Ungváry Zsolt: A felelősség azokat is terheli, akik a döntéshozót kiválasztják

Közkeletű vélekedés egy-egy választás után, hogy az állampolgárokat sem a parlamenti szószékről, sem a sajtó hasábjain (illetve az internet felületein) nem illik bírálni. Ennek van némi reálpolitikai indíttatása, hiszen a vesztes pártok nem kívánnak megsérteni senkit, elvégre tőlük, egy részük átállásától várja, hogy legközelebb győzhessen. (Ennek némiképp ellentmond, hogy a – különösen vidéki – szavazók nem bántódtak meg azon, hogy legutóbb tömegesen nevezték őket fogatlan, tájékozatlan, primitív, befolyásolható, iskolázatlan agyhalottaknak, amiért a Fideszre voksoltak.)

Mindenesetre a nemzeti oldal igyekezett most úgy reagálni, ahogyan a demokrácia íratlan szabályai szerint illendőnek vélt: a nép döntése szent és a rosszul behúzott ikszekért igazán nem hibáztatható senki. Pedig a nép kollektívája is dönthet rosszul, hiszen az egyéni rossz döntésekből összeálló végső határozat a mennyiségtől nem válik jóvá. Ráadásul a sokaság elkeni a felelősséget. Amiképpen egy orvos, tanár, autószerelő figyelmeztethető – sőt büntethető – a tévedéséért, ez alól az ország sorsának eltérítéséért felelős választók mentesülnek. Jóllehet, ha káros, rossz pártokra szavaz, annak bizony mindannyiunkra ható következménye van. (A Hegyvidéken a jóléttől megszédülő, s ezért az önkormányzatból poént csináló polgárok most kezdenek ismerkedni az érzéssel.)

Az első Orbán-kormány által felívelő pályájára állított ország további emelkedését megakasztották mindazok, akik az enyhén fogyatékosnak tűnő Medgyessyt megsajnálva, demagóg ígéreteit elhíve 2002-ben MSZP-s győzelmet produkáltak. Ugyancsak hagyták magukat becsapni Gyurcsány – később bevallott – hazugságaitól, amiért sem meaculpázást, sem szégyenkezést nem tapasztaltunk az ebben vétkesektől, önként visszaadott választójogról aztán végképp nem hallottunk. A felelősség attól még létezik, ahogyan most is: minimum a lelkiismeretükkel el kell számolniuk majd azoknak, akik egy súlyos pszichológiai eset kezébe adták a kormányrudat.

De amíg a részeg haver, a jogosítvány nélküli gyerek vagy egy mozgását koordinálni képtelen idegbeteg mögé nem ülünk be az autóba, az efféle alkalmatlanságok, úgy látszik, az ország esetében nem számítanak. Talán mert a közvetlen veszély nem olyan egyértelmű, mint amikor a fa vagy egy kamion jön szembe, ám hosszú távon akár pusztítóbb.

Én felcserélném a felelősség kérdését, amit a „nép” mindig elhárít, és mindannyiszor a politikusra vetít, akit ő maga választott, vagy legalábbis eltűrt. A miniszterelnök személyisége adott, részben talán nem is tehet róla, a szűk környezetén kívül ez ideális esetben senkit sem zavarna. A baj az, hogy a tömeg pajzsra emelte. A magyar társadalom állapotáról kaptunk szörnyű látlelet, amikor egy ilyen embert választottak meg hárommillióan. Súlyos frusztrációi, a gondolkodását uraló szexuális elhajlások, a teljes erkölcstelenség, a nárcisztikus, bántalmazó személyisége mindenki előtt ismertté vált, még bőven az előtt, hogy immár a hatalom birtokában villogtathatja ezeket.

Korábban kiemelt haszonélvezője volt a rendszernek, amivel radikálisan szembefordult; nemcsak látszólagos elveivel, hanem barátaival, korábbi harcostársaival is, ilyen szinten sosem látott személyes gyűlölettel, bosszúvággyal, egy óvodás viselkedésével és érzelemvilágával.

Egy dilis veszélyességét igazán az fokozza, ha eltűrik, sőt támogatják a dilijét; és erről elsősorban a normálisak tehetnek. Én nem vagyok politikus, nem hajtok szavazatokra, elismerésre, sőt szeretetre sem (bőven elég, amit a családomtól kapok), ezért én megtehetem, hogy felelőssé tegyem a szavazókat.

Nemzeti egység sosem volt, és valószínűleg sosem lesz. A modern korban – kérdés, helyes-e ez az út, egyre inkább úgy tűnik, nem feltétlenül – a névtelen, arctalan, az adott témához való hozzáértéséről sosem vizsgáztatott tömeg szavára nyernek pozíciót a hatalmasok, élvezve a teljes felelőtlenséget.

Az ilyesmi hosszú távon nem szokott jól elsülni…

Vezetőkép: illusztráció. Forrás: Freepik