Takaró János lelkész: Isten nagy tettei megtartó erővel bírnak

Az ember életének vannak kulcspontjai, meghatározó eseményei, és a keresztény ünnepek arról szólnak, amikor Isten az emberiség életére nézve tett valami meghatározót. Az ünneplés ezért annak a képessége, hogy az ember belehelyezkedjen abba a valóságba, abba az eseménybe, amit Isten valamikor megtett. Ezek adják meg azokat az alappilléreket, amire egy keresztyén ember építheti az életét, mert Isten nagy tettei megtartó erővel bírnak – mondta a Vasárnap.hu-nak Takaró János, a Budapest-Kelenföldi Református Egyházközség vezető lelkipásztora, aki 2019-ben édesapjától, Takaró Károly református püspöktől vette át gyülekezete irányítását. Nemcsak hivatásában ütött rá: ugyanúgy nagycsaládos lett, mint ő, felesége idén hozta világra hatodik gyermeküket. Az Október huszonharmadika utcai Magyar Advent Temploma melletti bérház lelkészlakásában így nyolctagú a szűk család ezen a karácsonyon.

– Milyen a karácsony egy olyan családban, ahol lelkész az édesapa?

– Lelkészcsaládban nőttem fel. Édesapám több mint 20 évig volt a kelenföldi gyülekezet lelkipásztora, előtte pedig Gyálon szolgált, én akkor születtem, az első 7 évemet ott éltem le. Abból az időszakból nincs annyira sok emlékem, de mindenképpen megvan az, hogy a karácsonyt a családban is ugyanúgy megünnepeltük, mint bárki más. Egy lelkész számára a karácsonyi ünnepkör mindig állandó feladatot is jelent. Meg kell szervezni a különböző karácsonyi gyülekezeti programokat, meg kell tartani az istentiszteletet, arra fel kell készülni. Előfordul, hogy a lelkész karácsonykor is meglátogat olyan híveket, akik egyedül vannak, vagy valamiért nem tudnak eljönni a templomba.

A karácsony a lelkész számára feladat, szolgálat, egy szent, de nagyon tevékeny időszak.

Eközben pedig a meghitt családi közeget is ki kéne alakítani. Édesapám igyekezett, hogy ezt meg tudjuk élni annak ellenére, hogy sok feladata volt. Mindig megvolt a saját szentesténk 24-én, amikor az istentisztelet után a karácsonyfánál összejött a család. Ilyenkor általában édesapám kinyitotta a prédikációs kötetét, és valamikor szakított arra időt, hogy készüljön, és a családtagoknak egyesével is mondott egy üzenetet. Aztán elénekeltünk néhány karácsonyi éneket, és azután jött a nem elmaradó ajándékbontás. Nyilván másnap úgy kezdődött, hogy öltöztünk, készülődtünk, mentünk le istentiszteletre. Most, amikor már én vagyok a lelkész-édesapa, én is igyekszem, hogy a karácsonyt családként is meg tudjuk ünnepelni. Ez azért időnként előzetes odafigyelést igényel, meg kell szervezni, melyik szolgálatot mikor csinálom, azokra mikor tudok készülni, mikor tudom megírni a prédikációt, végiggondolni, hogy mit fogok elmondani a gyülekezetnek, és hogyan tudjuk a családi ünneplésünket is beilleszteni ebbe. Nálunk azért még van egy kis extra is. Bence fiam, úgy adta az Isten, hogy december 24-én született, szóval van egy gyermekünk, akinek még a születésnapját is ilyenkor ünnepeljük, ez is része a családunk karácsonyi menetrendjének.

– A beszélgetésünk előtt tudtam meg, hogy idén született meg a hatodik gyermeke. Bence hányadik a sorban?

– Bence a negyedik.

– S hogy néz ki az ő születésnapja? Reggelire kapja a tortát?

– Úgy, igen! A 24-énk úgy néz ki, hogy felkelünk, és a késő délelőtti órákban tartjuk a reggelit és Bence születésnapi ünneplését, utána készülődünk a délután négykor kezdődő istentiszteletre. Aztán átmegyünk a szüleimhez, ahova eljön a többi testvérem is, és ott tartunk egy kis karácsonyozást. Majd 25-én ünnepeljük meg a karácsonyt immár nyolcfős „szűk” családi körben.

