemtől szemben és becsületes eszközökkel szabad a küzdelmet felvállalni.
Lehet másképp is, de nem érdemes, hiszen ez nem lesz igazi a győzelem.
Minden egyes életciklusban megvannak a magunk sárkányai. Mindig várjuk, hogy csak ettől, majd attól a küzdelemtől szabaduljunk meg, aztán a következőtől és így tovább… Olyan, mint Lázár Ervin meséje, amiben levágják a sárkány fejeit, de azok újból kinőnek. Ez a saját életünkben is így történik, nem tudjuk kikerülni, nem tudjuk megóvni sem magunkat, sem a gyerekünket a küzdelmektől.
Van az a sport, a curling (kell a golyó előtt súrolni a jeget, és akkor csúszik előbbre és előbbre a golyó) és ez azt juttatja eszembe, hogy szülőként az a legrosszabb, amit tehetünk, hogy minden akadályt eltávolítunk a gyermekünk elől, súroljuk a gyermek előtt a talajt. Helikopter szülőként mindig ott vagyunk, és megóvjuk gyermekeinket.
Azt látom, hogy mindenkinek egyszer-kétszer bele kell buknia a saját történetébe, ezek a fejlődési lehetőségek. Ha onnan
fel tudsz állni, össze tudod szedni magad, vannak támogatóid, kísérőid, segítőtársaid, mersz segítséget kérni és tudsz segítséget adni, akkor megerősödsz közben.
Így létrejön az, amit a pszichológiában rugalmas alkalmazkodóképességnek, rezilienciának neveznek: mint a gumi, ami kinyúlik, ha kihúzzuk és ha elengedjük, akkor visszapattan az eredeti állapotába. Ez a képesség teszi lehetővé, hogy ne féljünk szembenézni a kihívásokkal, és akár lehetőségeket is meg tudjunk látni a nehézségeinkben.
Természetesen belefáradunk egy-egy élethelyzetbe, de ilyenkor tud segítségünkre lenni egy jó kis történet, életmese arról, hogy a mi nagyszüleink, dédszüleink milyen utakat, tévutakat jártak végig a saját életükben. Ez lehet az átkeretezés része, hiszen egy adott szituációt én problémának látok, de amikor például egy tágabb kontextusban vizsgálom a helyzetet, sok minden megváltozhat a szemléletemben. Érdemes egy kicsit más perspektívából is megvizsgálni, ha gondokkal küzdünk, hogy akár a saját családunkban mi adott erőt, megoldást egy adott probléma esetén.
Hol voltak az elakadási pontok, hol volt a továbblépés, milyen mintákat viszek tovább, mi az, amit integrálni tudok. A sárkányokat gyakran kint keressük, de a legtöbb esetben bennünk vannak a félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk formájában. Arra sokszor nem is gondolunk, hogy milyen harcok, háborúk dúlnak bennünk és minden egyes életciklusban lehet egy olyan felismerés, amit addig nem láttunk. Az mindig egy nagy felelősség, hogy mit adok tovább a gyermekeinknek, unokáinknak. Fontos, hogy folyamatosan tanuljunk, képződjünk, saját önismeretünkkel foglalkozzunk.
– Számos előadása van, könyveket ír, tanít. A nagy nyüzsgés mellett hogyan jut idő a férjével való kapcsolat ápolására és a családra?
– A mi közös időnk nem feltétlenül standard, szertartásszerűen megélt idő, hiszen hol itt ébredünk, hol ott. Az biztos, hogy az utazások és mindenféle változás közben mindig vannak olyan idők, amikor együtt tudunk lenni és természetesen ez alatt jóval kevesebb az az idő, amikor csak kettesben vagyunk. Kicsit hiányzik a férjemmel kettesben eltöltött idő, de jó megélni, hogy az a családról alkotott álom, amire vágytunk, megadatott. Másképp jött el az életünkbe, de itt van. Öröm, hogy egyáltalán vagyunk egymásnak. Nagyon sok intim pillanatunk az örökbefogadási folyamatok miatt a törvényszéken, gyámügynél lelt ránk. Nem egy rózsaszín kép, amiben élünk. De a maguk tökéletlenségében tökéletesek az életünk eseményei. Útközben rengeteg minden történt, ami alakított.
A legtöbb történés nem is a cél megvalósulásában következett be, hanem útközben.
