Ungváry Zsolt: A birodalmak mindig kioktatnak minket – aztán eltűnnek

„A magyarok rebellisek, meg kell őket büntetni”, mondta Ferenc József 1849-ben, és nem is habozott. Más kérdés, hogy végül csak belekényszerült a Kiegyezésbe, amellyel nagyjából elértük mindazt, amiről ’48-ban álmodtunk. Az pedig külön balszerencse, hogy akkor váltunk a Habsburg Birodalom teljes jogú társországává, amikor a dinasztia négyszáz évnyi dicsőség után összeomlott, elveszítette mindenét, és a bukása bennünket is maga alá temetett.

„A magyarok megbízhatatlanok, nem elég hűséges szövetségesei a Harmadik Birodalomnak, meg kell őket szállni és a vezetőiket saját embereinkre cserélni”, verte az asztalt Hitler, és bár így is tett, és az adott körülményekhez képest megpróbáltunk kifarolni a vesztésre álló háborúból, végül még jobban megbüntettek minket, mint az első világégés után, amiről szintén nem tehettünk.

„A magyarok fasiszták, nem elég jó kommunisták, ellenforradalmárok, le kell verni a mozgolódásukat, a függetlenedési törekvéseiket!”, kiabált Hruscsov, és természetesen a párt Központi Bizottsága bólogatott hozzá.

„A magyarok szembe fordulnak a brüsszeli elvárásokkal, nem értik az európaiság lényegét, és önálló utat akarnak járni, amiért el kell vonnunk tőlük a nekik járó forrásokat”, szólt Ursula von der Leyen az Európai Parlament többségének egyetértésétől kísérve.

A Habsburgok monarchiája bő száz, a nemzetiszocialisták állama nyolcvan, a Szovjetunió pedig harmincnégy éve szűnt meg. Az EU még egy darabig próbálkozik, aztán meglátjuk. Mi ráérünk, olykor a kívülálló intellektuális érdeklődésével, máskor bosszúsan, néha túlkapásaik kárvallottjaként figyeljük Európa történelmét, aminek részesei, alkalmanként alakítói, ritkán haszonélvezői és gyakrabban elszenvedői vagyunk, de egy kicsit mindig idegen testként, egy másik dimenzióból rátekintve az eseményekre.

A kontinens vezérideológiái hivatalosan olyan szép elvek, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, szolidaritás és tolerancia, de már az ősbűnt elkövető jakobinusok is úgy értelmezték mindezt, hogy nem vonatkoznak mindenkire, és soha nem látott vérengzést rendeztek saját polgártársaik körében. Ezt a módszert átvették a bolsevikok is, akik már kevésbé titkolták, hogy eleve ki kívánnak irtani bizonyos társadalmi osztályokat, és ezt folytatták a nácik is, a megsemmisítendő ellenséget nevén nevezve, sőt egyenesen kívánatossá téve a pusztítást. Mások úgy folytattak hasonlóan fajgyűlölő politikát, hogy közben egyenlőségről papoltak. A Függetlenségi Nyilatkozat rögtön az elején leszögezi, hogy „minden ember egyenlőként teremtetett”, miközben aláíróiknak odahaza néger rabszolgáik voltak.

Mi az évszázadok során kaptunk kioktatást abszolutizmusból, nácizmusból, kommunizmusból és demokráciából. Ettől függetlenül mi azért járjuk a magunk minimum ezer éve tartó útját, nem törődve a fenyegető számonkérésekkel. Nálunk már a 11. században tanácskozásra hívta össze a király egy-egy falu küldötteit, az 1222-es Aranybullában már szerepelt az ellenállási záradék, amely lehetővé tette a törvényeket be nem tartó uralkodó leváltását. A férfi a házastársát fele-ségnek nevezte; amit viszont mindig nehezen viseltünk, az a kioktatás volt.

A magas lóról érkező, lenéző leckéztetés arra utal, hogy nem tartanak minket egyenrangúnak. Ugyan folyamatosan ismételgetik ezt a „mindenki egyenlő” maszlagot, ami a felsőbbrendűségüket sugallja, hiszen ők hivatottak megmondani nekünk, mik a helyes nézetek, és megfeddenek minket, amiért nem alkalmazzuk helyesen az általuk előírtakat. Közben az ő demokrácia-felfogásukba simán belefér, hogy új választást rendeztetnek a távoli periférián, ha nem a megfelelő jelölt nyer (Románia), vagy a győzteseket eltiltják a kormányalakítástól – ebben mintha most változás jönne, meglátjuk, mire jutnak az osztrákok.

A politika nagyrészt narratívákból áll. Az a jó fiú (adott esetben a náci, a komcsi, a libsi, akárki), akit a korszellem annak minősít. De a korszellem nem szentírás, és változhat. Mi például hosszú ideje kívül vagyunk a korszellemen, de mivel a fenyegetések dacára sem adtuk fel a nézeteinket, egyre többen csatlakoztak.

Mi megéltük, hogy szinte egyik pillanatról a másikra a baráti Szovjetunióból megszálló, majd kivonuló, sőt megszűnő birodalom lett, a „történelmileg kialakult” (Grósz Károly definíciója) egypártrendszerből többpárti, az ’56-os ellenforradalomból forradalom stb. Vaclav Havel 1989 tavaszán még börtönben ült ellenzéki, felforgató nézetei miatt – az év végére ő volt Csehszlovákia elnöke. Tőkés László 1989. december 17-én még az állam ellensége volt, akit halálra szánt a szeku – két héttel később a forradalom hőse lett. (Más kérdés, hogy a románoknál odáig sosem fajul a korszellem, hogy egy kiemelkedő magyar személyiségről hosszú távon elismerjék, hogy kiemelkedő személyiség. De ez az ő specialitásuk.)

Most Európában az emberek elkezdtek nem azokra a pártokra szavazni, ami a rendszer fenntartásához szükséges lenne, ezért a többpárti választások egyre kényelmetlenebbé válnak a régi rezsim működtetőinek. Szerencsére annyira elkényelmesedtek, annyira fantáziátlanok, hogy az erőszakon és elhallgattatáson kívül nem látnak más eszközt. Ez pedig mindig csak egy darabig hatékony, mert az emberek ellenük fordulnak. Ahogy idehaza sem képesek egy koherens, szerethető, távlatos világképet felépíteni, Európában sem sikerül nekik.

Vezetőkép: Székelykő, a kép illusztráció; fotó: MTI