Bátran vállaljuk fel, hogy Jézushoz tartozunk – Merényi Zoltán baptista lelkipásztor a Vasárnapnak

Amikor azt mondjuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, ez nem igaz, a karácsony az isteni szeretet ünnepe, és nekünk szükségünk van az isteni szeretetre ahhoz, hogy mi is képesek legyünk szeretni valósággal, őszintén, igazán. Ez az, amit folyamatosan az emberek elé kell tárnunk – mondta a Vasárnap.hu-nak Merényi Zoltán, a székesfehérvári baptista gyülekezet ősszel kinevezett lelkésze, akihez a karácsony üzenete miatt látogattunk el, de akivel a muszlimok tengerében, nehéz élethelyzetük dacára is bátor és alázatos pakisztáni keresztényekről is beszélgettünk, s aki saját múltjáról, Istentől való eltávolodásának körülményeiről, és a hozzá való visszatérésének útjáról is őszintén vallott.

– Nemrég érkezett haza Pakisztánból egy baptista missziós útról. Kik között járt és milyen céllal indult útra ez a misszió?

– Évek óta jó kapcsolat van a Pakisztáni Keresztény Misszió és a Magyarországi Baptista Egyház között, ez már a tizedik missziós utunk volt Pakisztánban, nekem a második. Ezeknek az utaknak a célja egyrészt, hogy bátorítsuk az ottani keresztényeket, de mi is tanulunk tőlük, és természetesen adományokat viszünk hozzájuk. Az említett missziós szervezet legfőbb projektje a szegények megsegítése. Pakisztánban van egy olyan réteg, akiknek a tagjai adósrabszolgák, téglagyárakban dolgoznak. Különböző korosztályú emberek, gyerekek és időskorúak is vannak közöttük, és bár napi 14 órában robotolnak, mégis képtelenek kiváltani magukat. Ez a misszió segít nekik abban, hogy kikeveredjenek ebből a helyzetből, illetve abban, hogy a gyermekeik angolul tanulhassanak, ennélfogva tudjanak kikerülni a mélyszegénységből. Mi is meglátogattuk ezeket a téglagyárakat, prédikáltam is közöttük. Sokakért imádkoztam, akik személyes szükségeikért jöttek, s ellátogattunk különböző gyülekezetekbe is.

Pakisztán 96 százalékban muszlim ország. A keresztények kisebbségben vannak, arányuk körülbelül két százaléknyi. Szinte nincsenek is templomaik, imaházaik, főként házaknál jönnek össze. Udvaron, házban, szobában, de még háztetőn is volt lehetőség hirdetni az evangéliumot. Nagyon lelkesek az ottani keresztények, és annak ellenére, hogy szegénységben élnek, üldözött státuszban vannak, mégis bátran felvállalják a hitüket, és nagyon alázatosan élik meg a hívő életüket.

Picit kontrasztos is az ottani helyzet ahhoz képest, ami itt, Európában van, ahol szabad, illetve akár támogatott is a vallásgyakorlás. Itt azt tapasztaljuk, hogy a hívek általában elkényelmesednek, és kevésbé veszik komolyan a saját hitüket, azokon a helyeken viszont, ahol külső nyomás nehezedik a keresztényekre, ott nagyon megerősödik a hívők identitása, ezt éreztük Pakisztánban is.

– Az ő történetük bemutatásával jó példát lehet mutatni itthon, illetve akár motiválni is lehet a híveket?

– Azt gondolom, hogy igen. Több helyen kértek is beszámolót, el is megyünk sokfelé, képeket, videókat viszünk magunkkal inspirálandó az itteni keresztényeket, hogy mi is bátran vállaljuk fel azt, hogy Jézushoz tartozunk, és fontos a hit az életünkben. Egy ilyen tapasztalat például az ottani gyülekezetekben a tekintélytisztelet, nagyon tisztelik a lelkészeiket. Ez szerintem egy jó példa lehet előttünk. Amikor beléptünk egy gyülekezetbe, virágszirmokat szórtak a lábaink elé, virágfüzért akasztottak a nyakunkba. Kicsit fura érzésünk is volt. Ők nagyon tisztelik a vezetőket. Európában általában kritizálják tekintélyeket, kezdve a politikusoktól a tanárokon át az orvosokig, még a lelkészeket is.