– Annak idején magától értetődő volt, hogy folytatja azt a szolgálatot, azt a lelkészi hivatást, amelyet édesapja is végzett?

– Nem, egyáltalán nem volt magától értetődő. A gimnáziumi éveim nem is abba az irányba mutattak, hogy én egy komoly, gyakorló keresztény életet fogok élni. Huszonegy éves koromban egyetemistaként, Debrecenben, ahol geológiát tanultam, ismertem fel, hogy nekem valami mással kéne foglalkoznom, és nem abba az irányba továbbmennem.

Küszködtem akkor a saját hitemmel, a keresztyénségemmel abban az értelemben, hogy vágytam egyfajta szabadságra, egy bizonyos életre, miközben azt is tudtam, hogy az Isten hív engem arra, hogy vele járjak, és úgy éljem az életemet, ahogy neki tetszik. Ennek a feszültsége munkált bennem.

S közben láttam az egyetemista társaimat, hogy sokan körülöttem még nálam is sokkal elveszettebben éltek bele a világi mindennapokba, hit, alternatíva nélkül. Egy ponton azt ismertem fel, hogy nekem mindenképp beszélnem kell az Úr dolgairól, és nem élhetek úgy, mint aki nem tudja azt, amit már Istentől megtudhatott. Akkor az életemben beállt egy fordulat, és onnantól kezdve másképpen kezdtem gondolkodni arról, hogy miért is vagyok itt a földön, miért élem az életemet, és akkor otthagytam a geológiát, és jelentkeztem a teológiára.

– Mint mondta: beszélni kívánt az Úr dolgairól. Minden évben, minden karácsonynak van egy-egy sajátos üzenete? És ha van, akkor mi az, amit idén a gyülekezetének vagy akár bárki másnak, a Vasárnap.hu olvasóinak átadna?

– Amit szerintem ma nehéz megérteni, hogy bele vagyunk ragadva egy ilyen állandó újítási kényszerbe, mintha csak akkor lenne értékes valami, ha új. Maga az ünnep az pont ennek az ellenkezőjéről szól. Mindig azt próbálja megragadni, feleleveníteni, akár újra eljátszani, újra átélni, amikor valami meghatározó történt – és meghatározó dolgok nem történnek állandóan. Az ember életének vannak kulcspontjai, meghatározó eseményei, és a keresztény ünnepek arról szólnak, amikor Isten az emberiség életére nézve tett valami meghatározót. Az ünneplés ezért annak a képessége, hogy az ember belehelyezkedjen abba a valóságba, abba az eseménybe, amit Isten valamikor megtett. Ezek adják meg azokat az alappilléreket – identitásképző erővel bírnak –, amire egy keresztyén ember építheti az életét, mert Isten nagy tettei megtartó erővel bírnak.

Ma nagy nehézségnek látom azt, hogy nem tudunk megállni és ünnepelni, nehezen tudjuk felismerni azokat a pontokat, amelyek állandóak, és pontosan ettől értékesek. Az lett az állandó, hogy mindig új impulzusokra van szükség, valamire, ami stimulál, ami újszerű, amit még nem láttunk, nem tudunk, ami hangosabb, ami színesebb, ami izgalmasabb, ezzel szemben hiányzik az a fajta figyelem – befelé és felfelé nézés –, amely sokkal inkább azt a talajt keresi meg, ami biztos, mert arra lehet építkezni.

A karácsony ilyen szempontból nem új üzeneteket hordoz, hanem örök üzeneteket elevenít fel, elevenít meg, és amikor ez élő lesz valakinek, az nagyon aktuális is.

– Hasonló – egyházi elöljárókkal folytatott – beszélgetésekben gyakran esik szó arról, hogy folyamatos feladata a gyülekezeteknek gyarapítani a közösségüket, megtartani a híveiket. Budapest hatalmas város, a templomnál áll meg a metró, gondolhatnánk, hogy itt ez könnyű. Másfelől viszont mennyire számít a fővárosban a városrészi kötődés, a lokálpatriotizmus akkor, amikor valaki gyülekezetet választ?

