Budapest elveszett tetődíszei – A Breslmayer-bérház
A Nagymező utca Budapest egyik legkülönlegesebb városi tengelye. A 19. század végétől a pesti kulturális élet központjává vált, ahol egymást érték a színházak, mulatók, kávéházak és mozik. Nem véletlenül ragadt rá a „pesti Broadway” elnevezés.
Az Andrássy út közelében húzódó utca a dualizmus korában látványos fejlődésen ment keresztül, amikor a régi földszintes házakat elegáns bérpaloták és historizáló sarokházak váltották fel. Ezek között emelkedett ki a Nagymező utca 21. és a Mozsár utca 2. szám alatt álló Breslmayer-bérház, amely egykor díszes sarokkupolájával uralta az utcaképet. 
A ház nevét építtetőjéről, Breslmayer Román sütőde- és péktulajdonosról kapta, aki a századforduló sikeres polgári vállalkozói közé tartozott. A gyorsan fejlődő Budapest ideális terepet jelentett az olyan vállalkozóknak, akik az élelmiszeriparban vagy a vendéglátásban szerezték vagyonukat. Breslmayer a megszerzett tőkét reprezentatív bérházak és családi villájuk építésébe fektette, amely egyszerre szolgálta a jövedelmező lakáskiadást és a társadalmi presztízst. 
A négyemeletes sarokbérház 1897 és 1898 között épült fel Klinger József tervei alapján. Klinger József a századforduló Budapestjének ismert építészei közé tartozott. Munkáiban a historizmus különböző irányzatai jelentek meg, főként neoreneszánsz és eklektikus formákban. Több bérház és polgári lakóépület fűződik a nevéhez Budapesten, elsősorban Terézvárosban és Erzsébetvárosban. Egyik legismertebb épülete a Budai Irgalmas Rend bérháza, a Margit-bérház. 
Klinger József Nagymező utcai épülete historizáló, neoreneszánsz stílusban készült. A Breslmayer-bérház tömegképzése különösen izgalmas volt. A sarok hangsúlyos kialakítást kapott, amelyet egy magas, gazdagon díszített, négyzetes alaprajzú kupola koronázott meg. A kupola tetején lanterna állt, amely könnyed lezárást adott az épületnek és messziről felismerhetővé tette azt. A lanternával záródó kupola nemcsak dekoratív elem volt, hanem fontos városképi jelentőségű építészeti elem is: a századforduló Budapestjén számos sarokház rendelkezett hasonló kupolával, amelyek vertikális hangsúlyt adtak az utcáknak és elegáns párbeszédet teremtettek az egymás mellett álló paloták között. 
A ház földszintjén működött Budapest egyik korai filmszínháza, az Edison Mozgó. A mozit Heller Adolf és Hertzka Lothár nyitotta meg, akik a Magyar Hírlapkiadó Rt. vezetői voltak. A filmszínház hamar népszerű lett a környéken. Külön érdekesség, hogy Thomas Alva Edison pert indított a név jogtalan használata miatt, és a magyar vállalkozókat el is marasztalták, mégsem változtatták meg a mozi nevét hosszú időn keresztül. Sőt, 1908-ban Edison Filmkölcsönző Rt. néven külön vállalkozást is létrehoztak, amely külföldi filmeket és vetítőberendezéseket adott bérbe a magyar moziknak. 
Az Edison Mozgó később Turán néven működött tovább. A két világháború közötti időszakban fontos kerületi mozinak számított. A némafilmek korszakában saját zenekar kísérte az előadásokat, később pedig hangosfilm-vetítésre is alkalmassá tették. A terem többszöri átalakításon ment keresztül, a férőhelyek száma és a technikai felszereltség folyamatosan változott. A mozi története jól mutatja, milyen gyorsan fejlődött a filmkultúra Budapesten a 20. század első felében. 
A háborús évek legsötétebb időszakában a Turán egyike volt azoknak a budapesti moziknak, amelyeket a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók is látogathattak meghatározott időpontokban. A II. világháború idején az épület viszonylag szerencsésen átvészelte Budapest ostromát. A mozi rövid időn belül újra működni kezdett, ami arra utal, hogy komoly szerkezeti sérülés nem érte. 
A fordulatot a kommunista diktatúra hozta el. Az épületet államosították, tulajdonosától elkobozták, a mozit pedig a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat vette át. A kor ideológiája ellenségesen tekintett a historizáló díszítésekre és a polgári pompára. 1950-ben „egyszerűsítési okokra” hivatkozva lebontották a háborút sértetlenül túlélő sarokkupolát. Ezzel az épület elveszítette legfontosabb karakterjegyét. A döntés tipikus példája volt annak a szemléletnek, amely a századforduló építészeti értékeit felesleges díszítésnek tekintette. A mozi 1949-ben végleg bezárt. Az egykori filmszínház helyisége később különféle funkciókat kapott, egy időben színházi kellékraktárként is használták. Napjainkban vendéglátóhely működik benne. 
A Breslmayer-bérház ma is elegáns és arányos épület, mégis hiányérzetet kelt. A sarokkupola nélkül csonkának hat, mintha elveszítette volna saját identitásának legfontosabb részét. A lanternás torony egykor koronaként emelkedett a ház fölé, ma viszont üresen zárul a tetővonal. A kupola visszaépítése nem pusztán esztétikai kérdés lenne, hanem történeti jóvátétel is. Az épület jelenlegi formájában olyan benyomást kelt, mintha megskalpolták volna. Budapest sok elveszett tetődísze közül ez az egyik, amelynek újjászületése valóban visszaadhatná a város egykori eleganciáját.
Vezetőkép: A Breslmayer-bérház az 1900-as évek elején. Forrás: Zempléni Múzeum-Szerencs
