Krisztusért élni bármi áron
A keresztény szabadság nem kényelem, hanem szilárd hit és ellenállás.
Most, amikor a világ mintha minden irányból azt suttogná, hogy a keresztény hit már nem időszerű, hogy „elavult keretrendszer”, hogy „tűrni kell a sokszínűséget” – éppen akkor kell a leginkább megállnunk benne.
Megállni nem azt jelenti, hogy mozdulatlanná dermedünk. Megállni azt jelenti: nem sodródunk tovább. Nem engedjük, hogy a divat, a média-agenda, a politikai nyomás vagy a „legyen már béke, ne politizáljunk” hazug nyugtatása elvigyen minket attól, amit évezredek óta az Egyház Krisztustól kapott és őrzött.
Nap mint nap látjuk a világ számos országában a gender-ideológia iskolákba való erőszakos bevezetését, a család szentségének relativizálását, a keresztény szimbólumok és ünnepek kigúnyolását, a hívő politikusok, papok, tanárok ellehetetlenítését, azt, hogy a „tolerancia” nevében pont a keresztényeket kényszerítik hallgatásra.
Ebben a viharban a legnagyobb kísértés az a halk belső hang, ami azt mondja: „nem olyan fontos már ez”, „ne legyél olyan merev”, „mindegy, hogy mit gondolnak rólad a közösségi médiában”, „jobb, ha alkalmazkodsz kicsit”. Ez a halk hang a legveszélyesebb, mert nem karddal jön, hanem kényelemmel, karrierrel, lájkokkal, elfogadottsággal.
De mi, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, pontosan azért kaptuk a hitet, hogy ne alkalmazkodjunk a világ formájához (Róm 12,2). Hanem hogy ellenálljunk neki – nem gyűlölködve, nem lenézve, hanem szilárdan, szeretettel, de kompromisszum nélkül képviselve az igazságot.
Megállni a hitben most azt jelenti: nem hallgatunk, amikor az abortuszt „női jogként” ünneplik, miközben millió magzatot ölnek meg. Nem bólintunk rá, amikor a házasságot „egy a sok kapcsolatforma közül”-nek nevezik. Nem szégyelljük kimondani, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út, igazság és élet – még akkor sem, ha ezért „intoleránsnak” bélyegeznek. Nem hagyjuk ki a vasárnapi istentiszteletet azért, mert „most rohan a világ”. Nem cseréljük fel az evangéliumi erkölcsi rendet a „legyen mindenki boldog a maga módján” üres szlogenjére.
A hit nem magánügy. A hit közügy. A hit a civilizáció ügye. Ha mi, keresztények most a nyilvános tanúságtételt megtagadjuk, ha most meghajlunk a világnak tetsző módon, akkor nem csak magunkat áruljuk el, hanem azokat a generációkat is, akik utánunk jönnek, és akiknek már nem lesz hova kapaszkodniuk, amikor a világ összeomlik a hazugságok alatt.
Ha eddig még nem tette meg, most hozza meg a döntést: igen, én hívőként akarok élni, keresztény közösséghez akarok tartozni – még akkor is, ha ezért megvetnek, kigúnyolnak, lenéznek, akkor is.
Mert az igazi szabadság nem az, hogy mindent szabad, hanem az, hogy szabadok vagyunk Krisztusért élni – és ha kell, Krisztusért szenvedni is.
„Legyetek tehát szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok az Úr munkájában szüntelenül, tudván, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)
Álljunk meg tehát a hitünkben – nem holnap, nem „majd egyszer”, hanem most. Mert csak így maradhatunk igazán szabadok.
„Mert aki Isten előtt letérdel, bárki és bármi ellen képes felállni.”
Vezetőkép: Illusztráció/Freepik