Amikor elkezdtem Budapestre járni a doktori iskolába, akkor az volt a cél, hogy a dolgozatomat megírjam, leadjam. Amikor a diploma ott volt a kezemben, akkor jöttem igazából rá, hogy az a sok út és kínlódás, a sok buszozás, a munka mellet a folyamatos tanulás (egyetem után még 15 évet tanultam tovább), a határon való várakozással eltöltött órák mennyire más emberré formáltak. A 4-6-os villamoson kívül eleinte nem ismertem mást Budapesten, de lassan megismertem embereket, lettek helyek, ahova most már kötődöm. Ezek után azt mondhatom, hogy Budapest a második otthonommá vált. Lassan húsz éve kéthetente itt vagyok. Hosszú volt ez az út, kínlódással teli, de pont ez adta meg a szépségét és minden befektetett energia megtérült. A végére összeállt a kép.
A nagylányunk, Lilla kisiskolás, a kislányunk, Zsolna óvodás, így most már délelőtt ketten is tölthetünk időt a férjemmel. Negyven pluszosan azt érzem, hogy annyi mindent kiadtam magamból, hogy most már muszáj egy kis szünet, énidő. Túl magas fordulatszámon pörögtünk. Eddig mindig szaladtunk az új célok, álmok után,
most egy kicsit behúztuk a kéziféket, megállunk egy kicsit, és örülünk annak, amink van. Mindenünk megvan, sokkal többet kaptunk az élettől, mint amit valaha megálmodtunk.
Korábban, amikor még nem voltak gyerekeink, nagyon nehezen tudtam nemet mondani, számos helyre elmentem tréninget, előadást tartani. Ebben muszáj volt egy határt felállítani, mert szülőként nem tehetem azt, hogy tartom az előadást a gyereknevelésről, de én magam nem vagyok a gyerekeimmel. Most rajtuk van a fókusz és mindent annak rendelek alá, hogy tudunk-e együtt, családként is menni az adott helyszínekre. Most az a legfontosabb, hogy minél több igazi, minőségi időt töltsünk egymással.
– Mondják, hogy a sikeres férfi mögött egy erős nő áll. Ez az Önök esetében fordítva igaz. Hogyan élik meg ezt a mindennapok során?
– Az egész életünk megváltozott attól a perctől, hogy 2012-ben megjelent a Mesepszichológia első kötete. A Nyitott Akadémia tulajdonosai kerestek meg, és az ő ötletük volt, hogy legyen ez egy dupla fenekű bőrönd, egy olyan könyv, amiben nemcsak elmélet, hanem mese is van. Ezzel minden álmom valóra vált. Ezt követően egyre több felkérés érkezett – mondhatni adtak kézről kézre és ezzel együtt rengeteg dolog gyűrűzött be az életembe.
A férjem, a szüleim mellett, már a doktori képzés alatt is egy nagyon erős támaszként működött. Azt különösen tudom értékelni, hogy mindenben segít: a mosogatástól a pelenkázásig bármiben számíthatok rá. Nálunk nem volt olyan, hogy férfi és női munka, mindenki csinálta, amit tudott, és csapatként tudtunk működni. Akkoriban is több munkahelyünk volt, épülőben volt a házunk. Ebben az időszakban szét voltunk aprózódva rengeteg területre.
Miután megérkezett az életünkbe a kislányunk, Lilla, majd később Zsolna és ennek mentén az örökbefogadási folyamat és a vele járó nehézségek is, láttuk, hogy így nem fogjuk tudni menedzselni az életünket, csak akkor, hogyha a férjem beadja a felmondását a munkahelyén, átjön a mi cégünkhöz, és segít az adminisztrációban, illetve abban, hogy eljuthassak egyik-másik helyszínre úgy, hogy az utazások alatt is a gyerekekkel tudjunk lenni. Mi osztjuk be az időnket. Bár természetesen nehéz menedzselni, hogy család is vagyunk, meg üzlettársak is. Pont ez adja a nehézségét és a szépségét is. Azt gondolom, hogy az idők során jó csapat lettünk.
Mindig megyünk, de mind egy irányba.
Most nyáron volt egy olyan beszélgetés Kapolcson a Képmás Magazinnal, ahol a férjem elmondta, hogy tudatos döntés volt részéről az, hogy ő úgymond háttérbe vonul. De az erős háttér, amit ő adott, illetve a szüleimtől származó támogatás nélkül én sehol sem lettem volna. Ők lehet, hogy időnként láthatatlanok, de ezt a jó pár évet biztos nem tudtam volna végigcsinálni nélkülük. Ez így alakult, de jó is így. A házasságunkban több mint tíz év után jöttek a gyerekek, de azt megelőzően is már a párkapcsolatban megtanultunk összefogni. Volt 18 évünk, hogy összecsiszolódjunk. Ebben minden volt: mindketten erős személyiségek vagyunk, voltak viták, veszekedések, de idővel megtapasztaltuk egymás határait, és így egy nagyon erős szövetség jött létre köztünk. Sok nehézségen mentünk át, és ez összecsiszolt bennünket. A sikerek mellett rengeteg csalódás, kudarc is ért, mind a munkában, mind a gyerekvállalás terén. De utólag úgy látom, hogy ezek megerősítettek bennünket.
