Miért több az SNI-s gyermek napjainkban? Mit tehet a szülő, és feltétlenül kell-e segítséget kérnie, ha úgy érzi, gyermekének lehet, hogy az átlagostól eltérő viselkedése, igényei vannak? Hogyan küzdenek meg a pedagógusok az integrációval és milyen segítségre lenne szükségük? Egyáltalán, biztos, hogy több az SNI-s gyermek, vagy csak jobbak a diagnosztikai módszerek? Galla Krisztina családtréner, családi életre nevelés tanácsadó segít nekünk eligazodni a felmerülő kérdések tengerében.

Nemrég olvastam az interneten, hogy egyre több az SNI gyerek, de az ember a környezetében is tapasztalja a tendenciát. Mi ennek az oka? Több a kimondott diagnózis, mert már jobban felismerik az állapotot, vagy tényleg több gyermek születik ilyen problémával?

Az SNI-s gyermekek számának növekedését nem lehet egyetlen tényezővel magyarázni. Ami bizonyos, hogy egyre jobb diagnosztikai módszerek állnak rendelkezésre a különböző viselkedési és tanulási problémák beazonosítására, amire a gyermekeket körül vevő környezet (a szülők, a pedagógusok és egyéb segítő intézmények) egyre inkább figyel, és igényli ezekre az adekvát válaszokat, megoldásokat.

E mellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg régebben a „kisegítő iskolák” falai között zajlott a sajátos nevelési igényeknek megfelelő oktatás, ma mindezt integráltan, ráadásul többnyire nagy létszámú csoportokban igyekeznek megvalósítani az intézmények. Így azok a családok is nap mint nap találkoznak ezzel a tünetegyüttessel küzdő gyermekekkel, akik eddig egyáltalán, vagy csak alig-alig találkoztak velük.

Nyilvánvalóan teljesen más, ha mondjuk a játszótéren eltöltött szabadidős tevékenység alatt és teljesen más, ha egy tanóra keretén belül jelennek meg az SNI-s problémák.

Hogyan lehet mindezt jól kezelni?

Ez utóbbi a tapasztalataim szerint a pedagógusokra erőn felüli feladatokat ró, a szülők pedig vergődnek. A pedagógusok többségének nincsenek valódi eszközeik, nem rendelkeznek speciális képzettséggel ezen a területen. Sokan közülük keresik ugyan azokat a képzéseket, lehetőségeket, ahol plusz információkhoz, gyakorlati segítséget jelentő módszerekhez juthatnak, de ez a mindennapi feladatok ellátása mellett olyan mértékű terhet jelent, hogy érthető módon ezt kevesen tudják bevállalni.

E mellett azok a szülők, akik nem SNI-s gyermeket nevelnek, gyakran nem értik a helyzetet és sokszor irreális elvárásaik vannak a pedagógus felé a helyzet kezelését tekintve. És azt már nem is mondom, hogy egy-egy közösségen belül gyakran a szülők között is forrnak az indulatok, amit valamilyen módon szintén kezelni kellene. Úgyhogy több fronton kell mindenkinek helytállni, és akkor még a sok nehézséggel küzdő gyermekekről szót sem ejtettem.

A hozzám tanácsért forduló szülők többsége szeretne egy lehetőleg gyorsan ható „receptet” kapni, ami mintegy varázsütésre segít az SNI-s gyermekek speciális nevelési igényeinek megszűntetésében. Sajnos azonban mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak látni és érteni kell, hogy minden magatartásváltoztatáshoz idő, kitartás és türelem kell, és gyakran próbálkozások során át vezet az út a megoldásig, a változásig.

Az apró pozitív változásoknak is nagyon kell tudni örülni, sikerként kell azokat elkönyvelni: már egy rövidebb mesét képes ölben ülve végighallgatni; óra alatt az eddigi 10 bekiabálás helyett most csak 8 volt; odaült a foglalkozás kezdeményezéshez, és elkezdte a gyurma figura formázását, bár be nem fejezte azt…

Említette, hogy több tényező is okozza a megnövekedett számokat. Pontosan mik azok, amik hozzájárulnak az SNI gyakoribb előfordulásához?