– Amit én látok a református budapesti gyülekezetekben, az alapján a gyülekezeti kötődés nem annyira lokálpatrióta módon működik, az emberek a különböző városrészekből átjárnak. Sokkal inkább azt látom, hogy minden gyülekezetnek, minden közösségnek van egy sajátos kegyessége, működése, hangulata, és Budapesten az emberek megkeresik azt, amihez úgy érzik, hogy kapcsolódni tudnak. Hogyha valaki egy konzervatív gyülekezetbe vágyik, akkor megtalál minket, és itt marad, mert ő ezt a fajta hitélményt keresi. A XI. kerületben egyébként van több református közösség, itt van Kelenföld, Külső-Kelenföld, Albertfalva-Kelenvölgy és sorolhatnám még. A másik dolog, amit látok, hogy a református közösségek, egyáltalán a keresztyén közösségek akkor tudnak megmaradni, ha a mai emberekhez olyan nyelven képesek szólni, amit ők is értenek.

– Mi az a nyelv, amit sokan megértenek? Hogyan lehet szólni az emberekhez?

– Meg kell próbálni megérteni, hogy milyen kérdések foglalkoztatják őket, és azokra keresztyén válaszokat adni, azt gondolom, hogy ez a megoldás kezdete.

– A gyülekezetre jellemző konzervatív hitélmény édesapja öröksége, vagy inkább saját megélésből fakad?

– Nyilván kaptam egy dózist abból, ahogy édesapám gondolkodik. Egyfelől,

ha az embernek jó a kapcsolata a saját édesapjával, akkor mindazt, ami szerinte érték, szép és jó, igyekszik átvenni és megtanulni tőle.

Másfelől pedig a Szentírást tanulmányozva a saját egyéni meggyőződésem is az, hogy az Isten kijelentett igéjéhez ragaszkodva kell a hívő életnek a kérdéseit megválaszolni, és tulajdonképpen ezzel már az ember konzervatív is lesz. Hogyha komolyan veszem azt, amit a Szentírásban olvasok, és azt megpróbálom a mai élet kérdéseire alkalmazni, akkor ezzel máris a konzervatív gondolkodásmód alapján cselekszem. Ez nekem saját meggyőződésem is, nem csak azért, mert édesapám így gondolkodott, és a gyülekezetet is áthatja egyfajta olyan kontinuitás, ami abból fakad, hogy a legfontosabb kérdéseket hasonlóan látjuk.

– A saját nagycsaládossága megjelenik a gyülekezet mindennapi életében olyan módon, hogy szerveznek a gyülekezeten belül külön alkalmakat a házaspároknak, a családoknak, akár a gyerekeknek?

– Persze, a gyülekezetünkben az egészen a pici gyermekkortól az egészen idős korig mindenki számára vannak olyan alkalmak, amelyek az adott korcsoportot célozzák, hogy mindenki számára biztosítsuk a lehetőséget arra, hogy megtalálja a hitéletéhez szükséges támaszt, vezetést, lelki eledelt, közösséget. Van házas körünk, ahol azzal foglalkozunk, hogy a pároknak a házasélethez szükséges Istentől kapott bölcsességet átadjuk, és segítsük őket ennek a gyönyörű szép életszakasznak a megélésében. Tartunk gyermek istentiszteletet és különböző gyermekfoglalkozásokat is, valamint működik a gyülekezeten belül egy baba-mama kör is. Segítjük a fiatal anyukákat egyfelől abban, hogy közösséget találjanak. Erre azért van szükség, mert az anyukák manapság sokszor egy pezsgő közösségi életből lépnek ki, amikor gyermeket szülnek. A férj elmegy dolgozni, és amíg haza nem jön, az édesanyák egyedül maradnak a gyermekükkel, ami egy nagyon szép és jó dolog, de felnőtt emberi szót sokkal kevesebbet hallanak, és emiatt picit beszűkül a korábbi kapcsolati terük. A baba-mama kör nagyszerű alkalom arra, hogy a babával együtt érkező anyukák megbeszéljék a többiekkel a hasonló élményeiket, együtt énekeljenek, és együtt figyeljenek az Úrra.

(Az interjút advent idején készítettük.)

Vezetőkép: Takaró János, a Budapest-Kelenföldi Református Egyházközség vezető lelkipásztora az Október huszonharmadika utcai Magyar Advent Templomban. Fotó: Vasárnap.hu/Kricskovics Antal