– Szerelmük, szeretetük gyümölcse két fantasztikus kislány, akiket örökbe fogadtak. Hogyan érett meg az örökbefogadásra való nyitottság?
– Ez egy hosszú, rögös út eredménye. A férjem igazi székelyként mondta is, hogy ő másnak a gyermekét nem neveli. Ha nekünk nem lesz gyerekünk, akkor ne számítsak rá, hogy örökbe fogadunk. Bennem viszont már nagyon rég motoszkált ez a vágy, már gyerekként is, érzésként bennem volt. A férjem egy ideig teljesen elzárkózott ettől.
2013-ban hat hét leforgása alatt egymás után elveszítette a férjem a szüleit, a két temetés között pedig én elveszítettem a megfogant kisbabáinkat. Ez az egész zaklatott időszak egy többszörös veszteség volt, és ekkor vesztettük el a legnagyobb álmunkat, hogy végre gyermekünk lehet. Ennek a folyamatnak a végén éltem meg először azt, hogy most már nincs erőm, nem tudom, hogy fogok ebből kimászni.
Ekkor a férjem nagyon megijedt, mert ennyire kétségbeesettnek, elesettnek még soha nem látott, mindig is én voltam az erős, a küzdő, az, aki nem adja fel. Ez egy jó helyzet volt abból a szempontból, hogy megengedtem magamnak azt, hogy elgyengüljek, és ebből az állapotból fordultunk körülbelül egy hónap alatt át oda, hogy együtt örökbe akartunk fogadni egy gyermeket. Ekkor érkezett az életünkbe Lilla és rá két év két hónapra Zsolna. Ma a férjem a lányaiért él, és már csak nevetünk azon, hogy annak idején hogy is látta ezt. Meg kellett érnie benne a döntésnek.
A szívem mélyén soha nem tudtam annyira elkeseredni, hogy azt gondoljam, nekem nem adatik meg, hogy anya lehessek.
Sokáig volt bennem egy álomkép, hogy fogok egy kisgyereket az ölemben. Amikor megláttam Zsolnát a nagy barna hajával és a sötét, majdnem fekete szemeivel, akkor belém hasított a felismerés, hogy ezt az arcot már láttam. Az ő arca volt, amit az álmaimban láttam. Csodaként éltem meg, hogy mennyire hasonlít rám. A nagylányom, Lilla, a férjemre hasonlít. Ahogy telik az idő, ahogy a történetek összekötnek, az arcvonásaink is hasonlóak kezdnek lenni. Ez a legcsodálatosabb!
– Milyen örömökkel és nehézségekkel járt az örökbefogadás útja?
Ez egy hosszú, küzdelmes, gyászfolyamatokkal teli út volt. Meg is szűrte az embereket körülöttünk, hogy kik álltak mellénk és kik voltak, akik lemorzsolódtak mellőlünk. Kapcsolati szinten egy nagyon jó rosta volt, s aki velünk maradt, az azóta is velünk halad.
A Jóisten elküldte a lányokat az életünkbe, csak kicsit nagyobb kanyarral.
Nemrég volt egy megható felismerésem. Április végén veszítettem el édesanyámat, és a halála után az volt bennem, hogy ha már ott van a Jóisten közelében, akkor kértem, hogy ha lehet, intézze el, hogy Zsolnát jogilag is örökbe tudjuk fogadni. Három nappal a temetés után megjelent a gyámügy és közölték, hogy ami addig stagnált az üggyel kapcsolatban, az felgyorsult, és most, november elején ott tartunk, hogy kicseréltük a keresztlevelet, és teljes jogú szülei lehettünk. Az időzítést nem tudom véletlennek tekinteni. Lehet, hogy nincs itt közöttünk a földi szinten édesanyám, de a kapocs örökre megmarad és él.