Az okok közül mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy bizonyos környezeti és társadalmi változások is hozzájárulhatnak az SNI gyakoribb előfordulásához. Ezek közül néhány rajtunk kívül álló, mint pl. a környezetszennyezéssel járó káros hatások, a mindennapokban használt kémiai anyagok vagy a magas feldolgozottságú élelmiszerek hatása, amiket persze nagy odafigyeléssel részben tudunk kontrollálni, de sajnos össztársadalmi szinten ezekre nincs ráhatásunk.

Vannak azonban olyan elemei a viselkedési, tanulási zavarok kialakulását indukáló tényezőknek, amelyekre érdemes, sőt fontos lenne odafigyelnünk. Ezek közül van néhány, amelyeket már a várandósság ideje alatt tudatosan szem előtt tartva csökkenthetjük a fejlődési problémák kialakulásának kockázatát.

Ilyen a táplálkozás, a dohányzás, az alkohol- és a drog fogyasztás – amelyek sajnos a társadalom valamennyi szegmensében okoznak így vagy úgy gondokat. De a stressz is a veszélyforrások között első helyeken szerepel.

Maximálisan egyet értek a „terhesség áldott állapot és nem betegség” gondolattal, de az életmód megváltoztatása óhatatlanul velejárója kellene, hogy legyen a 9 hónapnak…

A gyermekek fejlődését a születéstől végig kísérve csak néhány főbb mozzanatot emelnék ki, amelyeknek nagy szerepük van az idegrendszer érésében, illetve a viselkedés alakulásában.

Fontos a napirend kialakítása (nem csak a gyermek, hanem a család békéjének érdekében is), ezen belül is az alvás mennyisége és minősége, ami kisgyermekkorban az egyik legfontosabb szerepet játssza az agy fejlődésében. A szabad levegőn való nagymozgásos tevékenységeket biztosító játék csakúgy, mint a világ felfedezését és a kreatív megoldások kitalálását/megvalósítását szolgáló szabad játékidő biztosítása is támogatná az idegi érést (a szakszolgálatokból nem egyszer érkezik az intézmények felé olyan diagnózis az SNI gyanújával hozzájuk irányított gyermekekről, miszerint „idegi éretlenség” a problémák oka).

A viselkedési zavarok hátterében gyakran a szociális készségek hiánya áll. Azok a gyermekek, akiknek van alkalmuk kicsi koruktól kezdve különféle életkorú, de kiemelten kortárs csoportokba bekapcsolódni, kisebb eséllyel mutatnak beilleszkedési problémákat, kisebb eséllyel szoronganak társas helyzetekben.

És végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a túlzott digitális eszközhasználat elterjedését. Gondolom, valamennyien tudunk olyan példát mondani saját környezetünkből, amikor a szülők büszkén mesélik, hogy a bölcsődés korú gyermekük milyen ügyesen „használja” az okostelefont, a tabletet. Ki ne látott volna már étteremben üldögélő családot, ahol a kicsi mesét néz, miközben körülötte zajlik az élet (és jó esetben a körülötte lévő felnőttek nem a mobiltelefonjukkal vannak éppen elfoglalva)…?

Hogyan függ össze a kütyüzés és az SNI kialakulása?

A káros hatások taglalása egy másik beszélgetés témája lehetne, itt inkább hadd említsek meg néhány kutatási eredményt, amelyek szerintem magukért beszélnek. 

A 2-5 éves gyermekek számára a napi képernyőidő legfeljebb egy óra lehet, és ennek is magas minőségű, oktató jellegű tartalomnak kell lennie. Az ennél hosszabb képernyőidő összefüggést mutatott a késleltetett beszédfejlődéssel és az alacsonyabb kognitív képességekkel.

Egy 2019-es tanulmány kimutatta, hogy a túlzott képernyőidő 3-5 éves gyermekeknél összefüggésben állhat a figyelemzavarok és a végrehajtó funkciók gyengülésével. Azok a gyermekek, akik napi több mint két órát töltöttek digitális eszközökkel, rosszabb teljesítményt nyújtottak a kognitív teszteken. Egy 2017-es tanulmány szerint a lefekvés előtti képernyőhasználat jelentősen csökkenti a gyermekek alvásidejét és alvásminőségét. A kutatás kimutatta, hogy a képernyők kék fénye és az izgalmas tartalom megnövelheti az alvási nehézségeket és a nappali fáradtságot. Egy 2018-as kutatás szerint

a túlzott közösségi médiahasználat és videójátékok negatív hatással lehetnek a serdülők szociális készségeire és növelhetik a szorongás és depresszió kockázatát. A tanulmány hangsúlyozta, hogy a személyes interakciók csökkenése szociális izolációhoz vezethet.

