Timár Böske: A Timár-módszerrel ma is megélhető a paraszti társadalom népi kultúrája

A táncórák alatt mi nem csupán tánclépéseket tanítunk a gyerekeknek, hanem egy komplex kultúrát adunk át számukra, és eközben nagyon sok mindent megtanulnak, ami az élethez szükséges, de legfőképpen a közösségbe való beilleszkedést – mondta a Vasárnap.hu-nak Timár Böske táncművész, táncpedagógus a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes egyik alapítója, aki október 6-án átvehette Batthyány Lajos, a mártír miniszterelnök feleségéről elnevezett gróf Zichy Antónia-díjat, s akivel Timár Sándorról, Martin Györgyről és arról is beszélgettünk, hogy a világ népeinek táncai közül miért éppen a magyar néptáncot szeretik a legjobban a japánok.

Hogy telik egy átlagos munkanapja, amikor néptáncosok között van?

– A Csillagszemű Táncegyüttesnél mi sok korosztályt tanítunk, óvodás kortól oktatunk egészen a felnőtt, professzionális képzésig. A próbák általában délután vannak, minél idősebb egy csoport, annál később kezdődnek a próbái. A Csillagszeműek felnőtt tagozata, a Timár Együttes a késő esti órákban próbál, így én délután 4 órától nagyon sokáig elfoglalt vagyok – természetesen munkatársaimmal együtt, egyedül nem is győzném. Az utolsó próbának este 10-kor van vége, úgyhogy ez egy nagyon hosszú folyamat. Már 31 éve, hogy létrehoztuk a Csillagszeműt, és mindig így teltek a napok. A különböző korosztályok eltérő időpontokban jönnek, a hét minden munkanapjára esnek próbák.

Mi a Timár-módszer lényege, amely a táncoktatásukat jellemzi?

– A Timár-módszernek az a lényege, hogy a gyerekek minél kisebb korban megismerkedjenek a néphagyománnyal, a népzene, a néptánc, a gyermekjáték, a dallam, a népdal világával.

Annyi kincs rejlik ebben a kultúrában, ami a felnövekvő ifjúság számára rendkívül fontos!

Mindazt, ami régen, a paraszti társadalomban megvolt, azt mi ezzel a módszerrel városi körülmények között is meg tudjuk valósítani. Rendkívül nagy a tánc közösségteremtő ereje, nagyon sok előnye van az alkalmazkodásnak, a helytállásnak. A ritmusgyakorlatok nagyon sokat számítanak kicsi korban, fejleszti a gyerekek ritmusérzékét, és megismerkednek a népdalok világával. A lényege tehát az, hogy minél kisebb korban elkezdődjön ez a folyamat, s ez bizonyos szempontból hasonlít a zenei Kodály-módszerre. Mindenképpen párhuzamot lehet vonni, hisz Kodály Zoltán is erre épített – tudjuk, hogy a gyerek kicsi korában még nyitott könyv, nagyon gyorsan és nagyon természetes módon fogad be mindent. Tehát itt, ebben a közegben a táncórák alatt mi nem csupán tánclépéseket tanítunk a gyerekeknek, meg a többi korosztálynak, hanem egy komplex kultúrát adunk át. A nemzeti kincsünk a magyar néptánc, a népzene, a népdal, a gyermekjáték – mindez komplex formában kerül átadásra, és eközben nagyon sok mindent megtanulnak, ami az élethez szükséges, de legfőképpen a közösségbe való beilleszkedést. Ha ezt megkönnyítjük a felnövekvő generációnak, akkor már nagyon sokat tettünk értük. A másik fontos gyakorlat, hogy már 3 éves kortól színpadra visszük őket. Természetesen a színpadon velük vannak a tanáraik is, így biztonságban érzik magukat. Felveszik a gyönyörű népviseletet, a pörgős szoknyát, a kopogós cipőt, a kis csizmát, a kalapot, és ezek ünnepi hangulatot árasztanak. Azzal, hogy a közönség őket ünnepli, teljes mértékben megelőzhető, hogy bármilyen gátlás alakuljon ki bennük, viszont a sikerélmény meg óriási, és az is elengedhetetlen az élethez! Ha sikeres életet szeretnénk nekik biztosítani, akkor meg kell alapozni az egészséges önbizalmukat is. Ők ezt a színpadi szereplések során megkapják. Miután az alapító tagjaink már harminc fölött vannak, ezért látjuk is az eredményét, hogy ők mennyit profitáltak abból az életük során, hogy a Csillagszeműben töltöttek pár tíz évet.