– Mint mondta, üldözött státuszban van a pakisztáni kereszténység. Ez mit jelent a gyakorlatban? Bizonyos óvintézkedéseket kellett tennie esetleg a baptista missziónak is? Milyen a pakisztáni keresztények élete?

– Csak egy kép: az a missziós központ, ahol mi szállást kaptunk, és ahol egy árvaház, egy kórház és a gyülekezet működik, valamint most építenek egy teológiát, ez egy nagyon magas fallal van körülvéve, és fegyveres őrök őrzik. Védeni kell, merthogy bármikor támadás érheti.

Él Pakisztánban egy törvény, a blaszfémia törvénye, ami kimondja azt, hogy bárki, aki Allahra, Mohamedre vagy a Koránra negatív dolgot mond, azt akár bíróság nélkül is elítélhetik. Ezzel élnek is, ha valakinek van egy keresztény haragosa, akkor egyszerűen csak följelenti őt, és akár meg is ölik. Ilyen értelemben veszélyben van az ő életük, ezt tudják.

Azt elnézi az ország, hogy a keresztények maguk között szolgáljanak, hogy a gyermekeiket kereszténynek neveljék, de azt kevésbé nézik jó szemmel, ha muszlim embereket is megszólítanak a keresztény üzenettel, márpedig nehéz kikerülni azért ezt. Ha egy muszlim ember megtér és kereszténnyé lesz, egyrészt a gyülekezetét is elkezdik támadni, másrészt azt, aki megtért, sok esetben a saját családja üldözi, ami miatt vagy el kell menekülnie az országból, vagy el kell bujdosnia, hogy ne találjanak rá.

– Az ezzel való szembenézés, azt gondolom, számunkra is fontos, s úgy vélem, karácsonykor sem helytelen szólni róla. Hadd kérdezzem azonban másról is. Mi a hithez kapcsolódó saját, személyes története?

– Sopronban nőttem fel egy katolikus családban, gyerekkoromtól fogva templomba jártam, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, de amikor 16 éves koromban meghalt az édesapám, az egy olyan válságot eredményezett az életünkben, amely folytán szakítottunk az Istennel is, az egyházzal is, és én elkezdtem más dolgokban keresni az életem értelmét. Szórakozóhelyeket látogattam, volt ebben italozás is, de aztán éreztem, hogy ez kevés. A filozófia felé fordultam, vonzott az egzisztencializmus, kicsit kapcsolatba kerültem a keleti vallásokkal is. Volt egy időszak, amikor azt mondtam magamról, hogy én buddhista vagyok, meditáltam, hittem a lélekvándorlásban, de ebben sem tapasztaltam meg azt az igazi békességet, amit kerestem. Aztán belesodródtam egy okkult csoportba, akikkel halottakat idéztünk, spiritiszta szeánszokat tartottunk. Az spirituálisan nagyon mélyre süllyesztett engem.

Abban az időszakban találkoztam egy barátommal, aki megtért, és aki adott nekem egy Bibliát azzal, hogy az ő életét ez megváltoztatta.

Én azt gondoltam, hogy ezt már ismerem, hiszen ebben nőttem fel, de ahogy elkezdtem olvasni a Bibliát, nagyon újszerűen szólított meg. Húszévesen otthon, a saját szobámban, Bibliával a kezemben tértem meg. Ezután tudtam, hogy nekem szükségem van egy közösségre. Egy kis baptista közösségben találtam lelki otthonra, ott tudtam növekedni a hitemben. Elkezdtem szolgálni. Ekkor művelődésszervezőként dolgoztam, felnőttképzés-szervező és újságíró is voltam, egy rádiónál is dolgoztam, ezek mind jelen voltak az életemben. Azt éreztem, hogy az Isten még ennél többre hív engem, és sokat imádkozva, emberekkel beszélgetve jelentkeztem a Baptista Teológiai Akadémiára, így lettem lelkipásztor.

– Arra emlékszik, milyen volt a megtérése utáni első karácsonya?