Az is érdekes, hogy a gyászfolyamatban mennyire tud segíteni egy gyerek. Egy nagy fordulat akkor történt meg bennem, amikor idén nyáron a barátnőm testvérének esküvőjén voltunk. Volt a gyerekeknek egy feladatuk: bekötött szemmel meg kellett találniuk az anyukájukat az alapján, hogy megsimogatják az arcokat. Nagyon izgultam, mert Lilla rengeteget simogat és biztos voltam benne, hogy felismer. Mindenki más felismerte a saját anyukáját, de Lilla nem ismert fel engem. Számomra ez olyan volt, mintha pofon vágtak volna, gombócok gyűltek a torkomban. Amikor mentünk hazafelé, az autóban megkérdeztem Lillát, hogyhogy nem ismert fel engem. A lányom megfogta az arcomat és mutatta, hogy nem voltak ott azok a labdácskák. A nevetés, a mosoly labdacskáira gondolt, amikor a szánk felkanyarodik és gömbök lesznek az arcizmunkból.
A gyászfolyamatban rengeteget sírtam, fiatalon, 64 éves korában, orvosi műhiba következtében veszítettem el édesanyámat. Ott az autóban azonban rájöttem, hogy nekem most előre kell néznem, hiszen ott vannak a lányaim, és az a feladatom, hogy minél többet játszunk, mosolyogjunk, nevessünk együtt. Akkor fordult meg bennem a gyász története. A gyermek sok esetben görbe tükör is, hiszen ha veled nincs valami rendben, azt ő egyből jelzi. Most már elmondhatom, hogy jól vagyunk. Soha nem is gondoltam, hogy a gyász is lehet szép dolog, hogy annak mentén megszületik bennem a hála, hogy mennyi mindent kaptam édesanyámtól, mennyi mindent köszönhetek neki.
A halál tudata tesz felelőssé az itt és mostban, hiszen nem végtelen a történetünk.
Amik megmaradtak, azok az emlékek, az együtt töltött idő. Ennyit viszünk magunkkal. Gyermekkoromban a halhatatlan királyfi meséje volt a kedvencem, és az életemet valóban végig is kísérte az élethez való görcsös ragaszkodás. Az élet viszont meghozza a tanítóleckéket, amelyek nevelnek, alakítanak bennünket. Mindig megvoltak azok a veszteségek, amikkel, ha nem küzdöttem meg, addig nem jött a következő lépcsőfok. Utalva egy korábbi kérdésre, mindenkinek megvan a maga belső sárkánya és az saját döntés, hogy megküzdök, vagy örökre ottmarad az életemben a félelmem. Ez a felismerés nem mindig kellemes.
A boldog időszakokban azonban nem is lehet annyira fejlődni, mint akkor, amikor megszenvedünk egy változást.
– Miért hálás a leginkább?
– Mindenért, ami az életutamon megéltem. Ha nem ezek a nehézségek lettek volna, ha nem kellett volna ennyit várni a gyerekekre, akkor már tudom, hogy nem feltétlenül lettem volna olyan jó anya.
A nem tervezett gyerekeknél, mint amilyen én is vagyok, van egy hatalmas teljesítmény-orientáció, hogy bebizonyítsuk, lám-lám, érdemes volt megszületni, hiszen mondjuk ki írta volna meg azt a rengeteg mesepszichológia könyvet, ha nem én.
Valahogy a gyerekkel kapcsolatban is azt látom, hogy feltételesen tudtam volna korábban elfogadni, túl sok mindent én akartam irányítani. Annyi feltételem volt, hogy meg sem tudtak érkezni ebbe a kerettörténetbe, és 13 év kellett, hogy eljussak odáig, hogy minden mindegy, csak jöjjön, itt vagyok, várom nyitott szívvel, feltétel nélküli elfogadással. Ezt akkor nagy nehézségnek éltem meg, még a Jóistennel is veszekedtem, hogy miért pont én, aki gyerekekkel foglalkozom, szülőknek tartok előadásokat, pedagógusokat képzek, miért pont nekem nem lehet saját gyerekem?! Akinek nem kell, annak van, és én, aki várnám, fogadnám, szeretném, nekem nem jön… De előbb a belső feltételeknek kellett megteremtődniük, hogy a gyermek is megérkezhessen, ami egy hosszú önismereti út volt, évekbe került. Ezek mind a feltétel nélküli elfogadás útjára vezettek.
Hálás vagyok azért, hogy nem vér szerint lettünk család, hanem a történeteink kapcsoltak össze.
Biztos, hogy gyermeket szülni is csodálatos érzés, de az örökbefogadás ugyancsak felemelő. Mert a szívedben is születhet gyermek.
Fotók: Vasárnap.hu