Hogy látja, a foglalkozásokon, fellépéseken és az együtt töltött időn kívül, a saját életükben is megélik a népi kultúrát ezek a gyerekek és felnőttek?

– Miután ez a mindennapjaik része volt pirinyó koruktól, ez az egész életük során megmarad. Ha nem is mindenki műveli már aktívan a néptáncot – mert elsodorta az élet, a munka, a család, a házasság –, de mindenképpen megmarad bennük az érdeklődés egész életükben ez iránt a kultúra iránt, szabadidejükben eljárnak ilyen jellegű előadásokra, táncházba. Nálunk is van egy nosztalgia táncoktatás azok számára, akik már nem tudnak rendes tagjai lenni az együttesnek, de itt havonta egyszer találkozhatnak, táncolhatnak. Azért hozzá kell tennem, hogy rengeteg kicsi gyerekünk van, akik a táncosainknak a gyermekei, olyan régebbi táncosainké, akik felnőttként, szülőként sem akarnak elszakadni tőlünk.

Ön szerint mi az egyedisége, sajátossága a magyar néptáncnak más népek táncaihoz képest?

– A magyar néptánc nagyon különleges, mégpedig azért, mert a legjellegzetesebb vonása az improvizáció.

Nem kötött táncot táncolt a magyar nép valaha. Nagyon sok hagyományőrző csoportunk van, akik még most is nagyon magas színvonalon táncolják a saját kultúrájukat.

A magyar néptánc nem olyan kötött szerkezetű, mint például a balkáni körtáncok, amelyekben a körforma rendkívül nagy kötöttséget ad. Vannak népek, melyeknél sortáncok vannak, ott az adja a kötöttséget, hogy a sorból nem lehet kilógni. A körből se, a körben is ugyanazt a lépést kell csinálni mindenkinek, mert különben összerúgják a port. A magyar tánc alapvetően páros tánc, nő és férfi táncol együtt. Természetesen vannak női körtáncok és vannak férfi táncok, szóló jellegűek, vagy csoportosak, mint például egy körverbunk, amelyben egyformát kell táncolni. A férfi szólóban a táncos már teljes mértékben szabadon gazdálkodhat a tánckincsével. Ha mi a magyar néptáncot ezzel együtt, az improvizációra való képességgel együtt akarjuk továbbadni, megtanítani – így is tettünk mindig, hiszen a férjem, Timár Sándor ennek az improvizációnak a nagymestere volt évtizedeken keresztül –, akkor meg kell tanítani a tánc anyanyelvét az ifjúságnak, vagy akár a táncházba az utcáról bejövő érdeklődőknek. A táncházmozgalom se alakulhatott volna ki, ha ezt a módszert – és a Timár-módszer ezt is takarja – nem fejleszti ki Timár Sándor és legjobb barátja, legfontosabb, legközelebbi munkatársa, Martin György. Sajnos ő nagyon fiatalon hunyt el, ezért később Sándor már egyedül folytatta ezt a munkát.

Megtalálták a kulcsot ahhoz, hogy hogyan lehet a magyar néptánc nyelvtanát megtanítani bárkinek, hogy amikor már a tánctudásra szert tesz, akkor az improvizációban saját maga építse fel a táncát.

Ez egy fantasztikus önmegvalósítási lehetőség. Ez a varázsa a magyar néptáncnak a többi tánchoz képest: mindenki szabadon szárnyalhat benne akkor, amikor már megtanulta az anyanyelvet. Ezért vezette be Martin György és Timár Sándor a táncanyanyelv, az anyanyelvi tánctudás kifejezéseket, és természetesen ebből lehet kötött formákat, színpadi formákat is létrehozni, de azt is lehet, hogy a táncos, amikor már szert tesz a szavakra, a mondatokra, akkor a saját költészetét már ő maga alkotja meg.

Talán éppen e vonása, az improvizációra való ösztönzése miatt szeretik oly sokan a magyar néptáncot Japánban?

– Magyarország után a másik fő oktatói bázisunk már 45 éve Japán. Tulajdonképpen a japán növendékeinken tapasztaltuk meg, hogy a magyar néptáncnak ez a sajátossága milyen sokat ad a tanítványainknak, hogy ők, a japán táncosok miért is a magyar táncot szeretik a legjobban, miközben más népek táncait is tanulják. Ők úgy fogalmazták meg, hogy az improvizáció nekik egy olyan életérzést ad, amit soha sehol nem kaptak meg, csak ezáltal. A magyar néptánc ilyen szempontból teljesen egyedülálló.

Címlapkép: Timár Böske táncművész, táncpedagógus, a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes egyik alapítója. Forrás: Facebook/A Csillagszeműek