– Azelőtt, gyerekkori karácsonyainkon fontos volt számunkra, hogy Jézus Krisztus születésnapját ünnepeljük. Mindig elmentünk az éjféli misére, aminek különösen meghatározó hangulata volt a családunk számára az ünnepben. Abban az időszakban, amikor szakítottam a hitemmel, akkor szinte csak úgy átmentünk az ünnepen. Amikor viszont megtértem, akkor lehet, hogy még inkább megértettem, miről is szól ez az ünnep. Otthon, családi körben is elővettem a Bibliát, felolvastam a karácsonyi történetet, énekeltünk együtt karácsonyi énekeket, imádkoztunk. Azóta is azt gondolom, hogy fontos része az az életünknek, hogy karácsonykor nem önmagunkat, nem a saját szeretetünket, hanem az Isten szeretetét ünnepeljük, aki úgy szeretett bennünket, hogy az egyszülött fiát adta értünk.

– Említette is, tudtam is, hogy újságíróként is dolgozott. Filmkritikákat is írt. Tudna olyan filmet ajánlani az olvasóknak, ami karácsonyi témájú, amit karácsonykor, vagy az azt követő hétvégén érdemes lenne akár a Reszkessetek, betörők! vagy az Igazából szerelem mellett megnézniük?

– Nagyon szomorú vagyok, amikor a karácsonyi filmkínálatot látom, és általában romantikus, meg kicsit bugyuta vígjátékok mennek a televízióban. Kevésbé jelenik meg maga a keresztény üzenet. Persze vannak olyan keresztény filmek, amelyek feldolgozzák Jézus születését. Az egyik ilyen kedvenc filmem, amit szinte minden karácsony előtt meg szoktam nézni, a Születés. Ez fikciós módon meséli el, nemcsak a Biblia alapján, hanem az emberi fantáziával kiegészítve, milyen körülmények között született meg Jézus erre a világra. Szerintem nagyon szép, megható, elgondolkodtató film. Szívesen ajánlanám a Fegyverszünet karácsonyra című filmet is, ami egy megtörtént esetet ábrázol. Az első világháborúban a lövészárkokban énekelni kezdték a katonák a Csendes éjt, és fegyverszünetet hirdettek. Átmentek egymáshoz, fociztak egymással, megajándékozták egymást. Ez például egy nagyon szép film a karácsony lényegéről.

Egyébként szeretem például Grincset is. Annyira elgondolkodtató, vicces, mulatságos, de éppen arra mutat rá, hogy a karácsony nem a külsőségekről szól.

Merthogy ez a Grincs éppen a felszínes csillogás miatt utálja a karácsonyt. Amikor aztán találkozik azzal, hogy ez az ünnep valójában másról szól, az őt elérő szeretet visszahozza a karácsonyba.

– Hat évet szolgált Gyulán, s idén ősszel érkezett meg Székesfehérvárra a családjával együtt. Mit jelent egy ilyen váltás, akár a család életében, és hogyan emlékszik vissza a gyulai esztendőkre?

– Nehéz egy ilyen váltást megélni. Egyrészt nagyon megszerettük a gyulai közösséget, Gyula városát, a gyermekeink ott nőttek fel. A kisfiunk ott született, neki az volt az otthona, és akkor egyik pillanatról a másikra elköltözünk egy teljesen másik, sokkal nagyobb városba. A gyülekezet hasonló méretű, tehát abban azért nincs nagy különbség. Az első hetekben, hónapokban kicsit gyászoltuk a régi szolgálatot. Most, hogy már kezdjük megismerni a gyülekezetet, a várost, egyre otthonosabban érezzük magunkat.

– Miért kellett eljönnie Gyuláról?

– Nálunk, baptistáknál a gyülekezetek szabadon hívhatnak lelkipásztorokat. A lelkipásztor is, hogyha úgy érzi, egy szolgálata valahol befejeződik, akkor ő is kész arra, hogy megszólítható legyen. Én úgy éreztem, Gyulán eljutottam odáig, hogy amit tudtam, átadtam. A személyes életemben is szükségem volt egyfajta újrakezdésre. Ebben az időszakban jött egy megszólítás a székesfehérvári gyülekezettől. Eljöttünk egy bemutatkozó alkalomra, utána sokat gondolkodtunk, beszélgettünk, a vezetőkkel is, így született meg a döntés, hogy ideköltözünk.