Hogyan lehet ezeket a gyerekeket integrálni az iskolarendszerbe?

Az SNI-s gyermekek integrációja az oktatási rendszerbe fontos és összetett kérdés. Az integráció célja, hogy az SNI-s gyermekek a lehető legnagyobb mértékben részt vehessenek a normál oktatásban, miközben speciális igényeikre is megfelelően reagálnak. Ennek sikeres megvalósításához szükség lenne a személyi és tárgyi feltételek javítására, kezdve a pedagógusképzéstől a csoportszobák, osztálytermek kialakításán át az esetlegesen szükséges segédeszközök biztosításáig.

Azok az iskolák, ahol van hadra fogható fejlesztőpedagógus, pedagógiai asszisztens, esetleg iskolapszichológus, könnyebb helyzetben vannak az SNI-s gyermekek egyéni igényeinek kielégítésében. A pedagógusokat nagy mértékben segítené – ha az előbb említett szakemberekkel együtt ki tudnának alakítani minden SNI-s gyermek számára egy egyéni fejlesztési tervet, amely meghatározza az elérendő célokat és az alkalmazandó módszereket.

Azt hiszem, ez – értehető módon – a jelenlegi körülmények, lehetőségek ismeretében sajnálatos módon még csak vágyálom…

Egy biztos, hogy minél hamarabb diagnosztizálásra kerül egy gyermek, annál jobb esélyekkel indul. Ha egy szülőben felmerül annak a gyanúja, hogy a gyermeke – akár már csecsemőkorban – számára szokatlan, nyugtalanító jeleket (pl. vigasztalhatatlan sírás, érintésre elutasítóan reagál, metakommunikációja szokatlan stb.) produkál, addig járjon a dolog után, amíg megnyugtató szakértői választ nem kap.

Általában mikor kérnek a szülők először segítséget?

A szülők óvodás korú gyermekükkel általában vagy akkor kérnek segítséget, ha a kicsi a közösségben szélsőségesen viselkedik (zavarja a sok gyerek, a nagy zaj, beszédfejlődése jelentősen elmarad a kortársaiétól, esetleg sokat esik, mozgása „ügyetlen, esetlen), vagy iskolakezdés előtt, amikor már a figyelem szétszórtsága, alapvető szabályok be nem tartása, indulatkezelési problémák megijesztik a szülőket a majdani iskolai életbe való beilleszkedésre gondolva.

Miért fontos a pontos diagnózis? Mit üzenne azoknak a szülőknek, akik szerint jobb, ha nem bélyegzik meg a gyereket, inkább csak kicsit “rossz”-nak tartják?

Valamennyi esetben a rendszeres fejlesztő foglalkozások, a szakemberrel való folyamatos konzultáció és nem utolsó sorban a tudatos, kitartó, szeretetteljes, de kereteket felállító nevelés segítheti a gyermeket. Természetesen ehhez első lépésként a szülőnek (és a gyermekkel foglalkozó pedagógusoknak is) fel kell vállalni, be kell ismerni, hogy egy SAJÁTOS NEVELÉSI IGÉNYŰ gyermekkel van dolguk, aminek érdemes megtalálni a pozitívumait is.

És azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy maguk a gyerekek is küzdenek. Állandó harcban állnak a világgal, a szülőkkel, nevelőkkel, a társaikkal és bizony sokszor saját magukkal is. Gondoljunk bele, milyen nehéz is ez!

Ezek a gyerekek nem neveletlenek, nem rosszak, nem szándékosan ugrálnak a környezetükben élők idegein, hanem egyszerűen mások. Másképp kell feléjük fordulni, máshonnan vezet hozzájuk az út, ami sokszor göröngyösebb, kanyargósabb is, másféle kulcs kell hozzájuk.

Ezeknek a „másoknak” a megtalálásában pedig nem kellene szégyellni szakember segítségét kérni…

Az interjúban említett kutatások forrásai: American Academy of Pediatrics: Media and Young Minds, Excessive Screen Time Linked to Poor Cognitive Development; Impact of Screen Time on Sleep in Young Children; Social Media Use and Its Impact on Mental Health

Kiemelt képünk forrása: Pixabay