– Aki székesfehérváriként, vagy a környéken élőként mint istenkereső egyúttal gyülekezetet is keres magának, számára miért lehet jó választás, ha a fehérvári baptista gyülekezetet találja meg?

– Amikor megtértem és közösséget kerestem magamnak, két fontos dolog volt, ami megragadott a baptista közösségben. Az egyik, hogy a Bibliának tekintélye van. Semmi más tekintély nincsen, akár a tanításban, az igehirdetésekben, egyedül csak a Szentírás. Amit megértünk a Szentírásból, azt mi készek vagyunk alkalmazni, ahhoz szabni akár a személyes életünket. Ez egy fontos dolog. A másik pedig a baptista gyülekezetek családias jellege. A hívők valódi közösségben élnek egymással. Nemcsak vasárnaponként, de hétköznaponként is találkozunk, sok kis csoport, szolgálat működik. Istentisztelet után is sokáig itt maradnak még az emberek, beszélgetnek egymással. Szerintem nagyon fontos a mai világban egy olyan közösséghez tartozni, ahol fontosnak érezhetjük magunkat, és ahol számíthatunk egymásra. Ez a jellemzője a baptista közösségeknek.

– Advent idején, bő egy héttel karácsony előtt beszélgetünk. Ilyenkor egy lelkész már készül arra, hogy mit mond el karácsonykor a gyülekezetének?

– Igen. Karácsonyra azért is nehéz készülni, mert aki már évtizedek óta gyülekezetbe jár, már sok prédikációt hallott a karácsonyról, és már kívülről ismeri a karácsonyi történeteket. Mégis azt gondolom, hogy a karácsonynak van olyan üzenete, amit egyrészt jó újból felidézni, másrészt érdemes tudatosítani magunkban, hogy bár minden úgy néz ki, hogy a karácsonyról szól körülöttünk – ha bemegyünk egy áruházba, karácsonyi zenét hallunk, minden fel van díszítve, karácsonyi vásárok zajlanak, betlehemek állnak, bennük ott van a kis Jézuska –, mégis a lényeget néha elveszítjük. Azt, hogy miért is kellett Jézusnak eljönnie a világba. Nem azért jött el Jézus, hogy minket meglátogasson jó embereket, hanem azért, hogy majd meghaljon értünk húsvétkor a kereszten. Az eljövetelének a célja alapvetően a húsvét volt.

Azért jött el a világba Istennek a fia, mert mi elveszettek vagyunk, mi bűnösök vagyunk, mi nem tudunk szeretni.

Amikor azt mondjuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, ez nem igaz, a karácsony az isteni szeretet ünnepe, és nekünk szükségünk van az isteni szeretetre ahhoz, hogy mi is képesek legyünk szeretni valósággal, őszintén, igazán. Ez az, amit folyamatosan az emberek elé kell tárnunk. A karácsony nem az embernek a nagyságáról szól, a karácsony az Isten jóságáról szól, hogy bennünket, bűnös embereket az Isten meglátogatott. Nekünk nagyon nagy szükségünk van rá, mert Jézus nélkül mi elvesznénk. Hála az Istennek, hogy az Isten kész kinyújtani újból a kezét értünk. Nemcsak kétezer éve jött el közénk, hanem eljön ma is, és ma is kész arra, hogy megváltoztassa az embereknek az életét. A karácsony egy nagy csoda. Az, hogy Isten emberré lesz, emberi ésszel felfoghatatlan, de hogyha karácsonykor megtörtént ez a nagy csoda, akkor semmi nem lehetetlen! Nem lehetetlen újra összefűzni egy szanaszét szakadt családot, megjavítani egy látszólag helyrehozhatatlanul tönkrement házasságot. Sok mindent látunk, amiről azt mondjuk, hogy ez már lehetetlen. A karácsony csodája megmutatja, hogy az Istennek nem lehetetlen. Hogyha belép az életünkbe, akkor minden a helyére kerül, és akkor minden rendben lesz, ezt a csodát várjuk, mert szükségünk van rá.

Vezetőkép: Merényi Zoltán, a székesfehérvári baptista gyülekezet lelkipásztora. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona